Kritika: Préda (2022)

A Ragadozó széria hiába termelt ki eddig 5 filmet (a Prédát is figyelembe véve), közel sem mondható egyértelmű sikertörténetnek az űrbéli vadász krónikája.

A 87-es eredeti Arnold Schwarzenegger főszereplésével egy abszolút klasszikus, ez tény, viszont az azt követő Ragadozó 2. (1990) és a Ragadozók (2010) mind a mai napig megosztják a rajongókat és bevételek szempontjából sem rengették meg a világot. Ennek ellenére én mindkét folytatást szeretem és hiába maradnak el az eredetitől, azért ügyesen tudták bővíteni a ragadozók hátterét.

És persze ott van Shane Black 2018-as próbálkozása, a The Predator (A ragadozó), ami a sorozat abszolút mélypontja. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy egy nézhetetlen förmedvénynek tartom a végeredményt, hiszen képes voltam megtalálni benne a pozitívumokat. De még így is csak egyfajta paródiaként tudom elkönyvelni, ami a maga pihent módján szórakoztató, de ha elkezdjük hasonlítgatni a korábbi epizódokhoz, akkor még erőteljesebben a felszínre kerülnek hatalmas hibái és hiányosságai.

Bevallom, kisebb csodaként éltem meg, hogy Black félresiklott próbálkozása nem lökte sírba az egész szériát, sőt, a legújabb „vadászatra” csak 4 évet kellett várni.

Ezúttal Dan Trachtenberg (10 Cloverfield Lane) rendező vette a kezébe a gyeplőt és egy olyan akció-horror lett belengetve, ami szellemiségében visszatér majd az eredeti mozi kilátástalan, horrorisztikus hangulatához.
Mit ne mondjak, ez azért kezdésnek nem volt rossz ajánlólevél, ahogy az sem, hogy a Prédára keresztelt 5. epizód (már ha ragaszkodunk a számozáshoz) nem egy újabb tökig felfegyverzett kommandós osztagot helyezett a középpontba, hanem visszaugrott az időben kb. 300 évet, és egy őslakos törzs köré építette a történetet.

Ez mind szép és jó, de hamar beütött az internetes közösség haragja, mikor kiderült, hogy az abszolút főszereplő egy fiatal komancs lány lesz. Értem én, hogy sok rajongó úgy tekint a Ragadozó-filmekre, mint tesztoszterontól fűtött macsó akciózásokra, de már a 87-es eredeti is arra feküdt rá, hogy kiforgassa a műfaj erre épülő sablonjait és kigyúrt katonákból faragjon megszeppent áldozatokat.

Sebaj, ennek ellenére sokan már előre leírták a filmet, amin aztán az is súlyosbított, hogy a Disney égisze alá kerülő Twentieth Century Studios (anno Fox) nem küldte mozikba a végeredményt, ehelyett a Hulu streaming platformjára száműzte azt. Ez a döntés már engem is elszomorított, de teljesen érthetőnek tartom, hiszen egyik folytatás se tudott igazán nagy kasszasikerré válni, sőt, a legutóbbi 2018-as „baleset” kisebb bukásnak is nevezhető.

De térjünk a lényegre!

Ahogy korábban említettem, a történet az 1700-as évek Észak-Amerikájába repít vissza minket. Főszereplőnk egy lázadó természetű komancs lány, Naru, aki vadászként szeretne érvényesülni törzsében, de ezt nem igazán nézik jó szemmel társai.

Ebbe a közegbe érkezik meg kedvenc idegen vadászunk, aki aztán szembe is találja magát a komancsokkal és innentől kezdve az alapfelállás már ismerős lehet: a ring egyik szélén a Ragadozó, a másikon pedig az őslakosok, élükön Naruval.

Kezdeném magával a főszereplővel. Naru személyében egy egyszerű, mégis jól működő karaktert kapunk, akinek kellően ki lett dolgozva a háttere és motivációi is egyértelműek. Nem kell semmi nagy dologra számítani, hiszen Naru egy végtelenül sablonos ívet ír le a cselekmény során: már a kezdetekkor helyén van a szíve és megvan a kellő tudása, de az elé gördülő problémák során jut el arra szintre, hogy végül méltó ellenfele legyen a Ragadozónak.

Persze, lehet itt kiabálni, hogy „erőltetett feminizmus”, de csak minimálisan kéne a dolgok mögé nézni ahhoz, hogy meglássuk, itt egy klasszikus narratívára lett felhúzva a főszereplő személyisége.

A lényeg, Naru egy kellően kidolgozott és szimpatikus karakter, akit Amber Midthunder kifogástalanul keltett életre. Nem lennék meglepve, ha később még sokat hallanánk a leányzóról, mert már itt is világossá vált, nincs híján tehetségnek.

