A Sikoly filmek áttekintése (1.-4.)


„Mi a kedvenc horrorfilmed?” Ez az egyszerű és alapvetően ártalmatlan kérdés szinte teljes egészében összeolvadt a Sikoly-szériával.

Az első részt 1996-ban mutatták be, ami hatalmas sikernek bizonyult, szinte rögtön újra népszerűvé tette az addigra már kissé leszállóágba került slasher műfajt és a már a korábban is elismert rendező, Wes Craven nevét is végleg bebetonozta a legjelentősebb horrorfilmesek közé.

De hogyan tudott ilyen gyorsan klasszikussá válni egy olyan alkotás, ami összességében csak arról szól, hogy egy szellemmaszkos gyilkos fiatalokat kaszabol le?

Ennek járunk most utána és szépen átvesszük a folytatásokat is, melyek közül a legutóbbi (az 5. rész) tavaly, 2022-ben került bemutatásra, a legújabb epizód, azaz a 6. felvonás pedig napokon belül kerül a vásznakra.

Elöljáróban még annyit, hogy ebben az áttekintőben csak az első négy résszel foglalkoznék részletesebben, a szimplán csak Sikolyra keresztelt 2022-es felvonásra majd egy külön cikket szeretnék szánni.

Ezt követően el is indulhatunk Woodsboro városa felé, hogy szemtanúi legyünk egy véres gyilkosságsorozat első állomásának.

Sikoly (1996)

A kezdő képsorokban egy fiatal lánnyal találkozhatunk, aki épp pattogatott kukoricát készít az esti filmezéshez. Miközben tesz-vesz az üres lakásban, megcsörren a telefon, a vonal másik végén egy kissé rekedt férfihang köszön be. Némi csevej után a lány már épp letenné a kagylót, viszont a titokzatos telefonáló egyre erőszakosabbá válik és hamar belehajszolja áldozatát egy morbid játékba: horrorfilmekhez köthető kérdésekre kell mihamarabb választ adnia, ha téved, akkor meghal.

Ez lenne a nyitójelenet, ami már kellőképpen megalapozza a hangulatot és jól behatárolja, mire számíthatunk a későbbiekben: egy fordulatos, a műfaj szabályait gyakran felemlegető, majd azokat időnként kiforgató vérengzésre.

A cselekmény során aztán megismerjük középiskolás főhőseinket (élükön Sydney Prescott-al), akiknek esélyük sincs, hogy feldolgozzák a tragédiát, hiszen a rémisztő telefonhívásokkal induló gyilkosságok hamar folytatódnak, az események mögött pedig egy olyan múltbéli eset állhat, amely Sydney személyéhez köthető.

Wes Craven már 96-ban is öreg motorosnak számított a szakmában, hiszen már olyan klasszikusok fűződtek a nevéhez, mint Az utolsó ház balra (1972), a Sziklák szeme (1977) és a Rémálom az Elm utcában (1984). Sőt, ekkor már túlvolt egy, a Sikoly felépítésével jól párhuzamba állítható horroron, Az új rémálmon (az Elm utca máig megosztó 7. epizódja), ahol már megpróbálta összemosni a film és a valóság határait. Az a próbálkozás sajnos nem sült el túl jól, hiszen Craven egy jól bejáratott széria sokadik felvonásába próbált új és merész ötleteteket belefecskendezni, de erre sem a kritikusok, sem a rajongók nem voltak felkészülve. 


A Sikoly esetében azonban lehetett kísérletezni (legalábbis bizonyos határokon belül) és itt már bőven kifizetődött mind Craven, mind Kevin Williamson (a forgatókönyvíró) kreatív munkája.

