A Ragadozó széria áttekintése

1987. Egy rettenthetetlen kommandósokból álló osztag beveti magát a dzsungelbe, hogy egy titkos akció keretein belül leszámoljanak a helyi gerillákkal. A legnagyobb fenyegetést azonban nem a felfegyverzett ellenség jelenti számukra. A zöld pokolban egy idegen lény is rejtőzik, ami prédaként tekint az alakulat tagjaira.

Ez lenne az alapja John McTiernan klasszikusának, a Ragadozónak, ami hamar klasszikussá nőtte ki magát, köszönhetően annak, hogy mind tökös akciófilmként, mind vérfagyasztó horrorként remekül funkcionált. És persze a címszereplő földönkívülit se hagyjuk figyelmen kívül, aki a bemutatót követően rögtön bekerült a mozitörténelem leghíresebb szörnyetegei közé.

Augusztus 5-én (azaz holnap) meg is érkezik a Ragadozó széria 5. felvonása, a Préda, amit hazánkban a Disney+ kínálatában lehet majd elérni. Emiatt arra gondoltam, érdemes lenne áttekinteni a földönkívüli vadász eddigi kalandjait, hiszen a gerincekre pályázó szörnyeteg az eredeti megjelenésén kívül még három másik folytatásban is tiszteletét tette. Sőt, ha pontosak akarunk lenni, akkor szót érdemel a két AvP mozi is, ahol kedvenc kreatúránk az Alienből megismert idegenekkel veszi fel a harcot. Viszont ezekről az alkotásokról nem szeretnék bővebben nyilatkozni. Egyrészt nem sikerültek valami jól, másrészt nem tartoznak a kánonba, legalábbis eddig csak a legutóbbi Ragadozó tett rájuk egy kisebb utalást. Maradjunk inkább a fősodornál.

Kezdjük is a klasszikus első résszel. Ahogy fentebb már írtam, a Ragadozó egy igazi klasszikus, ami képes volt a maga idejében friss vért csepegtetni mind az akció, mind a horror műfajába.

Az alaptörténet adná magát egy igazi vérgőzös, B-kategóriás zúzáshoz, ahol kigyúrt keménylegények masíroznak be a dzsungelbe, hogy ott látványosan szitává lyuggassák az ellenséges gerillákat. Igen ám, de a Ragadozó ezt a vonalat le is zárja a cselekmény első felében.

Hőseink elintézik a rosszarcokat és elindulnak a kivonási ponthoz, de azzal nem számolnak, hogy egy idegen lény les rájuk a fák mögül. És itt indul be az igazi horror, hiszen az állig felfegyverzett, tesztoszterontól szétdurranó fickók egy olyan erővel találják szembe magukat, ami ellen szinte teljesen védtelenek. 

Hiába a méretes bicepszek, a hatalmas gépágyúk, az űrbéli vadász ellen ezek fabatkát sem érnek.

A film ezen a ponton elkezd játszani a zsánerekkel, fogja a ’80-as évek tipikus keménylegényeit és egyik pillanatról a másikra belöki őket az „áldozat” szerepkörébe. Az eleinte félelmet nem ismerő osztag elkezd széthullani, hiszen felismerik, az új ellenség bárhonnan és bármikor lecsaphat. És a földönkívüli vadász nem is tököl sokat, szép sorban elkezdi lemészárolni a főszereplőket.

Amellett, hogy a Ragadozó nagyon ügyesen forgatja ki az akciófilmek sablonkaraktereit, a horrort is nagyszerűen helyezi az előtérbe. Az idegen lény tényleg idegennek hat, szinte semmi konkrétumot nem kapunk a hátteréről. Egyedül főszereplőink találgatásaira hagyatkozhatunk, akik a túlélés érdekében próbálják kiismerni a szörnyeteget.

A bizonytalanságot és a feszültséget az is növeli, hogy magát a ragadozót teljes valójában nem is láthatjuk, csak az utolsó 15-20 percben.

