Amikor először elindítottam a RoboCop: Rogue City-t, úgy éreztem, mintha egy elveszett ’90-es évekbeli VHS kazetta elevenedne meg előttem, csak 2K-ban, ray tracinggel és brutális headshotokkal. A Teyon nem trükközött, nem akart újraértelmezni vagy modernizálni. Fogta, ami működött, leporolta, és elkészítette az egyik legkarakteresebb single player FPS-t, amit az elmúlt években láttunk. Az első tíz percben már érezni, hogy itt nem sprintelünk, hanem dübörgünk. A játék nem siet, és nem is hagy minket sietni: RoboCop súlyos, lomha, de ez a testtömeg érezhető a mozgásban, és ez teszi igazán különlegessé. Nem vagy gyors, cserébe elpusztíthatatlan. Az Auto-9 fegyver hangja olyan, mint egy retró metállemez—szétzúz, pattog, és minden lövésnek súlya van. Az első tűzharcban, amikor átléptem a törött falon és beléptem egy neonfényes drogbarlangba, olyan érzés volt, mint mikor gyerekként néztem a filmet, és azt mondtam: „ez a fickó nem viccel.” A sztori nem nyomja rád a nagybetűs mondanivalót, de a visszaemlékezések, a helyszínek és az NPC-k viselkedése mind azt üvöltik: itt múlt van, fájdalom van, és a törvény épp most tér vissza. A város érzi RoboCop jelenlétét. Egy rosszul időzített döntésed befolyásolhatja a Public Trust szintjét, ami hatással van a világra, az emberekre, és arra, hogyan reagálnak rád - bár ez inkább az eredeti részben a legjobb. Ez a mechanika kicsit olyan, mint amikor a filmben RoboCop nem csak gép, hanem ember is volt valahol legbelül, és ez a játékban is ott dobog: lassan, keményen, de kitartóan. Az ED-209 boss fight az egyik legjobb pillanat volt, amit ilyen stílusú FPS-ben éltem meg az utóbbi években. Minden lövés olyan, mintha acélon csattanna, a pálya részben rombolható, a harc dinamikus, és közben ott van a fejedben az a bizonyos hang: „You have 10 seconds to comply…”—a frászt hozza rád, miközben izzadsz, mint egy utolsó körös PvP meccsen. A Teyon ráérzett arra, amit sok nagy stúdió elfelejtett: nem kell újra feltalálni az akciójátékot. Elég, ha profin és szenvedéllyel nyúlsz egy klasszikushoz. A RoboCop: Rogue City nem akar mindenkinek tetszeni, és ez benne a legjobb. Aki szerette az eredeti filmet, annak ez a játék olyan, mint egy elmaradt folytatás - FPS formában. Aki pedig most ismerkedik RoboCop világával, annak egy kőkemény belépő lesz, ahol minden egyes belső udvar, raktár és elhagyott sáv olyan, mint egy színpad, amin az igazság játszik. A videojátékiparnak rettenetesen szüksége volt egy ilyen címre. Egy olyan franchise-ra, ami nem élőszereplős sorozatban vagy mobilappban próbál újraéledni, hanem egy zárt, hangulatos, telibetalált lövöldében, ami érti, mit jelent rajongónak lenni és PC felhasználónak lenni igazán. Akik a ’90-es évekbeli akciófilmeken nőttek fel, azoknak ez nem nosztalgia - ez egy újabb epizód a gyerekkori VHS-hőskorszakból. Peter Weller hangja a pont az „i”-n, a játékmenet meg az ököl az arcon.