Ahogy fentebb már említettem, az egyszerű alapsztori mellett (jön egy gyilkos, aki előszeretettel aprítja a fiatalokat) jóval többet nyújt a Sikoly. Kezdjük ott, hogy a történet egyfajta újrahangszerelése az addigra már jól bejáratott thriller és horrorelemeknek. A főszereplők után loholó mészáros például nem egy elpusztíthatatlan, néma pszichopata, hanem egy hétköznapi ember, akit egy-két jól irányzott pofonnal vagy rúgással simán földre lehet kényszeríteni.

Ezen felül maguk a főszereplők sem két dimenziós, unalmas koporsótöltelékek, hanem a műfajhoz képest kifejezetten szépen elmélyített figurák, akikkel lehet szimpatizálni.
De amiben igazán úttörő volt a Sikoly, az az, ahogyan a különböző horrorfilmes sablonokat és szabályokat kezelte.

Egyrészt maga a gyilkos is nagy rajongója a műfajnak, ezt ugye szervesen be is építi telefonos zaklatásaiba, másrészt a középpontban álló tinédzserek is képben vannak a témában. Így a legtöbb párbeszéd tartalmaz kikacsintásokat olyan klasszikusokra, mint a Halloween, Péntek 13., A texasi láncfűrészes vagy éppen a Rémálom az Elm utcában. A címek bedobálásán kívül fontos szerepet kapnak a slasher műfaj alapelemeit adó sablonok felemlegetése is. Többször előfordul például az, hogy bizonyos szereplők azt ecsetelik, hogy a féktelen piálás, a szex és a társaságtól való elkóborlás egyenes út a halálba.

Viszont a Sikoly ilyen téren nem csak felolvassa a műfaj jellemzőit és szórakoztató dialógusokba csomagolva elénk dobja őket. Nem, itt szinte mindegyik felvetődő „szabály” szerepet is kap a cselekményben, hiszen vagy új megvilágításba kerülnek (csak a szüzek élhetik túl) vagy görbe tükröt állítanak eléjük.

Craven rendezése azonban bőven túlmutat egy megfilmesített „horror-enciklopédián”. A Sikoly képes arra, hogy a nézőhöz úgymond kiszóló poénjai és utalásai mellett azért komolyan vehető történetként is működjön. A készítőknek sikerült megtalálniuk az egyensúlyt, hiszen a már-már önreflektív humor még éppen nem veszi el a feszült jelenetek élét és bizonyos karakterek érzelmesebb pillanatai sem veszítenek drámai hatásukból.

A rengeteg utalás és kikacsintás pedig úgy van tálalva, hogy az még bőven befogadható legyen az egyszeri, kissé tapasztalatlanabb nézők számára is.

A Sikoly talán a legjobb példa arra, hogy lehet úgy slashert készíteni, hogy a végeredmény egyaránt működjön szimpla kaszabolásként és magán kissé túlmutató, a műfaj elé görbetükröt tartó, okos fricskaként is. 

De itt még nem állhatok le a dicséretekkel, ugyanis még nem ejtettem szót a színészekről. Ilyen téren sem panaszkodhatunk, mi több, rendkívül emlékezetes alakításokkal találkozhatunk. Egyrészt rögtön itt van a szériával szinte teljes mértékben összefonódó Neve Campbell, Courtney Cox és David Arquette trió, akik nélkül sokáig el se lehetett volna képzelni egy-egy újabb epizódot. De nem szabad elfelejteni a többieket sem, hiszen Skeet Ulrich, Matthew Lillard, Rose McGowan vagy éppen Jamie Kennedy teljesítménye is sokat hozzátett ahhoz, hogy ennyire sikeres legyen a produkció.

A fentebb felsorolt sok szép és jó már bőven elég lenne ahhoz, hogy egy kiváló alkotásról beszélhessünk az összegzésben, de még muszáj szót ejteni a zenei aláfestésről is. Marco Beltrami remek dallamokat komponált, melyek hol kiemelik a komorabb jelenetek feszültségét, hol ügyesen megágyaznak a könnyedebb, humorosabb képsoroknak.

