Kritika: Az átok háza

A kétezres évek elején meglehetősen sok olyan horror készült, melyekben a nézőket fehérre meszelt arcú, sötét hajú kísértetek riogatták. Ez a trend Ázsiából, elsősorban Japánból indult, majd szépen átutazott az Egyesült Államokba is, ahol a leleményes producerek számtalan J-horror feldolgozásában látták meg a nagy bevétel lehetőségét. Ezzel el is indult a remake hullám, melynek során azért néhány egész ütős alkotást is kitermelt az álomgyár, ilyen például a Kör.

A másik nagy durranás 2004-ben került bemutatásra, ez volt Takashi Shimizu rendezésében a The Grudge (magyar keresztségben az Átok), amit saját, japán eredetije, a 2002-es Harag alapján dolgozott fel úgy, hogy az amerikai nézőket célozta meg elsőként. 


Ez a széria még két folytatást élt meg, a második epizódot még maga Shimizu dirigálta le, ezt követte egy egyenesen dvd-re forgatott harmadik rész és ezzel ki is fújt az Átok. Igaz, japánban még születtek próbálkozások a mítosz újra melegítésére, de ezek nem örvendtek osztatlan sikernek. 


Azonban most megérkezett az Átok háza, amiről a készítők már jóval a premier előtt azt nyilatkozták, nem folytatást és nem is feldolgozást rittyentettek a vászonra, hanem egy valóban új megközelítését a témának. 


És hogy kik is feleltek ezért a friss darabért? Rendezőként és íróként az a Nicolas Pesce, aki eddig leginkább független, művészhorrorok terén mutatta meg tudását (Piercing, The Eyes of My Mother), producerként Sam Raimi (Evil Dead), szereplőként többek között pedig Andrea Riseborough (Mandy) és Demián Bichir (Az apáca, Alien: Covenant). 


A gárda ígéretes volt, az alapanyag szintén, de a végeredmény sajnos elég vitathatóra sikeredett. Persze, az előjelek alapján számítani lehetett arra, hogy az Átok háza nem lesz 2020 legjobb rémfilmje, hiszen a stúdió már többször elhalasztotta a premiert és az előzetes kritikák is a sárgaföldig alázták a produkciót.



A történet nem tartalmaz sok újdonságot. Egy isten háta mögötti kisvárosban furcsa halálesetek történnek, melyek felderítésére egy nyomozónő vállalkozik. Ahogy elmerül az ügyben, rájön arra, hogy a háttérben egy kísérteties ház áll, ahol a múltban szörnyűségek történtek. 


A sztori tényleg nem újítja meg a műfajt, de azért több pozitívum is akad benne. Egyrészt ügyesek az összekapcsolások az előzményekkel és ugyan a készítők ígéretei (ez egy új megközelítés) nem teljesültek, de azért látszik, hogy tisztelettel nyúltak az alapanyaghoz. Ezen felül a több szálon futó cselekmény is működik, még ha nem is az egész játékidő alatt. És ahogy emlékszem, az előző epizódokban a leendő áldozatok szemszögéből követhettük az eseményeket, itt azonban egy nyomozás folyamata során derül fény sok dologra.


Azonban azt muszáj leszögeznem, ez nem egy jó film. Ahogy fentebb már említettem, a több idősíkot felölelő történet egy ideig működőképes, de aztán erőteljesen széttöredezik és a játékidő második felében már kissé zavarossá is válik. Az se segít az összképen, hogy hiába a kellően hátborzongató alapötlet és a megkapó képivilág, a cselekmény többször unalomba fullad. Persze, kapjuk az ijesztgetéseket, de ezek egyrészt a nagykönyv szerint lettek megvalósítva, másrészt a karakterek elképesztően unalmasak. Hiába találhatunk a stábban tehetséges színészeket (mellékszerepben feltűnik Lin Shaye, John Cho, Jacki Weaver, Frankie Faison és William Sadler), mindegyikük egyszerű, két dimenziós figurákat testesít meg, akik iránt a néző végig közömbös marad. A helyzeten az se segít, hogy a főhősnőre is a fentebb leírtak jellemzőek. Hiába kapott egy alapvetően drámai háttérsztorit, azzal nem kezd sokat a sztori. 


Tehát adott egy ügyes lapokra helyezett, viszont többször unalomba fulladó sztori, kevés eredetiséggel, unalmas, közepesen alakító színészekkel és hatásvadász ijesztgetésekkel, melyek nem igazán érik el a céljukat. Mivel találkozhatunk még az Átok házában? 



Rengeteg brutális képsorral. A szellemekkel, kísértetekkel operáló horrorok általában nem arról híresek, hogy tocsognak a vérben, ennek ellenére Pesce nem fogta vissza magát és néhol már-már pancsol az eltúlzott erőszakban. Ez kiütheti pár nézőnél a biztosítékot, nem is annyira követelné meg ezeket a jeleneteket a cselekmény, de mit ne mondjak, nekem semmi bajom nem volt velük. Egyrészt kellően meggyőző maszkmesteri munkával lettek megvalósítva, másrészt, ha már egy horror nem képes ijesztgetéseivel a frászt hozni a nézőre, legalább legyen kegyetlen. Legalábbis elvakult horrorrajongó énem ezt a nézetet követi. Így számomra a pozitívumok listájára vehető a sok vérengzés. 


Amit még ki kell emelnem, az a már fentebb említett, nyugtalanító képivilág és ügyes operatőri munka, ezek is képesek hozzátenni az élményhez. Nem mellesleg, a befejezéshez közel akad egy rendkívül hatásos jelenet, ahol a film kissé semmitmondó zenei aláfestése is egész emlékezetessé válik és végre ötletesen sikerül vegyíteni a vért, a feszültséget és a túlvilági hangulatot. Kár, hogy a záró képsorok ismét túl hatásvadásszá és kiszámíthatóvá vállnak. 


Mindent összevetve, az Átok háza szerintem közel sem olyan rossz, mint a híre. Tény, hogy nem egy jól sikerült darab, de legalább kellően véres, helyenként nyomasztó és technikailag igényesen van kivitelezve. Leginkább az érződik a végeredményen, hogy a művészibb területekről érkező Pesce nem igazán tudta belevinni saját, elvont stílusát egy olyan alkotásba, melynek feladata az lett volna, hogy a szélesebb közönség igényeit kielégítse. Sebaj, én inkább ülök le egy másfél órás szórakozás gyanánt egy ehhez hasonló szösszenet elé, mintsem egy horrornak csúfolt, PG-13-as tinikomédia elé.


Értékelés: 5/10



Összes oldalmegjelenítés