Az Unfinished Business egy fura kezdés, rögtön az az érzésed van, hogy itt most tényleg valamit rendbe kell rakni. Semmi nyújtott bevezető, semmi “csak tanuljuk a kontrollt” finomkodás – bedobnak egy toronyba, és konkrétan azt mondják: lődd végig az egészet, mert a rend odaát már rég meghalt. Ez nem új Detroit, ez nem egy rendes nyomozós meló. Ez Judge Dredd földszintje, csak itt RoboCop hozza a szűretlen igazságot. A sztori egy apróbb szálon kapcsolódik az alapjátékhoz, de itt minden sokkal koncentráltabb. Nem járkálunk a városban, nincs presskonferencia a közbiztonságról, nincs semmi kiszólás - ez egy csapdahelyzet, egy gigantikus torony, ahol már minden robot és bűnöző ellened van. Valaki odafent manipulálja a rendszer működését, és Murphynek muszáj felmennie, mert lent már elindult a vérfürdő. Ami brutális, az brutális is marad: a fejbelövés effektje még jobban rezonál, az ED-209 komolyabb vérnyomásfokozó, és a Cryo Cannon konkrétan egy személyi hűtőgéppel kivégző álom. De nem felejtik el azt sem, hogy RoboCop egy figura, akinek múltja van - bevillanak a flashbackek, kapunk némi lelkizős pillanatot, csak épp nem túl sokat. Pont annyit, amennyi kell, hogy ne gépnek érezd, hanem egy marha dühös igazságosztónak. A sztori ritmusa olyan, mint egy jól időzített fejlövés: gyors, de üt. Nem akarnak világot menteni, nincs globális összeesküvés, csak egy torony, ahol az igazságot le kell lőni az utolsó emeletről. És ez a Dredd bíró-féle párhuzam itt jön be igazán - az egész torony, a nyomor, az ellenséges rendszer, a szintenként durvuló harc azt az érzést adja, mint amikor Karl Urban arca alatt az acélsisak recsegett. Csak RoboCop nem hőzöng, ő csinálja. Mély hangon, belassítva, kompressziós lövésekkel. Ez a játék nem akar filozofálni. Az Unfinished Business lényege a sodrás: megérkezel, lősz, szkennelsz, visszatöltöd a fegyvert, és közben próbálsz nem széthullani mentálisan, ahogy rájössz, hogy a toronyban mindenki ellenség. A döntéseid hatással vannak a bizalomra, igen, de nem ez viszi a sztorit - azt a fegyvered viszi, meg az a pár karakter, akikkel néha találkozol. Nincs moralizálás, nincs mesterterv, csak egy jól megírt FPS, amiben tényleg öröm minden másodperc.
A küldetések itt nem lógnak szét, nem szórnak szét térképet vagy collectible listát - itt minden pálya egy újabb emelettel jelent többet: több ellenfelet, több csapdát, több nyers, olajszagú gépszörnyet, akit ki kell nyírni, mielőtt ő nyír ki téged. A küldetés szerkezete kifejezetten feszes. Minden küldetésbe úgy lépsz be, mint egy patinás liftbe: tudod, hová tartasz, de hogy mi jön közben, az mindig meglep. Van, hogy egy hackeres támadás miatt változik a pálya, máskor csúszó ajtók mögül jönnek ki az újfajta drónok, és te közben már azon agyalsz, hogy a kedvenc Auto-9 elég lesz-e, vagy elő kell kapni a Cryo Cannont, ami konkrétan robotjégvarázslóvá változtat. A nyomozós részek sem maradnak ki teljesen, de ne számíts Sherlock Holmesra. Ez inkább ilyen „szkenneld le, keress nyomot, találd meg az épp megbomlott morális fonalat” fajta rendrakás, de pont jól adagolva ahhoz, hogy fellélegezz a tűzharcok közt. Ami viszont nagyon üt, az a Public Trust rendszer, ami bele van szőve a küldetésekbe és ismét visszatért. Nem egy külön menü, nem egy pipálgatós táblázat, hanem reakciók, arcok, beszólogatások a civilektől, attól függően, hogy mit csináltál pár szinttel lejjebb. Megmentettél egy padlón rekedt családot? Akkor fent egy NPC simán rábízza rád az információt. Hagytad, hogy leszedjenek pár járókelőt, mert nem volt kedved körbemenni? Akkor azt kapsz, amit érdemelsz. A boss szekvenciák külön öröm. Nem feszítik túl, de mindig úgy jönnek, mint egy nyers, páncélos finálé: amiben nem az a kérdés, hogy milyen fegyvert használsz, hanem hogy mikor váltasz. Itt nem tankolsz, itt brutálban tolsz végig minden pillanatot és végig élvezed. Élvezed ezen a nyári kánikulai szenvedéssel együtt. A struktúra meg úgy van összerakva, mint egy jól kigondolt roguelike, csak a progresszió nem random, hanem fokozatos. Minden új küldetés hoz valami új kihívást, és ha nem figyelsz, az input lag lesz a legkisebb bajod. És bár lehetne az egész sokkal sandboxosabb, nem is kell, hogy az legyen. A pályák lineárisak, igen, sajnos azok - de nem unalmasak. Inkább olyan, mint egy film, amit te írsz át menet közben. Mintha a saját Dredd bíró képregényedet lőnéd végig, sorozatszám alapján. És ez az érzés minden új küldetésnél ott van, ahogy nyílik az ajtó, és az ellenség már hallja RoboCop lépteit - lassú, de könyörtelen.
