Az Amnesia: The Dark Descent 13 évvel ezelőtt megváltoztatta a horrorjátékok arculatát, a 2020-as Amnesia: Rebirth pedig úgy tűnt, hogy remekül ötvözi a kreatív történetmesélést is a műfajba. Az Amnesia: The Bunker, egy kisebb és elszigeteltebb fejezet, de sikerül neki újra izgalomba hoznia az ijesztő franchise-zal. És bár a lopakodás és a felfedezés ugyanaz maradt, mint amikor Danielként ébredtünk több mint egy évtizeddel ezelőtt, ez a komor, nyitott befejezésű macska-egér thriller bebizonyítja, hogy van még néhány pokoli trükk az Amnesia szériáján belül.
1916-ban egy félhomályos első világháborús bunkerben
játszódik a történet, mi pedig egy francia katona szerepét öltjük fel, aki
megsebesült a csatában, és arra ébred, hogy a kijáratok megsemmisültek, és
majdnem minden harcostársát lemészárolja valami, ami ott lapul a sötétben. A szokásos
Amnesia rutin első és legnagyobb megrázkódtatása az, hogy az egész bunker,
amely nagyobbnak tűnik, mint amilyennek papíron látszik, meglehetősen korán
felfedezhető. Hasonlóan a Metroidhoz vagy a Resident Evilhez, eszközöket kell
felkutatnunk bizonyos területek eléréséhez és a történet előrehaladásához, de
nagyon kevés iránymutatást kapunk azzal kapcsolatban, hogy akkor merre is induljunk
el. Ez növeli a feszültséget, mert bizonytalanul bolyongunk és erőforrásaink,
melyekkel némi fényt vetítünk a sötét falakra, hogy lássunk valamit, gyorsan
fogynak.
Míg a többi Amnesia-játékban a legtöbb ellenséget úgy programozzák, hogy egy adott területen, meghatározott módon járkálnak, a The Bunker egy frissítő megoldást húz át az Alien: Isolation könyvéből, és ez egyetlen, állandóan jelenlévő fenyegetést, a Stalkert jelenti, amely a falak mögött és felett él és mozog. Vonzza a zaj, ami bármi lehet, a futástól a fegyver elsütésén át a kézzel forgatható zseblámpa használatáig. Az a tény, hogy viselkedése kissé kiszámíthatatlan, felerősíti a rettegést. Bármennyire is próbálunk csendben lenni. tudni fogjuk, ha felkeltettük a figyelmét a kaparással és morgással, amelyek hatékony a paranoia további fokozására.
Az Amnesia fegyver nélküli horrorjátékként szerzett magának hírnevet, így elsőre furcsának tűnt számomra, hogy a The Bunker pisztolyt, sőt néha gránátot is ad. Ezek ideális esetben arra késztethetik a Stalkert, hogy néhány percre békén hagyjon minket. A lőszerek néha hasznosak, de végül mindig ugyanaz lesz a vége: egy szörnyeteg, akivel egyáltalán nem tudunk harcolni, csak elijeszteni, és bármit lövünk az arcába, egy idő után vissza fog jönni idegesíteni.
A rémség viszont túl sok ólmot kapott a fejébe, legalábbis az AI nem a legfélelmetesebb szörny a szekrényben, finoman szólva. Az alien az Isolation-ben lassan többet tud meg rólunk, minél többször találkozunk vele, különösen, ha a stratégiánk a szekrénybebújásról szól. A Stalker sajnos közel sem tűnik ilyen okosnak. Az alapértelmezett nehézségi fokon szinte minden esetben elég, ha egyszerűen lekuporodunk az asztal alá, és akkor sem talál meg, ha gyakorlatilag a bokájára lélegzünk. Ennek felismerése mondjuk kicsit csökkenti a feszültséget. Ezt igazából kompenzálja egy másik mechanika, így nem mondhatjuk, hogy kényelmesen croissant-t majszolva végig tudjuk vinni a játékot.
Az egész bunkert egy központi generátor hajtja, amely úgy
zabálja az üzemanyagot, mint ahogy egy szomjas elefánt issza a vizet, ezért az
útközben talált üzemanyaggal mindig fel kell tölteni. Fények nélkül is
felfedezhetjük a bunker, de ez… nos, nagyon rossz ötlet. A Stalker szabadon
barangolhat a csarnokokban a sötétben, míg fénynél általában az alagútakban
marad, amíg nem észlel minket. Ami még rosszabb, az egyetlen újrafelhasználható
fényforrásunk a zseblámpa, amely egy csomó zajt ad ki, és figyelmezteti a barátunkat
a helyzetünkre.
Ez azt jelenti, hogy minden túránk a bunker távoli sarkaiba tempót és céltudatosságot igényel. Egy zsebóra segít minket, amelyet szinkronizálhatunk a maradék üzemanyag mennyiségével, így látjuk mennyi időnk van még a fények kialvásáig. Minden alkalommal, amikor a Stalker a közelben van és mi elrejtőzünk, akkor értékes erőforrást égetünk el, mivel néha egy-két percbe telhet, mire abbahagyja a járőrözést és visszamegy az alagutakba. Határozottan ez a The Bunker leghatékonyabb új trükkje, amellyel újra úgy érzem magam, mint az első Amnesia kipróbálása idején.
A történet viszonylag egyszerű, különösen ahhoz az interdimenzionális kozmikus rémálomhoz képest, amellyel a Rebirth bírt. Lassan bontakozik ki a történet, ahogy megtaláljuk a különböző besorozott férfiak és tisztek által írt feljegyzéseket, akik egykor otthonuknak nevezték ezt a beton dobozt. Van egy meglehetősen okos csavar a vége felé, amely felborította az Amnesia elvárásaimat. Míg a múltbeli játékok nagyrészt arról szóltak, hogy emlékezzünk a karakter bűneire, és megbékéljünk velük, a The Bunker valójában mást tartogat. Természetesen van néhány apró bepillantás a nagyobb Amnesia univerzumba, de üdítőnek találtam, hogy mennyivel kisebb és önállóbb ez a mese.
Nem mondhatom, hogy az Amnesia még mindig olyan úttörő horror franchise, mint a széria elején. A grandiózus sztorit már eljátszották a Rebirth idején. Ám az Amnesia: The Bunker bebizonyítja, hogy univerzumában a kisebb, antológiaszerű epizódok még mindig feszültséget és ijedtséget tudnak okoznak. Nem egy kihagyhatatlan élmény, de Amnesia rajongóknak határozottan ki fogja elégíteni az étvágyukat, na meg azoknak is, aki egy kis zsigeri horrorra vágynak.
| Review score | |
| 8.0 | Az Amnesia: The Bunker történetmesélésben kicsit visszább kapcsolt a Rebirth után, de ez nem válik a kárára. Ez egy elszigeteltebb epizód, amelybe kerülétek új és izzasztó elemek, így a horror és a széria kedvelői szeretni fogják. |