Amnesia: Rebirth - Teszt
Őszintén szólva kicsit hadilábon állok a survival horror
játékokkal. Küldjetek ellenem démonokat, szellemeket, zombikat, pókokat vagy
bármit, ha meg tudom magam védeni, akár egy lapáttal is, nincs gond, ám ha
annyi képességem van csak, hogy elbújuk, akkor na, be kell valljam, félek. Nem
mondom azt, hogy játszhatatlan számomra az efféle téma, inkább csak nagyon kis
részletekbe tudom őket letolni. A másik gondom pedig az, hogy a hasonló
játékoknak szerintem fő problémája a hosszúság. Itt nagyon meg kell találni az
arany közép utat, hiszen ami először félelmetes, az néhány óra után már csak
idegesítő, és az óvatos játékmódból is csak az ”átrohanok mindenen már rohadjak
meg” téma lesz. Az Amnesia széria viszont azt hiszem garancia a megfelelő
adagolásra. A fejlesztői csapat nem első horrorja, és ami azt illeti, az előző
két epizód, a Penumbra trilógia, valamint a SOMA is jól sikerültek. Azt nem
mondom, hogy boldogan ültem le elé pár napja este 11-kor amikor először
elindítottam, de az biztos, hogy annyi verejtéket termeltem, mint más egy
szaunában. Jó kis méregtelenítő kúra volt az Amnesia: Rebirth.
Az Amnesia, attól függetlenül, hogy a Rebirth-ön kívül két
másik játék is a széria alá tartozik, nem egy összefüggő dolog, bár jó pofának
tartanám, ha egy univerzumban játszódna az egész. Mint mindegyik rész, ez is
egy különálló történetet mesél el. A közös pont mindössze annyi, a horror
stíluson kívül, hogy főszereplőnk, aki jelen esetben a Tasi Trianon névre
hallgató hölgy, nem emlékszik mi történt vele. Elindulnak a dolgok, aztán
történik valami hihetetlen, utána eszméletlenül és közeli emlékek hiányában
térünk magunkhoz. A Dark Descent és az A Machine for Pigs után kicsit
felüdülés, hogy nem egy sötét és esős városban vagy várban vagyunk, hanem egy
sivatagban. A történet szerint éppen valamilyen feltárásra igyekeztünk egy
csapatnyi tudóssal és régésszel karöltve, akik között az egyikünk maga a
férjünk, mikor a repülőnk hirtelen egy másik dimenzióba került, majd mire visszaugrott
a sivatag felé, már zuhantunk is a homokba. A balesett után a gépben térünk magunkhoz,
ám jó sok idő telhetett el, ugyanis körülöttünk senki nincsen, és a legénység
nyomait találjuk csak meg.
Mikor kilépünk a fedélzetről, verőfényes napfény tárul
szemünk elé. Gondoltam magamban, hát ha ilyen barátságos a táj, akkor én bizony
nem fogok félni. Aztán hamar szembe találkoztam az Amnesia félelem faktorával,
ami nem a jump scare-re alapozott sosem, bár nincs híján belőle, hanem inkább
az emberi kiszolgáltatottsággal. Hiába a kellemes nap sütés, nem
tartózkodhatunk túl sokáig a fényben, ugyanis a forróság ártalmas az
agyvizünkre, így kénytelenek vagyunk a sziklák árnyékaiban megbújni, és kis
kalandozás után rögtön egy sötét barlangrendszerben találjuk magunkat.
Megérkeztünk. A napsugarak reménnyel és biztonsággal töltenek el minket, amivel
gyakran fogunk találkozni, de a játék egy pillanat alatt el fogja venni tőlünk
és újra a sötét alagutakat fogjuk fúrni egy doboz gyufa, és ismeretlen rémek
társaságában.