Az új rész nem csak újratöltés, hanem egy szűkített, koncentráltabb élmény, ami egyetlen helyszínre, az OmniTowerre korlátozódik - és igen, tényleg csak ott játszódik az egész kampány. A torony egy vertikális mészárszék, ahol minden emelet egy újabb kihívás. A játékmenet lineárisabb lett, nincs városi járkálás, nincs mellékküldetéses bóklászás, csak előre, felfelé, és minden ajtó mögött valami halálos vár. A legjobb pillanatok azok, amikor betörsz egy ajtón, belassul az idő, és elkezdődik a search and destroy mód: RoboCop belép, az Auto-9 üvölt, a falak vért kapnak, és te úgy érzed, mintha egy ’80-as évekbeli akciófilm közepébe csöppentél volna. Ez a belassulós hentelés nem csak látványos, hanem taktikus is - ilyenkor tudsz igazán kihasználni minden környezeti elemet, például egy italautomatát, amibe simán beleverheted az egyik páncélos ellenfelet, hogy ne kelljen vele külön bajlódni. Nem találták fel a spanyol viaszt, egyszerűen minden működik, és persze sodródunk az árral felfelé. A gunplay továbbra is az egyik legerősebb pont. Az Auto-9 még mindig az FPS világ egyik legjobban eltalált fegyvere: nincs újratöltés, csak folyamatos tűz, és minden lövésnek súlya van. Az új fegyverek, mint a Cryo Cannon, nem csak látványosak, hanem hasznosak is - fagyasztasz, odasétálsz, és egyetlen ütésre szilánkokra törik az ellenfél. A skillfa egyszerűsödött, de pont emiatt gyorsabb lett a fejlődés: új áramköri lapokat szedsz fel, amikkel tuningolhatod a fegyvereket, például végtelen lőszerrel, extra sebzéssel vagy gyorsabb célzással. A puzzle-feltörések is visszatérnek, de nem agyégető logikai kihívások, inkább ritmusban tartják a hentelést. Például egy biztonsági rendszer kikapcsolása közben gyorsan kell döntened, hogy előbb a drónokat szeded le, vagy a konzolt hackeled - ha nem vagy elég gyors, jön a backup, és máris egy újabb hullámban találod magad. Az új ellenségtípusok, mint a jetpackes kommandósok vagy a katana-szörnyek, tényleg feldobják a harcot. A páncélos ellenfelek már nem csak golyóállóak, hanem fizikailag is nehezen mozdíthatók - kivéve, ha odavágod őket egy tárgyhoz. Ez az új mechanika zseniális: megragadod, odacsapod, és kész. Nincs felesleges lövöldözés, csak nyers erő. A játéktér viszont tényleg monotonabb lett. Az OmniTower szürke, ipari, és néha úgy érzed, mintha ugyanazt az emeletet járnád újra meg újra. Nincs városi élet, nincs nyitott tér, csak folyosók, liftek és gépek. Viszont ez a bezártság adja az intenzitását is - olyan, mint egy Dredd-féle toronyroham, ahol nincs visszaút, csak előre, és minden szinttel durvább lesz a buli.
