Kritika: Gyilkos Halloween (2021)

 
Michael Myers a horror műfaj egyik megkerülhetetlen, ikonikus figurája, aki 1978-ban kezdte a pályafutását John Carpenter méltán elismert klasszikusában, a Halloween-ben. Azóta már számtalan folytatást és remake-et megélt a széria, amit aztán a Blumhouse stúdió indított újra 2018-ban egy olyan filmmel, mely zárójelbe tette az összes egyenes ágú folytatást és az eredeti mozihoz nyúlt vissza mind történet és karakterek tekintetében. 

Ez volt a David Gordon Green által rendezett Halloween, ami ha nem is definiálta újra a slasher műfajt, nagyon igényesen és szórakoztatóan vezette vissza a haddonfield-i mészárost a vásznakra, miközben az alapvető műfaji kliséket is sikerült kikerülnie, vagy még fogyasztható módon tálalnia.

Emellett egy nagyszerű lezárást is kínált a szériának, azonban mind jól tudjuk, ha egy film egyaránt részesül anyagi és kritikai sikerben, akkor elkerülhetetlen a folytatás.
Így annak rendje és módja szerint Myers ismét visszatért, hogy újra vérrel dekorálja ki Haddonfield városának utcáit. A kérdés csak az, hogy megérte elkészíteni a Gyilkos Halloween címre keresztelt folytatást?

Ahogy elnézem a filmre érkező reakciókat, azt szűröm le, hogy sokan csalódtak a végeredményben, ezt pedig teljes mértékben megtudom érteni. Én viszont baromi jól szórakoztam a látottakon, még úgy is, hogy a Gyilkos Halloween számtalan hibával rendelkezik és látszik rajta, az alkotók mennyire erőlködtek azon, hogy ne csak egy sokadik slashert tegyenek le az asztalra, hanem egy mondanivalóval is rendelkező produkciót, ami Myers mítoszát is tovább építgeti.

Így bennem is eléggé kettős az élmény, kezdeném is talán a negatívumokkal, hogy aztán jöjjön a kötelező ömlengésem.

A film legnagyobb hibája az, ahogy a karaktereket terelgeti. Jamie Lee Curtis hiába van főszereplőként feltüntetve, nagyon kevés játékidőt kapott, a történet egész egyszerűen parkoló pályára tette és egyfajta szócsőként van használva, aki a képsorok alatt megbúvó üzeneteket szinte egy az egyben belemondja a néző arcába. Értem én, hogy az előző részben történtek miatt muszáj volt pihentetni kicsit a meggyötört Laurie Strode-t és úgy is jön majd a folytatás, ahol ismét felveheti a kesztyűt Michael ellen. De egy ilyen jelentős és jól felépített karaktert kár volt ily méltatlan módon mellőzni, az írók sokkal okosabb módon is kezelhették volna. Például a lányára (Judy Greer) és az unokájára (Andi Matichak) helyezhették volna a fókuszt, ez egész jól illett volna a sztorihoz. Ehelyett kaptunk számtalan új/régi szereplőt, akik vagy Curtis-hez hasonlóan csak „történetmesélőként” funkcionálnak (ilyen például Hawkins rendőrtiszt Will Patton megformálásban), vagy aktív résztvevői a cselekménynek, csak nincsenek jól beleillesztve a nagy egészbe.

Ez utóbbira jó példát szolgáltatnak a már ismert karakterek, mint Tommy Doyle, Brackett sheriff vagy éppen Lindsey, akik felveszik a harcot Myers ellen, de nem sikerült igazán emlékezetes momentumokat mögéjük rakni, mely kellő súlyt adott volna újbóli szereplésüknek.

Ilyen téren az Anthony Michael Hall által alakított Tommy kissé kakukktojásnak számít, hiszen ő amúgy egy teljesen korrekt karakter, a film is jól építi a feszültséget Myerssel való találkozásáig, hogy ott aztán ne kapjuk meg a méltó betetőzést.

