Mike Flanagan (Oculus, Gerald’s Game, The Haunting of Hill House) kemény
fába vágta a fejszéjét amikor elvállalta az Álom doktor vászonra vitelét.
Legújabb filmje ugyanis Stephen King regényét adaptálja, ami a szintén
hozzáköthető Ragyogás folytatása. Igen, azé a Ragyogásé, amit 1980-ban Stanley
Kubrick dolgozott fel és még manapság is az egyik legjobb horrorként hivatkoznak rá.
Itt jön a fordulat, ugyanis King nem igazán volt elégedett Kubrick művével, szerinte a rendezőgéniusz csak felhasználta művének vázát ahhoz, hogy saját képére formálja azt.
De magukat a nézőket és kritikusokat is megosztja a Ragyogás, hiszen hiába vált szerves részévé a horror műfajának, sokan vallják King nézeteit, miszerint a film túl messzire merészkedett a regénytől, azonban többen az egekig magasztalják Kubrick művét.
Flanagan-nek tehát egyszerre kellett megfelelnie mindkét tábornak, ez pedig egy ilyen nagy hatású alkotás esetében nem könnyű feladat. Lássuk, hogy sikerült vennie az akadályokat.
A főszereplő Danny Torrence, aki gyerekként traumatikus eseményeket élt át az Overlook hotelben és ennek hatására (na, meg „ragyogó” képességeinek is hála) egy szétcsúszott alkoholistává vált felnőtt korára. Az élet azonban kínál neki egy második esélyt, amivel próbál is élni. Időközben azonban megismerkedik egy kislánnyal, aki szintén birtokában van a „ragyogásnak”, az ő nyomában pedig olyan alakok loholnak, akik a hozzá hasonló különleges gyerekek erejéből táplálkoznak. Danny ekkor döntéskényszerbe kerül: segítsen a lánynak ezzel kockáztatva azt, hogy ismét a pohár fenekére néz, vagy élje tovább békés életét abban a tudatban, hogy nem lépett közbe?
Még mielőtt belemennék abba, hogy Flanagan milyen munkát is engedett ki kezei közül, gyorsan tisztáznék valamit. Az Álom doktor nem egy ijesztő jelenetekkel operáló sokk-parádé, de nem is az a fajta megterhelő pszichológia horror, mint Kubrick Ragyogása.
Ez a film leginkább egy misztikus thriller, ahol többször is előtérbe kerül a dráma. Így aki elsősorban azért váltana jegyet a filmre, hogy halálra rémüljön, ne siessen annyira a közeli multiplexbe.
És akkor a lényeg: Mike Flanagan pont a keményvonalas horrortól való elszakadás miatt tudta sikeresen venni az akadályokat és olyan irányba terelni filmjét, mely egyaránt jól leköveti King regényét és Kubrick verzióját is kellő tisztelettel kezeli.
Az Álom doktor önálló sztorija teljes mértékben megáll a saját lábán, sőt, a „ragyogás” képességét is kellő részletességgel járja körül, miközben csak akkor idézi meg az ’80-as „első részt”, mikor azt megköveteli a cselekmény. Itt megjegyezném, hogy Kubrick adaptációjából több jelenet szinte snittről-snittre átemelésre került, de még ezt is úgy oldotta meg Flanagan, hogy ezek a képsorok értelmet nyerjenek és ne hatásvadász nosztalgiának tűnjenek.
Sőt, magába az elbeszélésmódba beleépítette azt a fajta vágástechnikát, operatőri munkát és zenehasználatot, melyet Kubrick alkalmazott klasszikusán. Ez a módszer rendkívül finoman vonul végig a filmben, azonban pont ezért működik igazán, belesimul az összképbe és ez is egy rendkívül tudatosan alkalmazott alkotói koncepciót tükröz vissza, mintsem bazári koppintást.
A karaktereket is ügyesen építi a film, Danny Torrence figurája egy traumáktól sújtott sérült szereplő, akinek sorsa van annyira érdekes, hogy a néző figyelmét odaszögezze a vászonra. De a ragyogás képességével megáldott kislány is egy igazán szerethető és szimpatikus szereplő. A gonoszok pedig kellő motivációval és háttérrel ellátott alakok, akiket jól mozgat a film és így kiemeli őket a két dimenziós szörnyetegek sorából.
