Amnesia: Rebirth - Teszt

 


Őszintén szólva kicsit hadilábon állok a survival horror játékokkal. Küldjetek ellenem démonokat, szellemeket, zombikat, pókokat vagy bármit, ha meg tudom magam védeni, akár egy lapáttal is, nincs gond, ám ha annyi képességem van csak, hogy elbújuk, akkor na, be kell valljam, félek. Nem mondom azt, hogy játszhatatlan számomra az efféle téma, inkább csak nagyon kis részletekbe tudom őket letolni. A másik gondom pedig az, hogy a hasonló játékoknak szerintem fő problémája a hosszúság. Itt nagyon meg kell találni az arany közép utat, hiszen ami először félelmetes, az néhány óra után már csak idegesítő, és az óvatos játékmódból is csak az ”átrohanok mindenen már rohadjak meg” téma lesz. Az Amnesia széria viszont azt hiszem garancia a megfelelő adagolásra. A fejlesztői csapat nem első horrorja, és ami azt illeti, az előző két epizód, a Penumbra trilógia, valamint a SOMA is jól sikerültek. Azt nem mondom, hogy boldogan ültem le elé pár napja este 11-kor amikor először elindítottam, de az biztos, hogy annyi verejtéket termeltem, mint más egy szaunában. Jó kis méregtelenítő kúra volt az Amnesia: Rebirth.

 


Az Amnesia, attól függetlenül, hogy a Rebirth-ön kívül két másik játék is a széria alá tartozik, nem egy összefüggő dolog, bár jó pofának tartanám, ha egy univerzumban játszódna az egész. Mint mindegyik rész, ez is egy különálló történetet mesél el. A közös pont mindössze annyi, a horror stíluson kívül, hogy főszereplőnk, aki jelen esetben a Tasi Trianon névre hallgató hölgy, nem emlékszik mi történt vele. Elindulnak a dolgok, aztán történik valami hihetetlen, utána eszméletlenül és közeli emlékek hiányában térünk magunkhoz. A Dark Descent és az A Machine for Pigs után kicsit felüdülés, hogy nem egy sötét és esős városban vagy várban vagyunk, hanem egy sivatagban. A történet szerint éppen valamilyen feltárásra igyekeztünk egy csapatnyi tudóssal és régésszel karöltve, akik között az egyikünk maga a férjünk, mikor a repülőnk hirtelen egy másik dimenzióba került, majd mire visszaugrott a sivatag felé, már zuhantunk is a homokba. A balesett után a gépben térünk magunkhoz, ám jó sok idő telhetett el, ugyanis körülöttünk senki nincsen, és a legénység nyomait találjuk csak meg.

 


Mikor kilépünk a fedélzetről, verőfényes napfény tárul szemünk elé. Gondoltam magamban, hát ha ilyen barátságos a táj, akkor én bizony nem fogok félni. Aztán hamar szembe találkoztam az Amnesia félelem faktorával, ami nem a jump scare-re alapozott sosem, bár nincs híján belőle, hanem inkább az emberi kiszolgáltatottsággal. Hiába a kellemes nap sütés, nem tartózkodhatunk túl sokáig a fényben, ugyanis a forróság ártalmas az agyvizünkre, így kénytelenek vagyunk a sziklák árnyékaiban megbújni, és kis kalandozás után rögtön egy sötét barlangrendszerben találjuk magunkat. Megérkeztünk. A napsugarak reménnyel és biztonsággal töltenek el minket, amivel gyakran fogunk találkozni, de a játék egy pillanat alatt el fogja venni tőlünk és újra a sötét alagutakat fogjuk fúrni egy doboz gyufa, és ismeretlen rémek társaságában.