Emiatt működik mesterien a film, hiszen képes pattanásig feszíteni az idegeinket, homályban tart rengeteg információt és csak a lényegre koncentrál: rémült kommandósok harca egy náluk sokkal képzettebb ellenséggel szemben.

Amellett sem szabad elmenni, hogy ez egy 1987-es alkotás és még mind a mai napig teljes mértékben megállja a helyét. Az akciójelenetek kellően dinamikusak és erőszakosak, a kilátástalan hangulat csontig hatol, miközben Alan Silvestri nagyszerű dallamai csak fokozzák az élményt.


A Ragadozó első vadászata kétségkívül egy óriási klasszikus, ami méltán vált az akció-horror egyik legjelentősebb képviselőjévé. John McTiernan profi rendezése, Arnold Schwarzenegger karizmatikus főhőse és Stan Winston vérfagyasztó teremténye gondoskodott arról, hogy ez a vérre menő dzsungelharc sose veszítsen erejéből.

Nem kérdés, a Ragadozó hatalmas sikert aratott, így jöhetett is a folytatás. Erre 3 évet kellett várni, viszont a rajongók nem örülhettek maradéktalanul. Sajnos se Schwarzenegger, se McTiernan nem vállalta a második részt, így rögtön elég nagy hátrányból indult a projekt.
A Ragadozó 2. végül nem is tudott versenyre kelni az elődjével, mind kritikák, mind bevétel terén jócskán elmaradt az elvárásoktól. Ennek ellenére én mindig is szerettem ezt a filmet.
Tény és való, közel sem annyira hatásos és átgondolt, mint a nagyszerű első rész, viszont egyszerű akció-horrorként azért nem teljesít rosszul.

A fő helyszín itt már nem egy dzsungel, hanem a hőhullámtól sújtott Los Angeles, ahol valóságos háború zajlik a rivális drogbandák között. Főszereplőnk egy nyomozó, Mike Harrigan, aki kollégáival próbál rendet teremteni ebben a káoszban. Azonban megjelenik a színen egy újabb ragadozó, aki egyaránt prédaként tekint a bűnözőkre és a rendőrökre is.
A történet itt sem lett túlbonyolítva, ennek ellenére egész jó ötleteket tartalmaz. Egyrészt a helyszínváltoztatás szerintem jól sült el, sikerült megragadni az erőszakos betondzsungel fenyegető, horrorisztikus oldalát, ami sokat hozzátesz az atmoszférához.

Az idegen vadász hátterét is érdekes módon szövi tovább a film, de úgy, hogy azért túlzásokba sem estek a készítők. Nem lett minden megmagyarázva. Megkapjuk azokat az információkat, amik már az első részben is kiderültek, aztán ezekhez lett hozzáillesztve még néhány érdekesség. 



Persze, a ragadozó figurája itt már nem olyan rejtélyes, mint az előzményben (a film nem is rejtegeti őt annyira) de nem lett teljes mértékben megfosztva titokzatosságától. Folytatás szintjén mindenképp ügyesen lett kezelve az alakja.

Ahogy már említettem, a film teljesen jól működik, mint letisztult akció-horror. Kedvenc űrbéli vadászunk szorgalmasan gyűjti a trófeákat, miközben ömlik a vér és szakadnak a testrészek. Mindezt kellően meggyőző látvánnyal sikerült prezentálni.

Karakterek terén sincs semmi gond. Nyilván Danny Glover nem egy akkora ikon, mint az Osztrák Tölgy, ennek ellenére semmi gond nincs az alakításával, Mike Harrigan személyében egy kellően agresszív, de szimpatikus főhőst kapunk. Mellékszereplőként pedig megkapjuk Bill Paxtont is, aki így a terminátor és az alien (A Bolygó neve: Halál) után a ragadozóval is megmérkőzhetett.

