Nehéz bármit is mondani erről a játékról. Képzeljétek el
úgy, mintha egy nagyon mély és
értelmezhetetlen filmről kéne írnotok, Nem egy
könnyű dolog, de az én szerepem jelenleg az, hogy megpróbálkozzak ezzel.
Történetünk viszont kicsit korábban kezdődik, olyan 2014 körül, amikor is
korunk videójáték Da Vinci-je, a Metal Gear széria atyja, név szerint Hideo
Kojima, még a régi fényéhez nem méltó Konami keretei között, titokban el
kezdett fejleszteni egy Silent Hill játékot, ami a becses Silent Hills nevet kapta
volna. Igen, feltételes múltról beszélünk, hiszen nem lett az egészből semmi.
Egy P.T. címre hallgató alkotás került fel a Playstation store-ba, ami
egyébként az előbb említett elkaszált játékot vezette volna fel. Itt derült
fény először Kojima, a rendező Guillermo del Toro és a színész Norman Reedus
közös munkájára.
A P.T. ingyenes elérhető volt, de a Konami összeférhetetlensége
Kojimával tetőpontjára hágott, így hamar lekerült a boltból és azóta sem érhető
el, valamint a Silent Hills-ből sem lett semmi. Még annyi sem, hogy a mester
cégből való távozása utána valaki tovább vitte volna. Így sajnos a világ
kevesebb lett egy remek horror játékkal, de a három garcia megismerkedett és a
Sony keretein belül lehetőséget kaptak az együtt dolgozásra, ahol Kojimát nem
fogták már láncok, szabadon szőhette szövevényes szövődményeit. Ennek az egész
történetnek a Death Stranding lett gyermeke, ami az év, de ha nem az évtized
egyik legfurcsább játéka. Az első trailer után fogalmunk sem volt mit láttunk
és ezt az azt követő információk és mindenféle anyagok sem könnyítették meg.
Most viszont eljött az idő, mindenki kezébe foghatja kontrollerét és neki
vághat Kojima elborult világának egy csecsemő társaságában.
Hogy röviden összefoglaljam a játékot: egy
poszt-apokaliptikus világban mászkálunk Sam Porter Bridges-t irányítva, aki nem
más, mint Norman Reedus bedigitalizált személye. Feladataink egyszerűen
ilyen-olyan fontosságú csomagok kihordása. Ez szó szerint egy AAA postás játék,
amit szerintem minden tesztelő megemlít a tesztjében. Érdekes, hogy egyébként
hangulatilag annyira jó lett, hogy nem is gondoltam volna, valaha arra fogok
vágyni hogy holmikat kézbesítsek, de úgy
látszik pont erre volt szüksége a világnak. Bár meg kell hagyni, feladatunk se
nem könnyű, se nem veszélytelen, és egyenesen félelmes. Engem kicsikét, vagyis
nagyon a Piknik az árok parton című könyvre emlékeztet, ami nem mellesleg a
Stalker játékok alapját képzik. Itt egy nap idegenek látogatták meg
véletlenszerűen a bolygót és zónákat hagytak maguk után, ahol mindenféle anomáliák
maradták. Ezek között voltak láthatatlanok is, amik például felemésztették az
emberi testrészeket. A Deaht Strading világában egy esemény elmosta a
szakadékot az élők és a halottak között, minek hatására a civilizációk
összeomlottak. A felszín furcsa szellemekkel vannak telik, amik belerántanak a
kátrányba, vagy valahol olyan eső esik, ami ha elkap öregszünk tőle. Ennek
köszönhetően a hagyományos kommunikációs csatornák már nem működnek, és az
emberek kisebb csoportokba tömörülve próbálnak rejtekhelyen túlélni. Illetve
élni, azt hiszem ez a helyesebb kifejezés.
De akkor minek kell nekünk itt kutyagolni? Sam jelentkezett
egy szervezetbe, melynek célja az Amerikai Egyesült Államok újra alkotása, már
amennyire ez lehetséges. Feladatunk tehát, hogy minden erőnket latba vetve,
minden erőforrást megragadva elindulni a keletiparton és megkeresni az emberek
csoportjait, meggyőzni őket, hogy csatlakozzanak a mozgalomhoz, építsék ki újra
a kommunikációs és nyersanyagerőforrásokat. Gyakran elhangzó jelige: tegyük
Amerikát egésszé újra! Ám ez még mindig egy Hideo Kojima játék, így a történet
sem ennyire egyszerűen tárul elénk. Az egész fejezetekre van osztva, amik
mindig valamelyik szereplőre koncentrálnak, de csak annyira, hogy
összezavarjanak még jobban és több szálat fűzzenek a cipőnkbe. Nem csak Norman
Reedus az egyetlen személy, akivel találkozhatunk a játék során, hanem rögtön
az első órákban megjelenik előttünk Margaret Qualley, Lea Seydoux és Nicolas
Winding Refn is. Ők tehát bonyolítják a sztorinak nevezett főzeléket, és a
mester csak sokkal később adagolja majd hozzá a fűszereket, amikor majd kedve
lesz, addig viszont forr és folyik az agyunk. Én a magam részéről élveztem,
hogy semmit sem értek. Kicsit mulatságosnak is találtam. Az én jeligém a játék
alatt ez volt: mi ez?