És ha már szereplők. Slasher film nem létezhet áldozatok nélkül, akik jobb esetben szimpatikus figurák, akiket sajnálhat a néző, ha éppen végez velük a gyilkos. Alapesetben itt se lenne gond a „koporsótöltelékekkel”, sőt, néhány egész vicces figura is felbukkan, hogy aztán Myers felkoncolja őket. A probléma ott van, hogy szinte mindegyikük rendkívül idétlen módon reagál a fenyegetésre. Lefagynak, menekülés esetleg segítséghívás helyett szinte önerőből szaladnak bele a konyhakés élébe.

Persze, ez egy ilyen műfaj, de pont Carpenter eredetije és a 2018-as folytatás rá a bizonyíték, hogy épkézláb módon is lehet kezelni ezeket a karaktereket. Itt sajnos nem sikerült, így a film komolyan vehetősége is többször sérül.

Elérkeztünk az utolsó negatívumhoz, ez pedig a befejezés, ami egyben fel is vezeti a folytatást. Ezt nem szeretném lelőni, legyen elég annyi, hogy a készítők elég érdekes irányba kanyarodtak el Myers-hátterét illetően és ugyan konkrétumok nem kerülnek kimondásra (leszámítva néhány olyan mondatot, ami Dr. Loomis monológjaira rímel az eredetiből), de képileg érzékeltetve van néhány igen meredek gondolat. Igaz, nem tudhatjuk, mi a készítők koncepciója a következő epizódra, de én bízok abban, hogy nem akarják nagyon bontogatni Michael háttérét, mert bőven elég az, amit most tudunk róla. Sőt, ezt a karaktert az tette ikonná, hogy nincs mögötte semmi konkrét motiváció, szimplán egy két lábon járó mészáros, aki bárkit levág, aki szembejön vele. Nincs szükség arra, hogy a fehér maszk mögött megbújó sötétségben és gonoszságban a készítők a későbbiekben logikát és magyarázatokat keresgéljenek.

Mindenesetre, a befejezés ilyen szempontból elég merész és nem sok jót vetít előre, de ha a folytatás nem rontja el a mítoszt, akkor ezzel a fináléval sem lesz nagy problémám visszamenőleg.

És akkor elérkeztünk az ömlengéshez. A Gyilkos Halloween amellett hogy egy igencsak vérbő és szórakoztató slasher, kellő ambícióval is rendelkezik, hogy felülemelkedjen hasonló műfajú társain.

A történet egyik alapja az, hogyan hat a Michael által gerjesztett félem és düh Haddonfield lakóira. Ez a gondolat nagyon szépen lett felépítve a cselekmény során, hiszen miután a város népe újra szembesül a gonosszal, lealacsonyodik egy idegbeteg csürhévé, akik addig nem nyugodnak, míg önhatalmúlag ki nem végzik Myerst. A történet ezen része kifogástalanul működött számomra, addig a pontig, amíg az egyik szereplő ki nem mondta a nagy megfejtéseket ezzel kapcsolatban.


Értem én, hogy bizonyos gondolatokat erősíteni kell a néző számára, de itt csak üres szájbarágás történik, hiszen teljesen jól átjön az, mire is gondoltak a készítők.
Ez nálam nem befolyásolta az összképet, de sokaknál bizony kicsaphatja a biztosítékot, hogy ilyen egyértelmű dolgok kerülnek kimondásra.

De egy kicsit elkalandoztam. A lényeg az, hogy az egyszerű slasher recept mellé kapunk egész jól felfestett szituációkat, melyeket a gyilkos és az őt üldöző tömeg helyzete szül.
A film másik nagy erőssége a tempója. Az első perctől kezdve az utolsóig pörögnek az események, nincsenek üresjáratok, végig feszes a cselekmény és ömlik a vér.

És ha már vér! Myers olyan mészárlást rittyent a vászonra, amit egész egyszerűen öröm nézni. Kreatív és brutális gyilkosságokból nincs hiány, ezek hatását pedig tovább növeli még a kiváló operatőri munka és a fantasztikus zenei aláfestés.

