Van az úgy, hogy a sokat megért és sokat látott játékos nem akar komplex játékmenetet, vagy mélységekbe vesző sztorit, sem gyönyörűséges grafikát. Csak szeretne gőzt kiereszteni, vallásos indulattal nyomni az elsütőbillentyűt, megbüntetve mindenkit, aki volt olyan balga, hogy az útjába került egy ilyen kifejezetten feszült napján. Mivel ezt a való világban megcsinálni nem tanácsos, ezért maradnak a játékok, de szerencsére nem maradunk magunkra a vérontás iránti vágyunkban. Az őrülten pörgős, szakadatlan tombolást kínáló FPS-ek a kedélyjavító tabletta után a legjobb terapeutás kezelési módszer, és bár akad bőségesen a piacon cucc, amivel szórakozhatunk, azért ezek az alkotások nem épp a kritikai elismertségükről ismeretesek. Kivéve a Doom-ot, a Doom örök. Ám a többi jelöltnek sem kell fejlógatva kullognia utána, és a mostani játékunk is egy ilyen csőre töltött adrenalin rakéta.
Felturbózott akció
A sztori szerint Paradise városa a koromsötét és mocskos valóság fölé húzott óriási neon fergeteg, csillagok felé nyújtózó felhőkarcolói közt milliónyi fürge kocsi repked, utcáin pedig a beton labirintusok drogáztatta acéljárdáin a testmódosított mutáns emberek döglődnek a mámorító dekadenciában. Ez egy klasszikus cyberpunk világ, annak minden elemével, így nem maradhat el a mindent irányító szuper vállalat sem, amely a Syn mesterséges intelligencia segítségével irányítja a várost. Ám mikor a Syn öntudatra ébred, átveszi a hatalmat minden testmódosított kiborg felett, és a város totális pusztításába kezd, akkor nem a hadsereget hívják segítségül. Hanem Johnny Turbót. Johnny egy úgynevezett "utcaseprő", a gyilkos őrülettel tomboló kiborgok vadásza. Ám egy napon csúnya összeesküvés áldozata lesz, testét szétroncsolják és egy golyóval a fejében véget ér a karrierje. Legalábbis látszólag.
Mire Johnny visszatér a terepre, ő maga is kiborggá válik, lábába láncfűrészt épített, gyorsabb és erősebb mint valaha, lelkének sorvadt csonkját pedig átjárja az állatias vadsággal tomboló bosszúvágy. A Synt építő vállalat fel is fogadja őt, hogy csapjon rendet a megőrült város utcáin, és állítsa meg a Synt, mielőtt az pokollá változtatná Paradise városát.
A történet papíron nagyon menő, sok érdekes és izgalmas eleme van, viszont a király felvezetést követően a narratíva kimerül pár átvezető snittben és párbeszédben, egyébként csak a pusztítás után maradt füsttel egyenértékű a jelenléte. Pont arra tökéletes, hogy keretet adjon a cselekménynek, ahhoz viszont nincs jól ütemezve, hogy folytatólagos történetként beszéljünk róla, mivel a pályák epizodikus jellegükből adódóan alig vannak érdembeni összefüggésben. Nem rossz, épp konstrukció nélküli.
Na de kit érdekel a történet? Láncfűrész van a lábunkban! Ha ez nem tette egyértelművé, hogy a Turbo Overkill a vérontásról fog szólni, akkor majd az első pályák tanítanak meg rá. Paradise neon fénybe öltözött mocskos és romos utcáin az első ellenfeleink széttrancsírozása szinte középszerű élménynek hathat, és az ezerszer látott FPS mechanikák és fegyverek sem fognak minket elvarázsolni. Viszont az első pár pálya annyira gyors és egyszerű, hogy gyorsan az első fejezet vége felé érünk, és hirtelen már nem tudjuk letenni a játékot. Nyilván kell egy fajta hangulat ahhoz, hogy a Turbo Overkillt parttalan szórakozással tudjuk kezelni, de ha sikerül, akkor magával ragad, és nem ereszt.
Az őrült akció, a repkedő lövedékek, a gyors ugra-bugra, az egyre változatosabb ellenfelek és fegyver arzenál szép lassan felépíti a teljes élményt, az első nagy bosstól pedig ugyan nem izzadunk meg, de tökéletes kicsúcsosodása annak, hogy mit szeretne a játék nyújtani. A második fejezettel a sztori is elborul, számos új játékelem köszön be, valamint a kihívás is jelentősen növekszik. Fogunk grappling hook segítségével a mélység fölött repkedni, ülünk motorra és repülő autóba, az idő lassítás pedig már csak hab a tortán. Az újabb és újabb fegyvereket különféle fejlesztésekkel tudjuk erősebbé és hatékonyabbá tenni, valamint alternatív funkcióikat is feloldhatjuk, mélyítve némileg a rendelkezésre álló mordályok tárházát. A saját augmentált testünket is fejleszthetjük, különféle rejtett fegyverekkel, meglévő képességek fejlesztésével, mozgás kultúránk bővítésével lehetünk hatékonyabbak.