Viszont hiába erősek maguk a karakterek, a színészi játék pont a főhős esetében nem igazán markáns. Kár lenne vitatni Ewan McGregor tehetségét, de azt érzem, a felnőtt, tragikus sorsú Danny Torrence szerepére nem ő volt a legjobb választás. Van néhány izgalmas jelenete, de a játékidő nagy részében mintha unottan mozogna A-ból B-be.
A mellékszereplőket azonban nem érheti panasz. Rebecca Ferguson az utóbbi időben elég gyenge darabokban tűnt fel, de itt fő ellenlábasként telitalálatnak bizonyult.
Amiről érdemes még szót ejteni, az a kissé hosszú játékidő. A film két és fél órás, de egyáltalán nem unalmas. Flanagan értő kézzel vezeti a történetet és ugyan nem pörögnek magas fokozaton az események, egyáltalán nem ül le a hangulat.
Sőt, így tudtak igazán kibontakozni a karakterek és ennek köszönhető az is, hogy a történet drámai vonulata érvényesülni tudott.
Ahogy már említettem, az Álom doktor nem igazán ijesztget direkt képsorokkal, ehelyett egy misztikus elemekkel átszőtt, néhol nyugtalanító atmoszférával felvértezett történetet vezet végig, melyben fontos szerep jut az elfojtott traumák feldolgozásának és a múlttal való szembenézésnek.
És hogy végül Flanagan miért is végzett jó munkát? Mert nem arra vállalkozott, hogy lepipálja Kubrick zsenijét, inkább kifejtette az Álom doktor sztorijának gerincét, a karakterek mögé tekintett, technikailag precíz módon nyúlt vissza a ’80-as film megoldásaihoz és csak akkor piszkálta fel annak konkrét elemeit, ha azt megkövetelte a cselekmény.
Így a Ragyogás folytatása nem egy kőkemény horror lett, hanem egy szórakoztató, kimért, drámai elemekkel átszőtt misztikus thriller kellően árnyalt karakterekkel és nyomasztó atmoszférával.
Igaz, akad pár szépséghiba az Álom doktorban, például fellehető benne néhány direkt ijesztőnek szánt jelenet (ahogy említettem, a film nem horrorként kíván funkcionálni, így ezek száma tényleg elenyésző) melyek nem különösebben hatásosak, esetleg McGregor átlagos alakítása. Az összkép viszont így is bőven pozitív képet fest.
Értékelés: 7/10
Itt jön a fordulat, ugyanis King nem igazán volt elégedett Kubrick művével, szerinte a rendezőgéniusz csak felhasználta művének vázát ahhoz, hogy saját képére formálja azt.
De magukat a nézőket és kritikusokat is megosztja a Ragyogás, hiszen hiába vált szerves részévé a horror műfajának, sokan vallják King nézeteit, miszerint a film túl messzire merészkedett a regénytől, azonban többen az egekig magasztalják Kubrick művét.
Flanagan-nek tehát egyszerre kellett megfelelnie mindkét tábornak, ez pedig egy ilyen nagy hatású alkotás esetében nem könnyű feladat. Lássuk, hogy sikerült vennie az akadályokat.
A főszereplő Danny Torrence, aki gyerekként traumatikus eseményeket élt át az Overlook hotelben és ennek hatására (na, meg „ragyogó” képességeinek is hála) egy szétcsúszott alkoholistává vált felnőtt korára. Az élet azonban kínál neki egy második esélyt, amivel próbál is élni. Időközben azonban megismerkedik egy kislánnyal, aki szintén birtokában van a „ragyogásnak”, az ő nyomában pedig olyan alakok loholnak, akik a hozzá hasonló különleges gyerekek erejéből táplálkoznak. Danny ekkor döntéskényszerbe kerül: segítsen a lánynak ezzel kockáztatva azt, hogy ismét a pohár fenekére néz, vagy élje tovább békés életét abban a tudatban, hogy nem lépett közbe?
Még mielőtt belemennék abba, hogy Flanagan milyen munkát is engedett ki kezei közül, gyorsan tisztáznék valamit. Az Álom doktor nem egy ijesztő jelenetekkel operáló sokk-parádé, de nem is az a fajta megterhelő pszichológia horror, mint Kubrick Ragyogása.