Egy dolog az, ami engem mindig is zavart a Sikoly kapcsán, ez pedig a vizualitás. Hiába a rengeteg pozitívum, amit fentebb említettem, számomra mindig hiányzott valami ahhoz, hogy tényleg átütő legyen Craven munkája. Ez pedig a kellően markáns képivilág. Félreértés ne essék, Peter Deming operatőri munkája kifogástalan, alapvetően a vágás se rossz, de nincs a filmnek egyetlen olyan beállítása sem, amire azt tudtam volna mondani, hogy „ez igen, ilyet máshol még nem láttam”.  Ez azért is nagy szívfájdalmam, mert ha már a film sztori szinten ennyire sok utalást és kikacsintást tartalmaz, akkor látvány szempontjából is lehetett volna számtalan kreatív megoldást alkalmazni, például megidézni bizonyos klasszikusok híres mozzanatait.

Nyilván az, hogy ilyen téren nem lett különösebben kiemelkedő a Sikoly, nem egy óriási hiba, de nálam pont ennyi hiányzott ahhoz, hogy tényleg mesterműként tudjak hivatkozni rá.

Viszont így is sikerült egy kellően emlékezetes, okosan megírt és igényesen megrendezett slashert összehozni, ami méltán lett klasszikus.

A nagy sikert követően el is szaporodtak az ehhez hasonló tinihorrorok, viszont a rengeteg „koppintás” mellett a tényleges folytatásra sem kellett sokat várni.

(A film megtalálható a Skyshowtime kínálatában.)

Értékelés: 8/10





Sikoly 2. (1997)

Legyünk pontosak, az első rész ’96 december 20.-án debütált a tengerentúlon, ehhez képest a második etap ’97 december 10.-én került bemutatásra. Nem kell sokat számolni, 10 nap kellett volna ahhoz, hogy meglegyen a két film között az 1 éves szünet.

Gondoljunk bele, itt nem egy olyan folytatásról van szó, ami már az eredeti alkotás idején megszületett legalább forgatókönyv szintjén. Nem, Craven és a stábja az első epizód sikerét követően a nulláról hozta össze a Sikoly második epizódját. Azért ez a kapkodásnak az a szintje, amibe nagyon csúnyán bele lehetett volna bukni.

Kezdjük ott, hogy egy kellően átgondolt sztorit akár évekig foltozhatnak az írók, hogy a végleges verzió minél működőképesebb legyen. Sőt, a forgatások előkészületei is szépen emészthetik az időt, arról már nem beszélve, hogy az utómunka folyamatai is hónapokig eltarthatnak. És akkor még nem is számoltunk azzal, hogy valami hiba miatt bizonytalan ideig le is állhatnak a munkálatok.

Valahogy a katasztrófa mégis elkerülte a Sikoly 2. stábját és sikerült leszállítaniuk időben a produkciót, ami egyáltalán nem is lett rossz, főleg annak fényében, milyen tempót kellett diktálniuk a készítőknek.

A film története szerint 2 év telt el az első részben látottak óta. Sydney Prescott immár egyetemista, új barátja van és igyekszik maga mögött hagyni a véres múltat. Ebben nem könnyíti meg a dolgát az, hogy ismét felbukkan egy szellemmaszkos figura, aki az évfolyamtársait kezdi el ritkítani.

A Sikoly 2. legnagyobb baja az, hogy nagyon látszik rajta az összecsapottság. Pedig próbál a film ugyanolyan kreatív és humoros lenni, mint az elődje, viszont közel sincs annyira ügyesen tálalva a sztori.

Pedig a nyitójelenet során még élhet bennünk a remény, hogy ismét egy kiváló darabban lesz részünk.  Persze, nem annyira frappáns és formabontó a kezdés, mint az eredeti esetében, viszont még így is kellően hangulatos és véres, nem mellesleg a feszültséget is remekül adagolja.