 


Nyílt titok volt, hogy a Rebirth kissebfajta reformmal indul majd. A történet mindig is erős oldala volt az Amnesia-nak, ám most mégjobban szerették volna ezt elmélyíteni. Folyamatosan találunk fényképeket és hátrahagyott leveleket a legénységtől, vagy éppen rejtett üzeneteket, amikből megtudhatjuk ki mit gondolt akkor, amikor írták, honnan jöttek, miért vannak itt és nem mellesleg Tasi és így nyeri vissza az emlékeit. Egy-egy üzenet olvasása után elkezd emlékezni az adott illetőre. Ezek persze a korábbi részekben is benne voltak, mégis, most valahogy interaktívabb az egész. Több a főszereplő saját gondolata, jobban ki van dolgozva, így nem annyira személytelen az egész. És persze egyre többet tudunk meg magunkról is: a mintákról a testünkön, a gyorsabban begyógyuló sebekről, amik ugyanúgy rejtélyek, mint az, hogy mit keresünk itt vagy éppen hová tartunk.

 


Rengeteg kérdés van, amire választ kell találnunk, bár van egy akadály, maga a játékmenet. Akinek bírja az idegrendszere, annak nem lesz gond, de mint ahogy én is, csak 20-30 perceket tudtam egy ülésre beletenni, a köztes időben pedig folyamatosan azon gondolkodtam, hogy mi történhetet Tasi Trianonnal. Irányításban PC-n nem volt gond, magával a mechanikával inkább van kivetni valóm. Megtartották az Amnesia-ban megszokottakat, miszerint bármilyen tárgyat, ami kisebb mint egy láda, meg tudunk fogni és vihetjük magunkkal vagy éppen eldobhatjuk. Ez a fejlesztők régi perverziója, ugyanis a Penumbra trilógiában is lehetőség volt erre, és bár nem játszottam vele, de gyanítom a SOMA-ban is megtalálható. Szóval megfoghatunk egy táskát, üveget, bögrét, edényt és eldobhatjuk a pennába, vagy arrébb tehetjük, hogy ki tudjunk nyitni valamit. Egyetlen egy dolog nem mozdítható, az pedig a gyertya. Aminek lenne értelme, hogy magunkkal vigyük, az nem, ott valami ultraerős viasz folyt ki és nem tudjuk magunkkal vinni. Ami azért problémás, mert bizonyos okok miatt Tasi fél a sötétben és ha sok időt töltünk fény nélkül, akkor megmegy az agya és örökre elsötétül a világ. Ezt ellensúlyozni egy gyufával tudjuk, ami egészen pontosan 5-10 másodpercig ég és ad fényt. Mondanom sem kell, nem lesz minden zsebünk tele, így be kell osztanunk.

 


Grafikailag nem sokat fejlődött a játék, de nem is egy AAA címről van szó. Összességében szépen néz ki, és nagyon jót tesz neki, hogy kicsivel több hangsúlyt kap a természetfeletti rész, így kalandozhatunk más, nem földi dimenziókban, ahol a fejlesztők elengedhették fantáziájukat. Bár ott is sötét minden, és persze félelmetes, de hangulatos nagyon. Érdekes, hogy a játék sokkal kevesebbszer próbál meg megölni, mint azt a játékos gondolná. Van hogy van valami körülöttünk, de a legtöbbször saját magam paráztattam be. Ahogy haladok a sötét folyosókan, Tasi kezd elmeháborodott lenni a fénytelenségben és beazonosíthatatlan hangok jönnek minden irányból. Ahogy fentebb írtam, a fő félelemfaktor az pont ez a kiszolgáltatottság, mert valójában nincs ott semmi. Én szerettem, mert érdekes és izgalmas, de sokaknál olvastam, hogy a horror rész gyenge az elődökhöz képest. Volt szerencsém azokhoz is, és talán van benne valami, főleg a Dark Descent, ami miatt 25 évvel hamarabb kezdtem őszülni. Ennek ellenére az Amnesia: Rebirth lehet nem 100% horror játék, mégis képes sokk alatt tartani és a remek története miatt én mindenkinek tudom melegen ajánlani.


Review score
 9.0Az Amnesia: Rebirth egy remek survival-horror játék, ami talán kevésbé tartja szorongásban a játékost, mint az előző két rész, történet vezetésben viszont több. Így kellemesen feszengve kalandozhatunk a sivatag barlangjaiban, és egy másik dimenzió sötétségében.

Összes oldalmegjelenítés