Ez a film leginkább egy misztikus thriller, ahol többször is előtérbe kerül a dráma. Így aki elsősorban azért váltana jegyet a filmre, hogy halálra rémüljön, ne siessen annyira a közeli multiplexbe.
És akkor a lényeg: Mike Flanagan pont a keményvonalas horrortól való elszakadás miatt tudta sikeresen venni az akadályokat és olyan irányba terelni filmjét, mely egyaránt jól leköveti King regényét és Kubrick verzióját is kellő tisztelettel kezeli.
Az Álom doktor önálló sztorija teljes mértékben megáll a saját lábán, sőt, a „ragyogás” képességét is kellő részletességgel járja körül, miközben csak akkor idézi meg az ’80-as „első részt”, mikor azt megköveteli a cselekmény. Itt megjegyezném, hogy Kubrick adaptációjából több jelenet szinte snittről-snittre átemelésre került, de még ezt is úgy oldotta meg Flanagan, hogy ezek a képsorok értelmet nyerjenek és ne hatásvadász nosztalgiának tűnjenek.
Sőt, magába az elbeszélésmódba beleépítette azt a fajta vágástechnikát, operatőri munkát és zenehasználatot, melyet Kubrick alkalmazott klasszikusán. Ez a módszer rendkívül finoman vonul végig a filmben, azonban pont ezért működik igazán, belesimul az összképbe és ez is egy rendkívül tudatosan alkalmazott alkotói koncepciót tükröz vissza, mintsem bazári koppintást.
A karaktereket is ügyesen építi a film, Danny Torrence figurája egy traumáktól sújtott sérült szereplő, akinek sorsa van annyira érdekes, hogy a néző figyelmét odaszögezze a vászonra. De a ragyogás képességével megáldott kislány is egy igazán szerethető és szimpatikus szereplő. A gonoszok pedig kellő motivációval és háttérrel ellátott alakok, akiket jól mozgat a film és így kiemeli őket a két dimenziós szörnyetegek sorából.
Viszont hiába erősek maguk a karakterek, a színészi játék pont a főhős esetében nem igazán markáns. Kár lenne vitatni Ewan McGregor tehetségét, de azt érzem, a felnőtt, tragikus sorsú Danny Torrence szerepére nem ő volt a legjobb választás. Van néhány izgalmas jelenete, de a játékidő nagy részében mintha unottan mozogna A-ból B-be.
A mellékszereplőket azonban nem érheti panasz. Rebecca Ferguson az utóbbi időben elég gyenge darabokban tűnt fel, de itt fő ellenlábasként telitalálatnak bizonyult.
Amiről érdemes még szót ejteni, az a kissé hosszú játékidő. A film két és fél órás, de egyáltalán nem unalmas. Flanagan értő kézzel vezeti a történetet és ugyan nem pörögnek magas fokozaton az események, egyáltalán nem ül le a hangulat.
Sőt, így tudtak igazán kibontakozni a karakterek és ennek köszönhető az is, hogy a történet drámai vonulata érvényesülni tudott.
Ahogy már említettem, az Álom doktor nem igazán ijesztget direkt képsorokkal, ehelyett egy misztikus elemekkel átszőtt, néhol nyugtalanító atmoszférával felvértezett történetet vezet végig, melyben fontos szerep jut az elfojtott traumák feldolgozásának és a múlttal való szembenézésnek.
És hogy végül Flanagan miért is végzett jó munkát? Mert nem arra vállalkozott, hogy lepipálja Kubrick zsenijét, inkább kifejtette az Álom doktor sztorijának gerincét, a karakterek mögé tekintett, technikailag precíz módon nyúlt vissza a ’80-as film megoldásaihoz és csak akkor piszkálta fel annak konkrét elemeit, ha azt megkövetelte a cselekmény.
Így a Ragyogás folytatása nem egy kőkemény horror lett, hanem egy szórakoztató, kimért, drámai elemekkel átszőtt misztikus thriller kellően árnyalt karakterekkel és nyomasztó atmoszférával.
Igaz, akad pár szépséghiba az Álom doktorban, például fellehető benne néhány direkt ijesztőnek szánt jelenet (ahogy említettem, a film nem horrorként kíván funkcionálni, így ezek száma tényleg elenyésző) melyek nem különösebben hatásosak, esetleg McGregor átlagos alakítása. Az összkép viszont így is bőven pozitív képet fest.
Értékelés: 7/10