Amikor elindítottam a Unfinished Business-t, az első dolog, amit bekapcsoltam az opcióknál, az a TSR volt. Nem azért, mert divatos, hanem mert az Unreal Engine 5 alatt ez működik a legsimábban. DLSS és FSR is ott figyel a menüben, de valahogy mindig van velük valami nyűg: vagy elmosódik a kép, vagy random kifagy a játék, főleg ajtónyitás után, amikor beindul a hent. A TSR viszont stabil, nem csillog túl, nem mos el semmit, és még a sötétebb részeken is megtartja a részleteket. A Cryo Cannon fagyasztása például nem csak látványos, hanem pixelpontos is - a jégtextúra nem mállik szét, mint DLSS alatt, hanem szépen megmarad, ahogy kell. A grafika összességében meglepően jól néz ki. Nem fogja megváltani a világot, de amit vállal, azt hozza. A textúrák nem túlzóan részletesek, de pont annyira mocskosak, hogy elhidd: ez tényleg egy lepukkant torony Detroitban. A falakon a graffiti nem steril, hanem olyan, mintha valaki tényleg ott hagyta volna a nyomát. A karaktermodellek is rendben vannak - RoboCop mozgása súlyos, a páncélja fénylik, de nem túl fényesen, inkább olyan, mint egy használt acéllemez, amit már párszor újrafényeztek. Az ellenfelek animációja is korrekt, főleg amikor egy páncélos figurát odavágsz egy italautomatához - az a mozdulat konkrétan fizikai elégtétel. Az Unreal Engine 5 itt nem villog, de nem is kell neki. Ez a 4-es motor valahogy passzol ehhez a retró, fémes, olajszagú világhoz. Nincs túltolva a ray tracing, nincs HDR-orgia, csak sötét folyosók, vibráló neonok és füstös terek. És ez így van jól. A játék nem akar modern lenni, inkább olyan, mint egy jól megőrzött VHS, amit most újra lejátszanak, csak kicsit élesebben. Képzeld el, hogy nézne ki ez a játék Wukong techdemó alatt? Ugye, hogy nem lenne hangulata sem. A hangszinkron viszont még mindig kiemelkedő. Peter Weller hangja olyan, mint egy visszatérő igazságérzet - mély, fáradt, de még mindig határozott. Nem játssza túl, nem akar hős lenni, csak hozza azt a karaktert, akit már harminc éve is ismertünk. A mellékszereplők is rendben vannak, nincs túljátszás, nincs mesterkélt dialógus, csak egyszerű, funkcionális mondatok, amik pont annyira működnek, amennyire kell. Dragon Age szerű dramaturgiát senki se várjon, de nem is ez a cél. A zene is jól aláfest, mi több, nem tolakodó, de amikor beindul a hent, akkor szépen ráül a 20. századi zenei ritmusra. Az effektek pedig konkrétan élnek: az Auto-9 hangja olyan, mint egy fémes dobszó, a Cryo Cannon fagyasztása meg olyan, mintha egy hűtőkamra robbanna fel. Ez az egész technikai háttér nem csak iparos munka. Látszik, hogy a Teyon nem csak összerakta, hanem figyelt arra, hogy minden részlet passzoljon a hangulathoz. Nem akartak csillogni, inkább azt mondták: legyen mocskos, legyen súlyos, legyen RoboCop és még egy csipernyi Dredd hangulat érzés is. És ez sikerült is.