Ezt követően kezd el kissé szétesni a cselekmény, hiszen a majd kétórás játékidő elég sok helyen fut üresjáratokba, sajnos nem sikerült annyi izgalommal feltölteni a látottakat, mint a korábbi epizódot.

Ez annak is köszönhető, hogy a karakterek elég jellegtelenre sikeredtek. Campbell, Cox és Arquette hármasa még mindig működik, ahogy a visszatérő Jamie Kennedy-re sem lehet panasz, viszont az új arcok egytől-egyig felejthető figurák. Pedig itt van Timothy Olyphant, Jerry O’Connell  és Sarah Michelle Gellar is, de egyikük se tudott igazán kibontakozni, de erre nem is kaptak sok esélyt.

Egyedül Liev Schrieber az, aki élettel tudta megtölteni a figuráját, de neki azért több lapot is osztottak, mint fentebb említett társainak.

A Sikoly 2. legnagyobb hibája azonban a finálé. Ilyen téren nehéz is lett volna rálicitálni az elődre, hiszen ott egy kiváló fordulatot kaptunk, amit aztán egy kellőképpen ütős befejezés követett.

Ehhez képest a folytatás pont akkor roppan meg, mikor lehull a lepel a gyilkos kilétéről. Itt látszik meg az, hogy nem volt idő előállni egy épkézláb ötlettel, hiszen az egész leleplezés bűzlik az izzadságszagtól, sőt, bizonyos motivációkat nem is igazán tudtam értelmezni.

Sajnos sok helyen észrevehető a filmen a kapkodás és az erőlködés, viszont még így is egy bőven fogyasztható darab a Sikoly 2. Ez nagyban köszönhető Wes Craven magabiztos rendezésének, aki még a forgatókönyv kevésbé izmos részeit is nézhetővé tudta varázsolni.


Pedig ismételten Kevin Williamson felelt az írásért, mégis, itteni munkáját már nem tudom úgy dicsérni, mint az előzmény esetében.

Persze, azért akadnak pozitívumai is a történetnek, például az első rész önreflektív humorát sikerült ide is átültetni, sőt, egy-két poénos utalás mellé azért elfért némi kritika is, melyben a rengeteg felesleges folytatás kapja meg a magáét.

És arról se feledkezzünk meg, hogy ez az az epizód, ami látványosan kezdi elmosni a valóság és a fikció határait, hiszen a filmben megjelenik a Döfés széria első epizódja, ami a woodsboroi mészárlást dolgozza fel, tehát azt a sztorit, amit az első Sikolyban láthattunk.

Ez már az a fajta őrület, ami bőven hozzátesz a szórakoztatási faktorhoz.

Mindent összevetve, a Sikoly 2. sajnos nem tud olyan magas szintekre emelkedni, mint az első epizód. Hiába van meg benne az előzményre jellemző humor és kreativitás, egyszerűen összecsapott az egész, ami se komolyan vehető horrorként, se gúnyos szatíraként nem tud igazán érvényesülni.

De ha figyelembe vesszük a készítési körülményeket, csoda, hogy legalább ezt a közepes szintet sikerült elérniük az alkotóknak.

Értékelés: 6/10





Sikoly 3. (2000)

A gyorsan összecsapott második részt követően a harmadik epizódra már kicsit több időt szántak a készítők, kár, hogy még így sem sikerült a minőségi ugrás.

A Sikoly 3. elsődleges problémája tehát nem a rászánt időben keresendő, hanem a forgatókönyvíró személyében. Kevin Williamson-t ugyanis leváltották, a helyére Ehren Kruger érkezett és ezzel talán a leglényegesebb összetevőjét vesztette el a produkció.


Persze, Williamson se egy nagybetűs zseni, sőt, igazából a második epizódba már neki is beletört a bicskája, de még így is sikerült belevinnie annyi stílust és humort a történetbe, hogy egy szórakoztató alkotás legyen a végeredmény.