Zeneszerzőként ismét  Alan Silvestrit köszönthettük, így ilyen téren se érheti panasz a produkciót. Igaz, a legtöbb dallam ismerősen csenghet az első rész után, de ettől még működik az aláfestés, sőt, sokat hozzátesz az atmoszférához.


Mindent összevetve, szerintem remek folytatás a Ragadozó 2. Persze, nincs meg benne az a tudatos műfajkiforgatás, mint az első részben és maga a szörnyeteg figurája is jobban az előtérbe kerül, ezzel kissé csorbítva a horror-faktor működését. Ennek ellenére egy pörgős, vértől és adrenalintól duzzadó, kellően látványos és izgalmas zúzás a végeredmény, melyből a humorosabb jelenetek sem lógnak ki.

Ennek ellenére a film csalódást keltően szerepelt a maga idejében, így a ragadozók egy időre megpihentek.

2004-ben találkozhattunk velük ismét a vásznakon az első AvP (Alien vs Preadtor) moziban, aztán pedig 2007-ben, ennek folytatásában. De, ahogy korábban már írtam, ezek nem lettek valami erős darabok és a kánonból is kilógnak.

A második részt követően 2010-ben kaptunk újabb, önálló ragadozó produkciót Ragadozók címen, melyet nem más rendezett, mint hazánk fia, Antal Nimród. A Kontroll című magyar filmmel berobbanó tehetség a siker után megpróbálkozott a hollywoodi karrierrel, ennek volt az egyik állomása a Predators.

A projekt mögött Robert Rodriguez (Alkonyattól pirkadatig, Sin City) bábáskodott, mint producer és úgy tűnt, minden összeállt egy újabb sikeres vadászathoz: kellően tehetséges rendező, remek színészek (élükön az Oscar-díjas Adrien Brodyval) és egy ötletes sztori, ami több ponton is próbálta megidézni az eredeti klasszikust.

A végeredmény azonban nem tudott felnőni az elvárásokhoz.

Ennek ellenére én nem tartom rossz filmnek a Ragadozókat, sőt, szerintem sikerült egy ugyanolyan színvonalas folytatást készíteni, mint amilyen a második rész volt.

A történet egy idegen bolygó dzsungelében játszódik, itt rendeznek újabb vadászatot a vérszomjas idegenek. A préda néhány, egymást nem ismerő katona/zsoldos, akik kénytelennek összefogni, ha túlakarják élni a ragadozók elleni harcot.


Maga a kiindulási alap ismét ötletesre sikerült. Dél-Amerikai esőerdő és a los angelesi betondzsungel után egy teljesen ismeretlen planétára kalauzol minket a film, így a főszereplőinknek már a terep is új, nem csak az ellenség. Ez szerintem kellően erős felütés, ami egyszerre fejet hajt az első rész előtt, de képes kellő újdonsággal is szolgálni.
Másrészt ismét kapunk egy ”alakulatot”, annyi különbséggel, hogy itt nem egy jól működő brigád áll a középpontban, hanem egymást nem ismerő alakok, akik a cselekmény során verbuválódnak össze.

Karakterek szintjén teljesen korrekt az összkép. Nincsenek olyan jellegzetes figurák, mint az első vagy a második epizódban, de ebben a történetben jól működnek az új szereplők, akiket a színészek is meggyőzően keltenek életre. A bemutatás előtt sok kritika érte Adrien Brodyt, hogy mit keres egy Ragadozó-moziban, hiszen a fickó korábban nem éppen ilyen típusú alkotásokban fordult meg. Ehhez képest elég meggyőzően kipattintotta magát a szerephez, de fizikai megjelenésén kívül is végig hitelesnek éreztem, mint tökös zsoldos.
És hogy miért gondolom jó folytatásnak a Ragadozókat?

