Mit akar mondani a Death Stranding 2? Ez az a kérdés, amit a játék során újra és újra fel fogsz tenni magadnak – Hideo Kojima hipnotikus, rejtélyes és provokatívan lassú tempójú „csomagszállító szimulátorának” második részében. Egyrészt azért, mert a Mexikó és Ausztrália természetfeletti vízióján átívelő hosszú, eseménytelen gyalogtúrák során bőven van időd azon gondolkodni, hogy mit is láttál épp. Másrészt pedig azért, mert ez a kérdés gyakran valami igazán mély és jelentőségteljes dologhoz vezet.
Az, hogy a játék kiállja ezt az elmélyült vizsgálódást, önmagában is a kiváló alkotói munka bizonyítéka. Senki nem jegyzetel, hogy megfejtse a Doom: The Dark Ages mögötti mondanivalót, vagy nem elemzi a Marvel Rivals átvezető jeleneteit – bármilyen jók is ezek a játékok. Ritka az olyan cím, amely nemcsak meghívja, de ki is állja ezt a fajta értelmezést. A Death Stranding 2 azonban olyan, mint egy művészfilm: finoman mesél, viszont rendkívül komplex játékrendszerekre épít. A kettő közötti feszültség pedig éppen az, ami annyira magával ragadóvá teszi. Eleinte csak elviseled az egyiket a másikért – később viszont elkezded élvezni mindkettőt.
Ha lemaradtál az első részről: igen, ez tényleg egy olyan játéksorozat második része, ahol csomagokat szállítasz gyalog vagy járművekkel – élelmiszert, technológiát, luxuscikkeket – mintha egy posztapokaliptikus GLS futár lennél. Egy titokzatos esemény ugyanis megváltoztatta a világ rendjét: a halottak visszatérhetnek a valóságba, úgynevezett „Beached Things”-ként (BT-ként). Ha egy ilyen BT megöl egy embert, egy „voidout” nevű, kvázi természetfeletti nukleáris robbanás következik be, mely hatalmas krátert hagy maga után. Az emberiség föld alatti bunkerekbe szorult vissza. A főhős, Sam Porter Bridges (Norman Reedus) küldetése volt, hogy újra összekösse az USA szétszabdalt közösségeit egy „chirális hálózat” segítségével. Végül ez sikerült is neki, miközben egy mesterséges méhben hordott természetfeletti csecsemőt, Lout is magával vitte. A második rész elején Sam Mexikóban él visszavonultan, Lou pedig már kisgyerek.
És ez még csak a jéghegy csúcsa. A Death Stranding 2 hatperces nyitó átvezetője próbálja felvázolni ezt a furcsa, költői metaforákkal átszőtt sci-fi világot, de még így is csak a felszínt karcolja. A rejtélyek megfejtése maga is a játék része (a másik fele pedig a dobozhordás). De még ha nem is ásol mélyre, az álomszerű logika idővel értelmet nyer. Nem világos például, hogy az ausztrál helyszín valóban úgy nézett-e ki, mint a mi világunkban – vagy mindig is gleccserekből, színes sivatagokból és jéggel borított hegyekből állt. De mindegy is – a lényeg, hogy következetesnek tűnik.
Bár meditatívnak tűnhet, a játék nem arról szól, hogy Sam nyugdíjasként pihenget. Hamarosan újabb küldetésbe hívják: ezúttal Mexikó és Ausztrália lakosságát kell újra csatlakoztatnia a chirális hálózathoz a „Drawbridge” nevű logisztikai cég megbízásából. Ennek vezetője a visszatérő Fragile (Léa Seydoux), aki ezúttal olyan kesztyűket visel, melyeket második pár kézként tud mozgatni.
