Na, szóval... ha nem elég ronda a főhős, már nem is jó a videojáték?
Van az a pont, amikor az ember csak leülne játszani. Nem gondolkodni, nem mérlegelni, nem vitatkozni, csak belépni egy világba, ahol a szabályokat a játék írja, nem a Twitter/Reddit. És akkor jön egy új trailer, egy új karakter, és már nem arról beszélünk, hogy milyen a gameplay loop, hanem hogy „túl ronda”, „túl szép”, „túl férfias”, „túl nőies”, „túl fehér”, „túl fekete”. Mintha egy karakter dizájnja nem lehetne egyszerűen csak... karakterdizájn hős módban.
A Naughty Dog új játéka, a Heretic Prophet például már a bejelentés pillanatában kapott egy raklapnyi dislike-ot, mert a főhősnő — Jordan — nem az a klasszikus „videojátékos szépség”. Kopasz, maszkulin, fekete nő, és ez sokaknál kiverte a biztosítékot. De nem azért, mert bárki konkrétan utálná őt. Hanem mert az egész úgy hat, mintha direkt lett volna ilyen. Mintha nem a karakter született volna meg először, hanem a koncepció: „legyen valaki, aki jól mutat a progresszív narratívában és a mainstream kritikusok imádni fogják”. És ez az, ami sok játékosban bekapcsolja a piros lámpát. Nem a bőrszín, nem a haj, hanem az érzés, hogy most nem nekünk készült a játék, hanem egy PR-osnak, aki majd elmondhatja, hogy „diverzifikáltunk”. Mert ez a mániája a nagy gaming oldalaknak is.
És közben ott van a másik oldal, ahol a Stellar Blade főhősnője, EVE, konkrétan úgy néz ki, mint egy sci-fi Victoria’s Secret modell. És erre meg az jön, hogy „ez túl szexi”, „ez rossz példa a nőknek”, „ez a goonerek játéka”. Mintha az lenne a baj, hogy egy nő szép, mert amúgy a valóságban igen is vannak szép nők... Mintha a játékosok nem tudnák egyszerre értékelni a látványt és a karakter mélységét. Pedig dehogynem. Csak épp a mainstream kritikusok egy része már nem a játékot nézi, hanem a társadalmi üzenetet, amit szerinte közvetít. És ha az nem illik bele az aktuális trendbe, akkor jön a pontlevonás, jön a fanyalgás, jön a „de hát ez nem elég felelősségteljes”.
És akkor ott van a Death Stranding 2, ahol a fotómódban a női karakterek - figyelj - természetesen viselkednek. És erre egy teszter azt mondja, hogy ez „kellemetlen”. Mert nem elég mesterséges? Mert nem elég „megkomponált”? Vagy mert túl valóságos? Komolyan, hova jutottunk? Egy fotómód miatt vitázunk, miközben a játék egyébként egy példaértékű Kojima-alkotás.
A legnagyobb baj az, hogy ezek a viták már nem a játékról szólnak. Hanem arról, hogy ki mit lát bele, milyen politikai vagy ideológiai látásmódot. És ha te azt mondod, hogy neked nem tetszik egy karakter dizájnja, akkor rád húzzák, hogy szexista vagy. Ha meg azt mondod, hogy szerinted EVE jól néz ki, akkor te egy nyavalyás „gooner” vagy, akinek nincs privátélete. Nincs középút. Nincs „nekem ez bejön, neked meg nem, és ez oké”. Csak címkék vannak, és azokkal dobálózunk, mint egy bugos inventoryban a felesleges loot-tal.
Pedig a játékok pont attól jók, hogy mindenki megtalálhatja benne a saját világát. A saját hősét. A saját sztoriját. És ha ezt elkezdjük leszűkíteni arra, hogy „ez a karakter megfelel-e a társadalmi elvárásoknak”, akkor elveszítjük azt, amiért egyáltalán játszunk: a szabadságot.
Ez a cikk azért jött létre, mert valahol mélyen, a shaderek és polygonok mögött, még mindig él az ősi gamer ösztön: ha egy főhős túl jól néz ki, az nem hibaüzenet - az kreatív feature.