Mert a korrekt teljesítményt nyújtó színészgárda mellett a film ügyesen épít a feszültségre, képes új ismeretekkel bővíteni a ragadozók mítoszát úgy, hogy a misztikum ne sérüljön és akciók tekintetében is hozza azt a szintet, amit a néző elvárhat az előzmények ismeretében.
Nem kell nagy világmegváltásra gondolni, de a második epizódhoz hasonlóan ez a rész is képes arra, hogy kompetens akció-horrorként működjön. Sőt, sok elemében megidézi a klasszikus első darabot, de ezt kellő méltósággal teszi.

Ha hibákat kéne említenem, akkor két dolgot tudnék felhozni. Egyrészt itt sem sikerült annyira félelmetesre faragni a ragadozók jelenlétét, mint McTiernan-alkotásában. Szerintem ez nem is akkora probléma, hiszen ez mégiscsak egy 3. rész, nehéz lenne úgy ijesztővé tenni egy szörnyeteget, hogy már kétszer (az AvP –ket számítva négyszer) láttuk őket vadászat közben.

A nagyobb probléma az, hogy az idegen bolygó által kínált lehetőségek nem lettek kihasználva. Igazából egy dzsungelt kapunk, ahol a főhőseink nem ismerik ki magukat. Oké, megkapjuk érdekességként, hogy ez a ragadozók szafari-helyszíne, de ennyi. A környezetnek nincs egyedi élővilága, ahogy említettem, egy hétköznapi esőerdő az egész planéta.


Ezt leszámítva, szomorú vagyok, hogy ez a film se tudott hangosabb sikert elérni.
Nem éri utol a megkerülhetetlen első részt, de bőven van annyira szórakoztató és hangulatos, mint a második etap.

Zenei téren pedig hiába nem tért vissza Alan Silvestri, a helyére érkező John Debney nem fukarkodott az eredeti tételek használatával, így az aláfestés is többszörösen ráerősít a remek Ragadozó-hangulatra.

Ezennel elérkeztünk a 2018-as negyedik epizódhoz, ami szimplán csak a The Predator- A ragadozó címet kapta.

Mit ne mondjak, én nagyon vártam ezt a produkciót, hiszen hiába beszélhetünk a Ragadozó filmek kapcsán sorozatról, azért nem éppen egymást érik az epizódok.
Az meg már csak hab a tortán, hogy a rendezői székbe az a Shane Black foglalt helyet, aki forgatókönyvíróként egy igazi nagyágyú (Halálos fegyver, Az utolsó cserkész, Utánunk a tűzözön), de direktorként is többször bizonyította tehetségét (Durr, durr és csók, Vasember 3, Rendes fickók).

És ha ez még nem lenne elég, színészként felbukkant az első filmben, mint az obszcén viccekkel dobálózó Hawkins (bizonyos pletykák szerint még a sztoriba is belenyúlt itt-ott).
Ezek után iszonyat lelkes voltam, de egy letisztult, kellően véres Ragadozó film helyett egy óriási lebőgést kaptam a végeredménytől, ami teljesen szembement a korábbi epizódok szellemiségével.

Kezdjük ott, hogy a történet egy iszonyatosan túlbonyolított massza, amiben helyet kap a ragadozók evolúciója, egymás ellen folytatott küzdelme, miközben fontos szerephez jut egy autista kisfiú is, na meg egy titkos fegyver. Ja, meg persze feltűnik a színen egy szedett-vedett kommandós brigád is, de talán ez az egyetlen pontja a filmnek, ami megidézi a korábbi epizódokat.

Egy ész nélküli hajsza az egész cselekmény, ami logika szempontjából képtelen összeállni, néha az is kérdéses, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a jelenetek. Mindebből az ömlesztett agyatlanságból az akciók se tudnak kiemelkedni, hiszen rendkívül gyenge CGI effektekkel van aláaknázva az összes zúzás. De a vágás és az operatőri munka is a néző ellen dolgozik, néha teljesen követhetetlen az, hogy ki-kire lő éppen.

