Death Stranding - Teszt








Nehéz bármit is mondani erről a játékról. Képzeljétek el úgy, mintha egy nagyon mély és 
értelmezhetetlen filmről kéne írnotok, Nem egy könnyű dolog, de az én szerepem jelenleg az, hogy megpróbálkozzak ezzel. Történetünk viszont kicsit korábban kezdődik, olyan 2014 körül, amikor is korunk videójáték Da Vinci-je, a Metal Gear széria atyja, név szerint Hideo Kojima, még a régi fényéhez nem méltó Konami keretei között, titokban el kezdett fejleszteni egy Silent Hill játékot, ami a becses Silent Hills nevet kapta volna. Igen, feltételes múltról beszélünk, hiszen nem lett az egészből semmi. Egy P.T. címre hallgató alkotás került fel a Playstation store-ba, ami egyébként az előbb említett elkaszált játékot vezette volna fel. Itt derült fény először Kojima, a rendező Guillermo del Toro és a színész Norman Reedus közös munkájára.


A P.T. ingyenes elérhető volt, de a Konami összeférhetetlensége Kojimával tetőpontjára hágott, így hamar lekerült a boltból és azóta sem érhető el, valamint a Silent Hills-ből sem lett semmi. Még annyi sem, hogy a mester cégből való távozása utána valaki tovább vitte volna. Így sajnos a világ kevesebb lett egy remek horror játékkal, de a három garcia megismerkedett és a Sony keretein belül lehetőséget kaptak az együtt dolgozásra, ahol Kojimát nem fogták már láncok, szabadon szőhette szövevényes szövődményeit. Ennek az egész történetnek a Death Stranding lett gyermeke, ami az év, de ha nem az évtized egyik legfurcsább játéka. Az első trailer után fogalmunk sem volt mit láttunk és ezt az azt követő információk és mindenféle anyagok sem könnyítették meg. Most viszont eljött az idő, mindenki kezébe foghatja kontrollerét és neki vághat Kojima elborult világának egy csecsemő társaságában.


Hogy röviden összefoglaljam a játékot: egy poszt-apokaliptikus világban mászkálunk Sam Porter Bridges-t irányítva, aki nem más, mint Norman Reedus bedigitalizált személye. Feladataink egyszerűen ilyen-olyan fontosságú csomagok kihordása. Ez szó szerint egy AAA postás játék, amit szerintem minden tesztelő megemlít a tesztjében. Érdekes, hogy egyébként hangulatilag annyira jó lett, hogy nem is gondoltam volna, valaha arra fogok vágyni hogy holmikat  kézbesítsek, de úgy látszik pont erre volt szüksége a világnak. Bár meg kell hagyni, feladatunk se nem könnyű, se nem veszélytelen, és egyenesen félelmes. Engem kicsikét, vagyis nagyon a Piknik az árok parton című könyvre emlékeztet, ami nem mellesleg a Stalker játékok alapját képzik. Itt egy nap idegenek látogatták meg véletlenszerűen a bolygót és zónákat hagytak maguk után, ahol mindenféle anomáliák maradták. Ezek között voltak láthatatlanok is, amik például felemésztették az emberi testrészeket. A Deaht Strading világában egy esemény elmosta a szakadékot az élők és a halottak között, minek hatására a civilizációk összeomlottak. A felszín furcsa szellemekkel vannak telik, amik belerántanak a kátrányba, vagy valahol olyan eső esik, ami ha elkap öregszünk tőle. Ennek köszönhetően a hagyományos kommunikációs csatornák már nem működnek, és az emberek kisebb csoportokba tömörülve próbálnak rejtekhelyen túlélni. Illetve élni, azt hiszem ez a helyesebb kifejezés.


De akkor minek kell nekünk itt kutyagolni? Sam jelentkezett egy szervezetbe, melynek célja az Amerikai Egyesült Államok újra alkotása, már amennyire ez lehetséges. Feladatunk tehát, hogy minden erőnket latba vetve, minden erőforrást megragadva elindulni a keletiparton és megkeresni az emberek csoportjait, meggyőzni őket, hogy csatlakozzanak a mozgalomhoz, építsék ki újra a kommunikációs és nyersanyagerőforrásokat. Gyakran elhangzó jelige: tegyük Amerikát egésszé újra! Ám ez még mindig egy Hideo Kojima játék, így a történet sem ennyire egyszerűen tárul elénk. Az egész fejezetekre van osztva, amik mindig valamelyik szereplőre koncentrálnak, de csak annyira, hogy összezavarjanak még jobban és több szálat fűzzenek a cipőnkbe. Nem csak Norman Reedus az egyetlen személy, akivel találkozhatunk a játék során, hanem rögtön az első órákban megjelenik előttünk Margaret Qualley, Lea Seydoux és Nicolas Winding Refn is. Ők tehát bonyolítják a sztorinak nevezett főzeléket, és a mester csak sokkal később adagolja majd hozzá a fűszereket, amikor majd kedve lesz, addig viszont forr és folyik az agyunk. Én a magam részéről élveztem, hogy semmit sem értek. Kicsit mulatságosnak is találtam. Az én jeligém a játék alatt ez volt: mi ez?