A Sikoly 3.-ból pont ez a plusz hiányzik, érződik, ahogy Kruger próbálja összeollózni az előző részekre jellemző elemeket, de az üres imitáción túl nem jár sikerrel.

Pedig a történet egész ígéretes lehetne, hiszen a Döfés 3. részének kulisszái mögé látogathatunk el, ahol ismételten egy maszkos gyilkos kezdi el szedni az áldozatait. Ahogy azt már megszokhattuk, itt is Sydney kerül középpontba, de nem hiányozhat mellőle Dewey és Gale figurája sem.

Sajnos, már a nyitójelenet elég gyengére sikeredett. Sehol sincs az a fajta feszültség és gúnyos humor, ami az előző két részre annyira jellemző volt. Ezek helyett egy kifejezetten kínos nyitányban lehet részünk, ahol a film már át is merészkedik a sci-fi területére, hiszen a jelenlegi gyilkosunk már nem egy szimpla hangtorzítót használ, hanem egy olyan eszközt, amivel igazából bárkinek az orgánumát képes leutánozni. Ez az a határ, amit nem kellett volna átlépni.

De ennél is sokkal olcsóbb húzás a gyilkos motivációja. Nem szeretném lelőni a poént, legyen elég annyi, hogy a leglustább és legtrehányabb módon lett felvázolva az elkövető háttere, aki talán még az előző epizód mészárosát is alul múlja minőségben.

Ami némi plusz ízt ad a látottakhoz, az a helyszín, azaz a Döfés 3. epizódjának díszletei. Az, hogy a történet nagy része egy filmstúdióban játszódik, elég szépen megágyaz a Sikoly széria önreflektív humorához, kár, hogy ez itt nincs különösebben kihasználva.

Hiába vagyunk Hollywood-ban, hiába adja a cselekmény alapját egy horrormozi forgatása, nem igazán lettek kihasználva ezek a lehetőségek. Oké, előkerülnek a trilógiák szabályai és különböző sablonjai, de ezek közel sem bírnak akkora frissességgel, mint az első epizód hasonló motívumai.


Egy témában sikerül érdekes terepre tévednie a Sikoly 3-nak, ez pedig a filmvilág berkein belül zajló zaklatási botrányok. Nyilván Craven és csapata nem viszi el a kőkemény dráma irányába a sztorit, de elég érdekes, hogy tettek egy ilyen kitérőt.

Főleg annak fényében, hogy a Sikoly mozik mögött ott állt producerként az a Harvey Weinstein, aki a valóságban épp a börtönbüntetését tölti, olyan vádak miatt, melyek a filmben látható producert is érik.

De talán ez a legérdekesebb vetülete ennek a darabnak. Minden más téren egy rendkívül sótlan és erőltetett slashert kapunk, ami hiába próbál kellően frissnek és csavarosnak látszani, valójában minden pillanatáról süt a fáradtság.

Itt már tényleg a főszereplő trió és Craven biztos kezű rendezése menthette a menthetőt, hiszen minden más téren fájóan lapos, vagy egyenesen gyenge a Sikoly 3.
Nem is csoda, hogy ezt követően 11 évig pihent a széria.

(A film megtalálható a Skyshowtime kínálatában.)

Értékelés: 5/10




Sikoly 4. (2011)

Horror szempontjából a kétezres évek eleje kifejezetten érdekes időszak volt. Egymást érték a különböző klasszikusok feldolgozásai, miközben a nézői igények is egyre-másra változtak. Úgy tűnt, a túlzásba vitt vér és erőszak az, ami képes becsalogatni a közönséget a mozikba, hiszen ekkortájt egyre nagyobb sikereket értek el a Fűrész-folytatások, miközben a Motel filmek se muzsikáltak rosszul.

Arról se feledkezzünk meg, hogy ez volt az az időszak, amikora fiatalok körében egyre nagyobb teret hódított a közösségi média olyan oldalakkal, mint a Facebook, Twitter vagy éppen a Youtube.