És persze ott van a legendás Mads Mikkelsen karaktere, aki a
játék leghúzóbb és legnagyobb alakítását nyújtja. Az ő karakteréről sajnos nem
lehet mesélni spoiler nélkül, így csak higgyétek el, muszáj imádni ezt a
csávót, mindenben remekül szerepel. Na, kitartóak voltatok, ezért választ
kaptok a legnagyobb kérdésre. Mit keres ott az a csecsemő? BB, ahogy nevezik,
valójában egy munkaeszköz, hiszen ő veszi észre a szellemeket, amik láthatatlanok.
Ha vannak a közelben, akkor nemes egyszerűséggel úgy figyelmeztet, hogy elkezd
sírni. Erre is van magyarázni, hogy ő miért képes érzékelni őket, de ezt már
mindenkinek magának kell majd kiderítenie. A játékban a szereplők folyamatosan
emlékeztetnek arra, hogy BB tényleg csak riasztó felszerelés, de ha van
szívünk, a kalandok során megszeretjük. Amint elkezd sírni, a kontrollert
balra-jobbra mozgatva vissza kell ringatnunk álmába, hisz a nagy lárma sem a
barátunk. Így akarva-akaratlanul egy apa szerepet is játszunk.
Technológiai szempontból a Death Stranding feltűnően
lenyűgöző, fantasztikus grafikával és zökkenőmentes, selymesen sima
teljesítménnyel fut, még akkor is, ha a Pro modell helyett szabványos
PlayStation 4 készülékünk van. A motion capture pedig a lehető legpontosabb,
amivel valaha találkoztam, pedig annak idején én teszteltem a Detroit: Become
Human-t is, de ez még azt is felülszárnyalja. Norman Reedus és Mads Mikkelsen
félelmetesen élethűek, és nem csak mozgásban, hanem mimikában és az érzelmek
kifejtésében is. Azt hiszem ezen nincs mit csodálkozni, jó színészekből jó
játék karakterek lesznek.
A történet maga nem sok szerepet kap az utolsó 10 óráig.
Addig csak a mechanikával fogunk foglalkozni, vagyis a sétálással, na meg
persze jönnek az adalékok abba a bizonyos főzelékbe. De attól nem kell tartani,
hogy unalmas az egész, ellenkezőleg. Hegyeken és ellenséges területeken visz át
az utunk, és nekünk kell eldönteni, hogy mennyi csomagot viszünk magunkkal,
mennyit merünk vállalni és milyen navigációs segítségeket használunk. Kojima a
részletességéről híres, sose felejtem el, mennyire lenyűgözött, hogy a Metal
Gear Solid 2-ben, óvatosan kell közlekednünk a hajók fedélzetén, mert
elcsúszhatunk a madár ürüléken. A Death Stranding-ben például ügyelnünk kell a
málhánk tömegére, ugyanis ha sok súlyos cuccot cipelünk, a barátságtalan
terepen Sam-nek kibillenhet az egyensúlya. Ilyenkor az ellenkező irányban lévő
ravaszt kell behúznunk, hogy stabilizáljuk. Egy alkalommal valami havas tájon, ami
Colorado lehetett régebben, egy kisebb dombra kellett felmásznom, ám olyan sok
csomag volt nálam, hogy Sam elfáradt fél úton. Hogy visszanyerjem az energiámat
3-4 lépésenként meg kellett állnom, mert fent áll a lehetősége, hogy rosszul
lépek és visszazuhanok. Jó sok időt eltöltve itt azért felmásztam a csúcsra, és
a játék talán legimpozánsabb kilátása tárult elém, ami annyira tetszett, hogy
hagytam is ott egy jelzőtáblát, ami más játékosoknak látható lesz és jelzi,
hogy gyere ide öreg és néz le, baromi jó lesz!
A hegy másik oldalán lemászva viszont találtam egy kötelet,
amit valaki hátrahagyott, ugyanis a Death Stranding-ben egyidejűleg
párhuzamosan játszunk másokkal, más Sam-ekkel, és tudjuk egymást segíteni.
Hátrahagyhatunk hasznos tárgyakat van megjegyzéseket az adott területtel
kapcsolatban. Cserébe kedvelhetjük ezeket, így támogatva a segítség adónkat, mint
a Dark Souls-ban. Bár itt talán nagyobb hatással van ránk, ebben a kietlen
világban jobban esik az együttműködés. Közelebb érzem magam a többi játékoshoz
és érzem az összetartóerőt. Azt hiszem másokból is ezt hozza ki a Death
Stranding, legalábbis remélem.
Az első bő 10 óra viszont egyenesen rémes, és azt hiszen
ennek köszönhető a vegyes kritika. Nyers és unalmas, nincs ezen mit szépíteni.
Sokszor fogalmazódott meg a többet vártam ennél, és hogy megyek inkább LoL-ozni
gondolat, de áldom az eget, hogy kitartó voltam és hagytam kibontakozni Kojima
látomását. Ami kezdetben unalmas volt, az meditáció lett, ami nehéz volt, az
dinamikus és izgalmas lett, ami pedig barátságos volt, arról kiderült, hogy
nagyon mély dolog. Nem mindenki fogja érteni vagy szeretni a Death
Stranding-et. Ez tipikus az az alkotás, ami előszeretettel veri szét a
gondolataid, és taszít mélyebb érzelmi állapotban, pedig te csak szórakozni kapcsoltad
be a PS-t.
| Review score | |
| 9.0 | A Death Stranding egy zseniális elme látomása, amit nem mindenki tud majd felfogni vagy éppen szeretni. Egy nagyon nehéz és mély játékról beszélünk, ami képes befolyásolni hangulatunkat. Sok dolog benne képes relaxálni, de a világ és a megpróbáltatások komoly kihívásokkal állítanak majd szembe. |