Viszont szereplők terén itt ki is fújtak a pozitívumok, hiszen a mellékfigurák már igazi sótlan koporsótöltelékek, akik csak azért vannak jelen, hogy minél magasabb legyen a ragadozó hullaszámlálója. Nincs ezzel akkora probléma, végtére is egy akció-horrorról beszélünk. Viszont az első három filmben azért bőven találkozhattunk emlékezetes mellékszereplőkkel, így ez csak akkor lesz zavaró, ha elkezdjük azokhoz hasonlítani a Prédát.

Visszatérve a történethez, egy végtelenül egyszerű forgatókönyvvel van dolgunk, ami nem tököl sokat. De ez nem azt jelenti, hogy Trachtenberg ész nélkül csapott volna bele a dolgok közepébe.

Hiába az egyenes vonalvezetésű, sallangoktól mentes sztori, a Préda nagyon ügyesen lett felépítve. A film hagy időt annak, hogy megismerjük a komancsok közegét, a természet közeli életmódjukat és csak azután indítja el az akciót, miután okosan felhelyezte a bábukat a sakktáblára.

Külön dicséretet érdemel az, ahogy a vágás párhuzamba állítja a vérszomjas ragadozó tanulását Naru fejlődésével. Nem egy forradalmi dolog ez, viszont az ilyen kreatív filmnyelvi megoldások kifejezetten izgalmassá tudnak tenni egy alapvetően letisztult történetet.

Az operatőri munkát is csak dicsérni lehet, nagyon szépek a beállítások és az akcióknál sincs ész nélkül rángatva a kamera.

Látvány tekintetében egyedül a CGI trükköket érheti panasz. Nem kell megijedni, közel sem rosszak az animációk, sőt, a többséggel nincs is baj. Egy-két helyen észrevehető az, hogy a készítők kissé tovább nyújtózkodtak, mint ameddig a takarójuk ért. De még így is azt tudom írni, hogy a Préda simán helyet kaphatott volna a mozikban, hiszen ennél sokkal-de sokkal rosszabb vizualitással rendelkező produkciókat is engedtek már vásznak közelébe.

Sőt, ahogy fentebb említettem, tele van a film ötletes képi megoldásokkal, melyek azért annyira nem jellemzőek a mai streaming felhozatalra (tisztelet a kivételnek).

Egy Ragadozó-mozi esetében mindig nagyon fontos a zene. A Préda ilyen téren elég rendhagyó darab, hiszen ez az első a szériában, ami szinte teljes egészében mellőzi Alan Silvestri felejthetetlen dallamait. Emiatt lehetne kritizálni a végeredményt, viszont Sarah Schachner komponista jól ráérzett arra, hogy talán lehetne új tételekkel is próbálkozni. Így a Préda teljesen önálló hangzásvilággal lett megtámogatva, ami tökéletesen passzol is a látottak alá. Oké, ha szigorúan vesszük, nem sikerült megközelíteni Silvestri munkáját, de a friss tételek remekül működnek, Schachner dallamai izgalmasak, pörgősek és a film világához is illeszkednek.

A pozitívumok ismertetése mellett azért muszáj szót ejteni néhány felemás megoldásról is. Ami engem leginkább zavart, az a CGI vér. Igen, fentebb említettem, hogy a látvánnyal nem volt különösebb problémám, sőt, kifejezetten sok helyen alkalmaztak praktikus effekteket a készítők.

Viszont a darabolásoknál már nem sikerült művért használni. Értem én, hogy manapság egyszerűbb digitális utómunka során odavarázsolni a paradicsomszószt a képernyőre, de ez engem akkor is zavar, főleg egy Ragadozó filmnél. Képtelen vagyok elengedni ilyen szempontból az első három részt, melyekben szinte érezni lehetett a megnyúzott hullák szagát. Igen, beteg vagyok, de ha már gore, én a kézzelfogható trükkökre esküszöm.

Sokaknak ennél talán zavaróbb lehet a kissé lassan beinduló cselekmény. Ahogy említettem, csak a kellő alapozást követően indul el a kaszabolás, amivel nincs is probléma. Viszont az alaphelyzet ismertetése után még kapunk némi „lassúságot”, ami kissé megakasztja a tempót, de mire leülne a sztori, azért magára talál a narratíva.

Mindent összevetve, egy teljesen korrekt, mi több, szórakoztató darab lett a Préda, ami bőven kimosdatja a szériát abból a mocsokból, amiben a 2018-as verzió belelökte.

Dan Trachtenberg nem alkotott hibátlan mesterművet (az az első rész), de sikerült megragadnia az eredeti szellemiségét és azt átültetnie a saját víziójába. Így kaptunk egy igényes, vizuális szempontból kifejezetten ötletes akció-horrort, erős főszereplővel, pazar zenei aláfestéssel és kellően letisztult történettel.

Én azt mondom, jöhet a folytatás!

Értékelés: 7/10