Azt gondolom, a mai internetközpontú világunk alapjai itt kerültek lefektetésre, hiszen egyre egyszerűbbé vált a kapcsolattartás az okostelefonok révén, melyek segítségével a világhálóra is bármikor csatlakozhattunk és azt oszthattunk meg az ismerőseinkkel, amit csak akartunk, legyen szó képekről vagy videókról.

Ebbe a közegbe robbant be a Sikoly 4., ami a filmes tematikák mellett már ezekkel a fentebb említett újításokkal is erőteljesen foglalkozott.

Szerencsére a 11 éves pihenőt követően a főszereplők visszatértek, Wes Craven is elfoglalta az őt megillető rendezői pozíciót és Kevin Williamson is újra elvállalta a forgatókönyv megírását. 


Azt kell hogy mondjam, ez a kis” szünet iszonyat jót tett a szériának, hiszen ismét egy rendkívül friss és ötletes Sikoly filmet kaptunk, ami ha nem is éri el az eredeti szintjét, azért nem sokkal marad le tőle.


 Azt is meg merem kockáztatni, hogy ez az epizód még a korát is megelőzte!


Ahogy már említettem, az internet térhódítása elég jelentős a sztori szempontjából és ezt nagyon előre mutatóan sikerült ábrázolni. Kezdjük ott, hogy itt a gyilkos már nem szimplán telefonálgat és döfköd, nem, videóra rögzíti ámokfutásait és az a célja, hogy miután végzett, összevág egy komplett filmet a kaszabolásaiból. Ezen felül a motivációja is megér egy misét, hiszen egyfajta internetes hírességgé szeretne válni, akinek aztán nincs semmi dolga azon felül, hogy a hírnevét és gazdagságát élvezi.

Azért itt sikerült egy olyan kiritkát megfogalmazniuk a készítőknek, ami simán ráhúzható a mai világunk netes bálványainak a nagy százalékára.

Ezen felül a különböző horrorfilmes szabályok és sablonok ismertetésén is itt érezni leginkább a gúnyos hangot, hiszen többször megfogalmazódnak olyan gondolatok, hogy a feldolgozások valójában semmit sem érnek, szimplán csak az eredeti alkotások lélektelen reprodukciói.

Persze, nem kell megijedni, Craven és Williamson nem viszik el teljesen negatív irányba az utalásokat, sőt, bizonyos trendeket még úgy is követtek, hogy előzőleg még poént csináltak belőlük. Az egyik ilyen a túlzott brutalitás.

A film során többször előkerül, hogy a modern horrorok nagy része teljesen háttérbe szorítja a történetet és a karaktereket csak azért, hogy a legtöbb játékidőt a minél több aprítás kaphassa. Ehhez képest a Sikoly 4. sem akar visszafogott lenni, rengeteg gyilkossággal találkozhatunk a játékidő során, melyek egytől egyig dúskálnak a vérben és belsőségekben.

Oké, nincs annyira felcsavarva az erőszakfaktor, mint például egy sokadik Fűrész filmben, de az előző Sikolyokhoz képest itt bizony több szintet ugrott a vér mennyisége.


De nincs ezzel baj, sőt, ez a kettőség is jó példa arra, hogy Craven és Williamson megint megtalálta azt a tökéletes egyensúlyt, amit korábban csak az első rész esetében sikerült elérniük. Nagyon jól működnek az utalások, legyen szó humorosabb vagy kritikusabb pillanatokról, miközben a film horror vonulata is teljesen komolyan vehető.


Az első részt követően talán a karakterek is itt a legjobbak. A sorozat visszatérői, azaz Sydney, Gale és Dewey hozzák a kötelező szintet, de az új figurákat se érheti panasz. Sőt, egy nagyon klassz és szimpatikus fiatal gárdát sikerült összetrombitálni, akik sokkal működőképesebb figurák, mint a 2. és 3. rész szerencsétlen hullajelöltjei. Itt remekül működik a kémia a szereplők között és egy-egy áldozatot akár még sajnálni is lehet.