A harmadik fejezetre a nehézség hereszorongató kegyetlenséggel követeli meg a játék adta lehetőségek maximális kihasználását, ami viszont sajnos nem lép át egy bizonyos határt, mert valahogy nem mer a puszta szórakoztatás keretei közül kilépni. Nem játssza el azt, amit a Doom, hogy 10-20 perces aréna harcokba kényszerít bele, limitált lőszerrel és mozgástérrel. A Turbo Overkill sok elemében vállal nagyot, de végérvényesen biztonsági játékot játszik azzal, hogy a bevált módszereknél marad, illetve igyekszik minden elemével a szórakozásunkat bebiztosítani, és ez néhol az immerzió és kihívás kárára megy.
Here's Johnny!
Az első három fejezetből talán a második a legérdekesebb felépítésű, a harmadik gyakorlatilag felejthető, az utolsó viszont kreativitásával és epikus zárásával kárpótol minden hiányosságáért vagy hibájáért. Mert hát azért akad pár dolog, amire húztuk a szánkat. A pályatervezés például elég amatőr, a grafikai stílushoz való hűségtől függetlenül is letisztult, nem túl kreatív. Egy-egy alkalommal el is tévedtünk, mivel a továbbhaladás iránya se nem volt egyértelmű, se nem volt konzisztensen rávezetve a menetirányt követő játékosra. Az elrejtett titkok és cuccok így gyorsan feledésbe merültek, főleg mikor a repülő autós pályán a szabadon berepkedhető felhőkarcolók nemhogy nem rejtettek titkokat, de a háttérben megbúvó tereptárgyaknak is kevésnek bizonyultak. Messziről baromi látványos, közelről papírmasé díszlet. És ez sajnos a pályák nagy részére igaz is. Fontos ismét megjegyezni, hogy nem a grafikával van gond, elvégre az tartja magát a baltával faragott retróhoz.
A sután elmesélt sztorihoz egyébként minőségi szinkron párosul, ami furcsa ahhoz képest, hogy az átvezető videók a stílushoz képest is elég igénytelenek. Játék közben felvételekből ismerjük meg a karaktereket, a múltunkat, a motivációkat, illetve a bossok is csak rádión keresztül próbálgatják a türelmünket, egészen addig amíg el nem töröljük a mosolyukat egy rakétával. Viszont a sztorin kívül is van élet, elvégre egy boomer shooter szíve lelke a sebességében és a soha véget nem érő akcióban rejlik, ehhez pedig az ENDLESS játékmód ad tökéletes táptalajt.
Az Endless mód egy kalap alá veszi a kampány alatt megismert összes tárgyat, fejlesztést, fegyvert, pályát jellemző elemet, ellenfelet. Ahogy jönnek az ellenfelek, úgy daráljuk le őket húsmasszává, a dögökből nyert pénzből pedig a hullámok között vásárolhatunk fegyvert, fejlesztést, töltényt. Ez addig megy, amíg el nem fáradunk, vagy ki nem nyiffanunk, a teljesítményünk pedig achievementek és toplista képében jutalmaz. Ez a mód azoknak tökéletes, akik a lineárisan vezetett sztori helyett szakadatlan pörgésre vágynak, és az biztos, hogy ők ezt maradéktalanul meg is kapják. Persze az abszolút őrülteknek ott van pár nehézségi fokozat, ami a Doomhoz hasonlóan nem (csak) az ellenfelek szívósságát növeli, hanem a hatékonyságukat, sebzésüket, illetve gyötrelmesen lekorlátozza az erőforrásainkat. Brutális önsanyargatás, imádjuk, viszont a bossok Dark Soulst megszégyenítően lehetetlen harcoknak tűnnek ezeken a fokozatokon.
Ajánló
A Turbo Overkill ízig vérig boomer shooter, annak minden nosztalgikus elemével, ami persze egyrészt pozitív a zsáner szerelmeseinek, másrészt furcsa és kényelmetlen lehet az újabb generációs játékosok számára. Ilyen a suta, közvetetten elmesélt sztori, a baltával faragott grafika, az ingerszegény hangok, a lineáris pályavezetés, egy dimenziós harcrendszer, ás az őrült hentelésen kívül más mélységet nem igazán erőltető játékmenet. Az a pár extra játékelem fantasztikus fűszerezést biztosít, viszont az egész olyan, mint egy popcorn mozi. Sok értelme nincs, de állatira szórakoztat, amíg tart. Újranéznéd? Lehet. Ha szórakozni akarsz, akkor mindenképp. Boomer shooter rajongóknak szigorúan kötelező darab, és bár mi szívesen ajánlanánk másoknak is, de világ megváltást hírből sem ígérhetünk.
| 7.5 | A Turbo Overkill egy remekül összerakott boomer shooter, ami nem vállal be többet annál, mint amennyit a puszta szórakozásért kötelezőnek gondol. A retró grafika a zsáner kedvelőinek telitalálat, de egyébként nincs sok kreativitás mögötte. A játékmenet klasszikus, a zene metál, és a rendelkezésre álló játékidő is kellemes, amit az Endless mód csak tovább gyarapít. Nem egy év játéka, de a stílus rajongóinak kihagyhatatlan. |