És persze ott van a legendás Mads Mikkelsen karaktere, aki a játék leghúzóbb és legnagyobb alakítását nyújtja. Az ő karakteréről sajnos nem lehet mesélni spoiler nélkül, így csak higgyétek el, muszáj imádni ezt a csávót, mindenben remekül szerepel. Na, kitartóak voltatok, ezért választ kaptok a legnagyobb kérdésre. Mit keres ott az a csecsemő? BB, ahogy nevezik, valójában egy munkaeszköz, hiszen ő veszi észre a szellemeket, amik láthatatlanok. Ha vannak a közelben, akkor nemes egyszerűséggel úgy figyelmeztet, hogy elkezd sírni. Erre is van magyarázni, hogy ő miért képes érzékelni őket, de ezt már mindenkinek magának kell majd kiderítenie. A játékban a szereplők folyamatosan emlékeztetnek arra, hogy BB tényleg csak riasztó felszerelés, de ha van szívünk, a kalandok során megszeretjük. Amint elkezd sírni, a kontrollert balra-jobbra mozgatva vissza kell ringatnunk álmába, hisz a nagy lárma sem a barátunk. Így akarva-akaratlanul egy apa szerepet is játszunk.


Technológiai szempontból a Death Stranding feltűnően lenyűgöző, fantasztikus grafikával és zökkenőmentes, selymesen sima teljesítménnyel fut, még akkor is, ha a Pro modell helyett szabványos PlayStation 4 készülékünk van. A motion capture pedig a lehető legpontosabb, amivel valaha találkoztam, pedig annak idején én teszteltem a Detroit: Become Human-t is, de ez még azt is felülszárnyalja. Norman Reedus és Mads Mikkelsen félelmetesen élethűek, és nem csak mozgásban, hanem mimikában és az érzelmek kifejtésében is. Azt hiszem ezen nincs mit csodálkozni, jó színészekből jó játék karakterek lesznek.


A történet maga nem sok szerepet kap az utolsó 10 óráig. Addig csak a mechanikával fogunk foglalkozni, vagyis a sétálással, na meg persze jönnek az adalékok abba a bizonyos főzelékbe. De attól nem kell tartani, hogy unalmas az egész, ellenkezőleg. Hegyeken és ellenséges területeken visz át az utunk, és nekünk kell eldönteni, hogy mennyi csomagot viszünk magunkkal, mennyit merünk vállalni és milyen navigációs segítségeket használunk. Kojima a részletességéről híres, sose felejtem el, mennyire lenyűgözött, hogy a Metal Gear Solid 2-ben, óvatosan kell közlekednünk a hajók fedélzetén, mert elcsúszhatunk a madár ürüléken. A Death Stranding-ben például ügyelnünk kell a málhánk tömegére, ugyanis ha sok súlyos cuccot cipelünk, a barátságtalan terepen Sam-nek kibillenhet az egyensúlya. Ilyenkor az ellenkező irányban lévő ravaszt kell behúznunk, hogy stabilizáljuk.  Egy alkalommal valami havas tájon, ami Colorado lehetett régebben, egy kisebb dombra kellett felmásznom, ám olyan sok csomag volt nálam, hogy Sam elfáradt fél úton. Hogy visszanyerjem az energiámat 3-4 lépésenként meg kellett állnom, mert fent áll a lehetősége, hogy rosszul lépek és visszazuhanok. Jó sok időt eltöltve itt azért felmásztam a csúcsra, és a játék talán legimpozánsabb kilátása tárult elém, ami annyira tetszett, hogy hagytam is ott egy jelzőtáblát, ami más játékosoknak látható lesz és jelzi, hogy gyere ide öreg és néz le, baromi jó lesz!


A hegy másik oldalán lemászva viszont találtam egy kötelet, amit valaki hátrahagyott, ugyanis a Death Stranding-ben egyidejűleg párhuzamosan játszunk másokkal, más Sam-ekkel, és tudjuk egymást segíteni. Hátrahagyhatunk hasznos tárgyakat van megjegyzéseket az adott területtel kapcsolatban. Cserébe kedvelhetjük ezeket, így támogatva a segítség adónkat, mint a Dark Souls-ban. Bár itt talán nagyobb hatással van ránk, ebben a kietlen világban jobban esik az együttműködés. Közelebb érzem magam a többi játékoshoz és érzem az összetartóerőt. Azt hiszem másokból is ezt hozza ki a Death Stranding, legalábbis remélem.


Az első bő 10 óra viszont egyenesen rémes, és azt hiszen ennek köszönhető a vegyes kritika. Nyers és unalmas, nincs ezen mit szépíteni. Sokszor fogalmazódott meg a többet vártam ennél, és hogy megyek inkább LoL-ozni gondolat, de áldom az eget, hogy kitartó voltam és hagytam kibontakozni Kojima látomását. Ami kezdetben unalmas volt, az meditáció lett, ami nehéz volt, az dinamikus és izgalmas lett, ami pedig barátságos volt, arról kiderült, hogy nagyon mély dolog. Nem mindenki fogja érteni vagy szeretni a Death Stranding-et. Ez tipikus az az alkotás, ami előszeretettel veri szét a gondolataid, és taszít mélyebb érzelmi állapotban, pedig te csak szórakozni kapcsoltad be a PS-t.

Review score
 9.0A Death Stranding egy zseniális elme látomása, amit nem mindenki tud majd felfogni vagy éppen szeretni. Egy nagyon nehéz és mély játékról beszélünk, ami képes befolyásolni hangulatunkat. Sok dolog benne képes relaxálni, de a világ és a megpróbáltatások komoly kihívásokkal állítanak majd szembe. 
Újabb Régebbi