Ehhez persze kellett az erős színészijáték is, ezt pedig nem csak a széria jól ismert nevei szállítják le, hanem az olyan újoncok is, mint Emma Roberts, Rory Culkin vagy éppen Hayden Panettiere.

Ritkán szokott előfordulni az, hogy egy sorozat sokadik epizódja az, ami képes felnőni az eredeti színvonalához, de a Sikoly 4. esetében ez a helyzet. Ami mégis visszatartja attól, hogy letaszítsa az első részt a trónról, az az, hogy logika szempontjából nem valami kikezdhetetlen az összkép. Miután fény derül a gyilkos személyazonosságára, érdemes elmerengeni azon, hogy a korábbiakban hol és mikor tartózkodott ez a személy, garantálom, felbukkannak majd kérdőjelek ezzel kapcsolatban.

A másik dolog, az a film képivilága. Ugye az első rész esetében már megemlékeztem a kissé középszerű vizualitásról, igazából ezt a szintet hozta a 2. és 3. epizód is.

A 4. rész viszont elég más irányba kanyarodott el, ahol magát az operatőri munkát és a vágást ismét nem érheti panasz, viszont a színvilág elég érdekesre sikeredett. Mintha valami furcsa filter lenne a jelenetek nagy részén, melyek természetellenesen fényessé és csillogóvá varázsolják a jeleneteket.

Nem tudom, hogy ez mennyire volt tudatos koncepció a készítők részéről, lehet a netes videók vizualitását szerették volna még erőteljesebben megragadni, de itt elég durván átestek a ló túloldalára.

Viszont a film minden más aspektusa annyira erős, hogy ezen a dolgon hamar túl tudtam lendülni és a logikai sérülések se olyan vészesek, hogy élvezhetetlenné tegyék a látottakat.

Ezek a hibák leginkább csak annyit jelentenek, hogy ne lehessen a végeredményt az első rész fölé rangsorolni.

Érdemes megemlíteni azt is, hogy ezt a remek 4. részt 72 évesen hozta össze Wes Craven, mégis, az összkép rendkívül fiatalos, pörgős, és ahogy fentebb már említettem, több szinten is előremutató. Ez azért nem kis teljesítmény.


Sajnos 3 évvel a film bemutatóját követően (2015-ben) Craven elhunyt, ezzel a Sikoly 4. lett az utolsó alkotása, de azt gondolom, ennél stílusosabban és karcosabban nem is lehetett volna jobb darabbal lezárni a filmográfiát. Tény, hogy a széria nem teljesen egységes a minőséget tekintve, viszont Craven a Sikoly cím alatt ténylegesen rossz horrort nem készített.

A szellemmaszkos figura képében már ’96-ban új ikon született, az eredeti alkotás számtalan momentuma lett már a bemutatója idején klasszikus, miközben a műfajra vonatkozó szabályok és sablonok emlegetésével, kijátszásával új szintre sikerült emelni az önreflektív poénokat.

Tény, hogy Kevin Williamson forgatókönyvei is kellettek ahhoz, hogy a Sikoly ekkora úttörője legyen a slasher műfaj újrateremtésének, de Wes Craven betonbiztos rendezése volt az, ami még a gyengébb folytatásokat is kihúzta a silány minőségből.

A 4. résszel nagyon szépen nyugdíjba lehetett volna küldeni a sorozatot, Craven halálát követően pedig végképp nem indokolta volna semmi egy 5. epizód elkészülését.

Hollywood azonban máshogy gondolta és 2022-ben újra megcsörrent a telefon egy fiatal woodsboroi lakos otthonában.

Értékelés: 7/10






Újabb Régebbi