Nyílt titok volt, hogy a Rebirth kissebfajta reformmal indul
majd. A történet mindig is erős oldala volt az Amnesia-nak, ám most mégjobban
szerették volna ezt elmélyíteni. Folyamatosan találunk fényképeket és hátrahagyott
leveleket a legénységtől, vagy éppen rejtett üzeneteket, amikből megtudhatjuk
ki mit gondolt akkor, amikor írták, honnan jöttek, miért vannak itt és nem
mellesleg Tasi és így nyeri vissza az emlékeit. Egy-egy üzenet olvasása után
elkezd emlékezni az adott illetőre. Ezek persze a korábbi részekben is benne
voltak, mégis, most valahogy interaktívabb az egész. Több a főszereplő saját
gondolata, jobban ki van dolgozva, így nem annyira személytelen az egész. És
persze egyre többet tudunk meg magunkról is: a mintákról a testünkön, a
gyorsabban begyógyuló sebekről, amik ugyanúgy rejtélyek, mint az, hogy mit
keresünk itt vagy éppen hová tartunk.
Rengeteg kérdés van, amire választ kell találnunk, bár van
egy akadály, maga a játékmenet. Akinek bírja az idegrendszere, annak nem lesz
gond, de mint ahogy én is, csak 20-30 perceket tudtam egy ülésre beletenni, a
köztes időben pedig folyamatosan azon gondolkodtam, hogy mi történhetet Tasi
Trianonnal. Irányításban PC-n nem volt gond, magával a mechanikával inkább van
kivetni valóm. Megtartották az Amnesia-ban megszokottakat, miszerint bármilyen
tárgyat, ami kisebb mint egy láda, meg tudunk fogni és vihetjük magunkkal vagy
éppen eldobhatjuk. Ez a fejlesztők régi perverziója, ugyanis a Penumbra
trilógiában is lehetőség volt erre, és bár nem játszottam vele, de gyanítom a
SOMA-ban is megtalálható. Szóval megfoghatunk egy táskát, üveget, bögrét, edényt
és eldobhatjuk a pennába, vagy arrébb tehetjük, hogy ki tudjunk nyitni valamit.
Egyetlen egy dolog nem mozdítható, az pedig a gyertya. Aminek lenne értelme,
hogy magunkkal vigyük, az nem, ott valami ultraerős viasz folyt ki és nem
tudjuk magunkkal vinni. Ami azért problémás, mert bizonyos okok miatt Tasi fél
a sötétben és ha sok időt töltünk fény nélkül, akkor megmegy az agya és örökre
elsötétül a világ. Ezt ellensúlyozni egy gyufával tudjuk, ami egészen pontosan
5-10 másodpercig ég és ad fényt. Mondanom sem kell, nem lesz minden zsebünk
tele, így be kell osztanunk.
Grafikailag nem sokat fejlődött a játék, de nem is egy AAA
címről van szó. Összességében szépen néz ki, és nagyon jót tesz neki, hogy
kicsivel több hangsúlyt kap a természetfeletti rész, így kalandozhatunk más,
nem földi dimenziókban, ahol a fejlesztők elengedhették fantáziájukat. Bár ott
is sötét minden, és persze félelmetes, de hangulatos nagyon. Érdekes, hogy a
játék sokkal kevesebbszer próbál meg megölni, mint azt a játékos gondolná. Van
hogy van valami körülöttünk, de a legtöbbször saját magam paráztattam be. Ahogy
haladok a sötét folyosókan, Tasi kezd elmeháborodott lenni a fénytelenségben és
beazonosíthatatlan hangok jönnek minden irányból. Ahogy fentebb írtam, a fő
félelemfaktor az pont ez a kiszolgáltatottság, mert valójában nincs ott semmi.
Én szerettem, mert érdekes és izgalmas, de sokaknál olvastam, hogy a horror
rész gyenge az elődökhöz képest. Volt szerencsém azokhoz is, és talán van benne
valami, főleg a Dark Descent, ami miatt 25 évvel hamarabb kezdtem őszülni.
Ennek ellenére az Amnesia: Rebirth lehet nem 100% horror játék, mégis képes
sokk alatt tartani és a remek története miatt én mindenkinek tudom melegen
ajánlani.
Review score | |
9.0 | Az Amnesia: Rebirth egy remek survival-horror játék, ami talán kevésbé tartja szorongásban a játékost, mint az előző két rész, történet vezetésben viszont több. Így kellemesen feszengve kalandozhatunk a sivatag barlangjaiban, és egy másik dimenzió sötétségében. |