Ez lehet kissé betegen fog hangzani, de Myers összes akcióját mosolyogva néztem végig és nem azért, mert pszichopata lennék (bár kitudja) hanem mert annyira pazarul lettek kivitelezve.

Igaz, bizonyos jelenetekben nagyon kiütközik a karakterek inkompetens viselkedése (erről feljebb már volt szó), de aztán Myers látványosan rövidre zárja az összes idétlenkedést.
És ha már Myers. Az eddigi mítoszhoz nagyjából csak pár mondatot tesz hozzá a film, de azt nagyon ügyesen csinálta és ez ahhoz vezetett, hogy számomra még rémisztőbb figurává nemesedett kedvenc késforgatónk. Itt nem a fináléban érintett új irányra gondolok hanem arra, hogy Myers hova is tart valójában. Igaz, ez a fordulat Curtis karakterét kissé még jobban a margó szélére helyezi, Myers esetében azonban azt éreztem, hogy a maszk mögötti sötétség kapott egy új, még ijesztőbb réteget.

Mint már említettem, a zenei aláfestés egész egyszerűen kiváló, ahogy az operatőri munka és a vágás is rendkívül profi színvonalon mozog. Ide lehet még sorolni a hatásos flashback-jeleneteket is, melyekben kiválóan sikerült megidézni a 78-as eredetit.

És ha már megidézés, a film nagyon ügyesen utalgat Carpenter mesterművére, konkrét beállítások is visszaköszönnek. Ez a főhajtás nyilván a rajongók felé is irányul, hogy bizonyos jeleneteket még jobban szívükbe zárjanak és sokan ezt erőltetett lekenyerezésnek szokták felfogni, és lehet igazuk is van.

Én viszont nagyon élveztem ezeket a részeket, de alapvetően az egész film hangulata annyira rám telepedett, hogy a stáblista után szinte ültem is volna be a következő vetítésre.


A színészi alakításokat se érheti panasz, annak ellenére se, hogy bizonyos karakterek nem lettek épp tökéletesre csiszolva. Jamie Lee Curtis annak ellenére is nagyszerű volt, hogy keveset töltött a vásznon, de ez igaz Will Patton-ra is. Hozzá kapcsolhatóak a flashback jelenetek, melyek során az ő múltjából is kapunk plusz információkat, melyek kellően érdekesre sikerültek. Remélem a folytatás mindkettejüknek igazságot szolgáltat vásznon töltött idő tekintetében.

Tommy Doyle-ról már többször is szó esett, de ismét ki kell emelnem, hiszen Anthony Michael Hall remek alakítást nyújtott a szerepben. Emiatt sajnálatos az, hogy a figurája nem kapott egy kellően emlékezetes tetőpontot.

Ahogy elnézem, ez egy eléggé csapongó írás lett, ami nem véletlen. A 2018-as Halloween-nek köszönhetem azt, hogy végérvényesen Michael Myers rajongó lettem és iszonyat mód vártam ezt a folytatást. Sajnos az előd színvonalát nem sikerült utolérni és nagyon sok helyen elvérzik a forgatókönyv, de én mégis kiválóan szórakoztam a Gyilkos Halloween alatt. Pörgős tempó, brutális gyilkosságok, érdekes ötletek, erős színészek, mindezek mögött pedig a megállíthatatlan Myers.

Aláírom, nem ez az alkotás fogja megújítani a slasher műfajt és tény, hogy vannak benne merész ötletek a későbbiekre vonatkozóan, de a készítők bőven tanulhatnak még az itt vétett hibáikból. Sőt, ez az epizód egy trilógia közepe, így sokat nyom majd a latba az is, hogy sikerül majd a záró felvonás. Úgy gondolom, annak minősége még javíthat, akár ronthat is a Gyilkos Halloween megítélésén.

A lényeg az, minden döccenő és negatívum ellenére szerettem ezt a megosztó Myers kalandot, részemről jöhet a Halloween Ends.
Ha lehet, minél hamarabb!

Értékelés: 8/10





 

Összes oldalmegjelenítés