Horrorként meg aztán teljes bukás a produkció. Itt már nyoma sincs a félelmetes vadászoknak és az őket körülvevő misztikumnak. Itt a ragadozók rém unalmas szörnyetegek, akik semmivel se nyújtanak többet, mint egy buta, B-filmes gonosztevő.

Ez a film egy félkész, iszonyat erőltetett módon összefércelt szerencsétlenkedés, ami az eredeti Ragadozó minden elemét figyelmen kívül hagyja. Persze, külsőségekben próbál igazodni a korábbi részekhez, de hiába lett beleerőltetve a sztoriba a vadászat momentuma, esetleg néhány kifilézett katona, azok mögött piszkosul nincs ott az a gondolatiság, amit felépítettek az előzmények.

Ennek ellenére nem tenném a nézhetetlen kategóriába Black alkotását. Ha nagy nehezen elvonatkoztatunk attól, hogy ez egy Ragadozó folytatás, akkor egy kellően vicces, olykor kimondottan szórakoztató butaságot kapunk. A színészek például tök jól hozzák kattant karaktereiket, néha kifejezetten jót tudtam derülni bugyuta beszólásaikon.

A probléma az, hogy egy Ragadozó filmen nem nevetni szeretnék. Nyomasztó atmoszférát igényelnék, véres haláljeleneteket, feszült akciókat és olyan figurákat, akik elsősorban komolyan vehetők.

A zene az, ami ebben a részben is biztos pont. Itt Henry Jackman vette át Silvestri helyét, de a klasszikussá vált dallamoktól ő sem szakadt el. A gond az, hogy ez a komoly, horrorisztikus hangzásvilág piszkosul nem áll jól ennek a könnyedebb hangulatú filmnek.

Az a helyzet, hogy nálam a The Predator egyfajta bűnös szórakozásként működik. Ha az eddigi alkotások paródiájaként tekintek rá, akkor egy rendkívül szórakoztató és vicces baromság, de amint komolyan veszem, egy értelmezhetetlen, abnormális masszává válik az egész.

Értem én, hogy Shane Black megpróbálta új alapokra helyezni a szériát, látnék is potenciált egy olyan Ragadozó moziban, ami kissé könnyedebb hangulatot üt meg és jobban rámegy a sztori akció és scifi vonulatára. De ha ez lett volna a cél, akkor illett volna a végeredményt épkézláb módon ehhez igazítani.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a stúdió is kőkeményen beleszólt a munkálatokba és a finálét teljes mértékben újra kellett forgatnia a stábnak. Ez a fejetlenség azonban az egész produkción látszik, a jelenetek felépítése és struktúrája néha értelmezhetetlen, a sztori tele van lyukakkal és logikát tekintve se mindig átlátható, mi-miből is következik. Egy nagy-költségvetésű pofára esés a The Predator, aminek megvan a maga esetlen bája, de ez így méltatlan mind a klasszikus első részhez, mind a teljesen korrekt folytatásokhoz.

Talán már le se kéne írnom, de elég nagy lebőgés lett Black próbálkozása, pedig a készítők folytatásokban is gondolkoztak. Ezeknek szerencsére búcsút mondhatunk.

Helyettük jön augusztus 5.-n (holnap) a Préda, ami 300 évvel korábbra vezet majd vissza minket az időben és azt láthatjuk majd benne, hogyan veszi fel a küzdelmet egy indián törzs a ragadozók egyik példányával. 


Én nagyon bízok Dan Trachtenberg (10 Cloverfield Lane)  rendező képességeiben és reménykedek abban, hogy a végeredmény egy olyan produkció lesz, ami ha nem is éri el a ’87-es szintjét, azért hű marad annak szellemiségéhez és egy lapon lehet majd emlegetni a Ragadozó 2.-vel és a Ragadozókkal.



Összes oldalmegjelenítés