Egy egész hírességekben gazdag csapat segíti Sam küldetését az DHV Magellan fedélzetén – a hajón több A-kategóriás színész van, mint a cannes-i vörös szőnyegen: Léa Seydoux, George Miller, Guillermo del Toro, Nicolas Winding Refn, Elle Fanning, Shioli Kutsuna és Troy Baker mind szerepelnek, utóbbi főgonoszként tér vissza. A karakterek inkább költői szimbólumok, mintsem realista figurák: Rainy (Kutsuna) például akkor is esőt csinál, ha csak kilép a szabadba, Tarman (Miller) elvesztett kezét használja iránytűként a hajón, Heartman (Darren Jacobs) pedig párpercenként meghal és feltámad. Mindez túl elvontnak tűnhet, de néha mégis emberiek – és megindítóak. Ha nem érzel semmit, mikor Rainy és Tomorrow (Elle Fanning) együtt énekelnek, lehet, hogy tényleg csak Deadman érez így.
A csomagszállítás pedig – furcsa módon – magas színvonalú játékmenetet kínál. Elsőre unalmasnak hangzik, de a rendszer részletessége beszippant. Az előző részben a harc kevésbé volt hangsúlyos, itt azonban több ilyen küldetés is van – akár BT-k, akár emberek ellen. A játékmechanika kifinomult: élvezet kilőni egy gránátot vagy hangtalanul hatástalanítani valakit. Eszközöket gyárthatsz előre – létrákat, köteleket, fegyvereket – és már az előkészület is kielégítő. Van valami megnyugtató abban, hogy rendet vihetsz ebbe a káoszba. Talán ezért is sütött mindenki banánkenyeret a karantén alatt.
Kojima még a Covid-járvány előtt írt egy vázlatot a történethez, de aztán újraírta a sztorit a lezárások alatt. Az ihletforrás nyilvánvaló: az emberek, akik nem mernek kilépni az utcára, a kormányok, amelyek az utazás és a fizikai kontaktus leállításával ígérnek védelmet, és Sam magánya, amint egyedül szeli át a kihalt világot – mind-mind ismerős.
Más játékosokkal is kapcsolatba léphetsz – de csak közvetve: eszközöket oszthattok meg, építményeket hagyhattok egymásnak, vagy „like”-okat küldhettek. Ez az egész egy szatirikus lockdown-paródiává válik: idővel a világot ellepik a felvillanó ikonok és a „like”-jelzések – mintha csak a közösségi média üres zajába merülnél.
Az első játék előnye a meglepetés ereje volt. A második ilyen szempontból hátrányból indul. Minden, ami jó – és ami néha fárasztó – az előző játékból, itt is jelen van. De most minden kifinomultabb: ütősebb a harcrendszer, kézművesebb a világ, változatosabbak a küldetések. Ismét bejárni ezt az óriási világot elvileg fárasztó feladat lenne – de annyira tartalmas és jelentéssel teli az egész, hogy újra válladra veszed a hátizsákot, és elindulsz.
A sokféle gondolat közül, amit a Death Stranding 2 közvetíteni próbál, a legerősebben az üzenet sejlik fel: soha nem vagy igazán egyedül. Lehet szó globális katasztrófákról, technológiai óriásokról vagy akár magáról a halálról – ezek mind eltorzíthatják, elhomályosíthatják az emberi kapcsolódást, de végleg megszakítani nem tudják. Nem rossz teljesítmény egy játéktól, ami látszólag csak dobozok kézbesítéséről szól.
| 🎮 Review | ⭐ Review Score |
|---|---|
| A Death Stranding 2 alapjaiban nem tér el az elődjétől – inkább csiszoltabbá, kifinomultabbá és tartalmasabbá vált. A játék atmoszférája, valamint a tudományos és spirituális elemekkel átszőtt rejtélyek ismét teljesen beszippantják a játékost. Továbbra is úgy gondolom, ahogy sokan mások már az első rész óta: ritkán volt ennyire izgalmas dolog dobozokat cipelni egyik pontból a másikba! | 9.5 |