Ha PC-n tolod a RoboCop: Unfinished Business-t, akkor már az első menüben érzed, hogy a Teyon nem spórolt az opciókkal - de nem is szórta szét őket, mint egy túltolt MMORPG-ben. Van minden, ami kell, de pont annyi, hogy ne fulladj bele a beállításokba. A grafikai menü nem egy NASA vezérlőpult, de ott figyel a DLSS, DLAA, FSR és TSR is, szóval upscale téren nem vagy magadra hagyva. A régi videokártya tulajok garantáltan örülni fognak az FSR technek. A DLSS hozza a szokásos formáját, főleg ha RTX kártyád van, de valahogy ebben a játékban a TSR jobban passzol. Az Unreal Engine 4/5 alatt ez a natív megoldás, és konkrétan jobban tartja a képet, mint a DLSS, főleg a nedves, neonfényes utcákon, ahol a DLSS hajlamos vibrálni, mint egy olcsó LED-szalag. A TSR viszont stabil, éles, és nem csillog szét, mint a FSR, ami sokaknál konkrétan „fizzysnek” és „shimmerynek” lett titulálva a Redditen. A Steam fórumokon is többen írták, hogy TSR-nél nincs az a zavaró villódzás, amit DLSS-nél tapasztaltak, főleg 1440p-n. HDD-n gyakoriak a swappek, de SSd-n is előfordulhat belaggolás. A DLAA is ott van, de mivel natív felbontáson dolgozik, FPS-ben nem segít, csak szépít. Ha van kraft a gépedben, akkor DLAA is jó választás, de a legtöbben is TSR-re esküsznek, mert az hozza a legjobb egyensúlyt képminőség és teljesítmény között. A játék technikailag nem akar túl sokat mutatni, de amit csinál, azt stabilan hozza. Nincs HDR, ami kicsit fáj, de a Lumen alapú világítás és a részletes árnyékok elég jól kompenzálnak. A beállítások között ott van a V-Sync, FPS limit, FOV csúszka, és még a kontrolleres érzékenység is külön állítható. Nem egy grafikai labor, de nem is kell az legyen - ez RoboCop, nem Flight Simulator. És a lényeg, ha akarod, működni fog a stabil és fix 60 fps tartás is.
Ha valaki azt kérdezné, hogy Unfinished Business kinek való, akkor nem kezdek el filozofálni. Simán rávágnám: annak, aki szereti, ha a fegyver beszél, és nem az NPC (bár azok is beszélnek benne elég sokat). Ez nem az a típusú játék, ahol harminc döntést hozol öt dialógusból, és a vége attól függ, hogy elmosolyogtad-e magad a mellékszereplő hintájánál. Ez egy FPS. Olyan, amiben a belépés után nincs bocsánatkérés - csak egy torony, ahol te vagy a legnagyobb vadász, és ha nem figyelsz, zsákmány is. Az FPS közönségnek ez aranybánya. Tömör, súlyos gunplay, szűk helyszínek, nyomás minden szintnél. Aki betolta a Doom rebootot vagy élvezettel darálta végig a Shadow Warrior / Serious Sam őrületét, az itt megtalálja a ritmust, csak kicsit lassabban, kicsit súlyosabban, kicsit RoboCoposabban. Ez nem twitch shooter, ez egy gépi odalépés. Minden lövésnek van tömege, és minden behatolás mögött ott van az érzés: most rendet rakunk. De amitől ez tényleg különleges, az a RoboCop lore. Ha annak idején rongyosra nézted a VHS-t, ahol Murphy meglövi a pult mögül a fickót, akkor itt az idő, hogy belépj újra a fémtestbe. A játék nem dobálózik történelmi mélységgel, de amit tud, azt tisztelettel tolja: Peter Weller hangja, az Auto-9 kattanása, az ED-209 dühös dübörgése, és az az atmoszféra, amit már harminc éve próbálnak másolni, de keveseknek sikerült. Itt ez újra megvan. És nem retro feelingként, hanem funkcionáló gameplayként. Ajánlom mindenkinek, aki szereti, ha egy FPS nem csillog, hanem üt. Ajánlom azoknak is, akik nem remegnek meg attól, hogy a HUD egyszerű, a skillfa nem nyújtózkodik tíz irányba, és nincs tucatnyi mikroaktiválható bónusz. A Unfinished Business nem akar sokat, de amit hoz, az tiszta, súlyos és élvezetes.
A tesztkódot a Magnew biztosította, amit hálásan köszönünk!
| 🎮 Review | ⭐ Review Score |
|---|---|
| A RoboCop: Unfinished Business úgy csattogtatja az Auto-9-et, mint egy rendőrségi porszívót: a gunplay fergeteges és brutális, a terek pedig pillanatok alatt szobatiszták lesznek minden irányból | 8.2 |