A Naughty Dog neve mára egyet jelent a kiváló minőségű narratív játékokkal, amelyek nemcsak technikai szempontból kiemelkedőek, hanem érzelmi mélységük és rendezési bravúrjuk miatt is megérintik a játékosokat. Neil Druckmann, a stúdió egyik meghatározó alakja, munkássága révén újra és újra bizonyította, hogy a videojátékok képesek felérni a legnagyobb filmes és irodalmi alkotásokhoz. A The Last of Us nem csupán egy játékszéria; egy olyan kulturális jelenség, amely generációk játékosainak szívét hódította meg, és mély nyomot hagyott a játéktársadalomban. A Naughty Dog korábban már bebizonyította, hogy képes mesterien összefűzni a karakterközpontú mesélést a szoros tempójú játékmenettel, de a The Last of Us volt az a projekt, amelyben ezt igazán kiteljesítették. A játék sikerét látva nem volt kérdés, hogy folytatás készül, de amikor a The Last of Us Part II végül megérkezett, az egy teljesen másféle utazásra vitte a játékosokat. Ahelyett, hogy a folytatás egyszerűen tovább görgette volna az első rész narratíváját, merész irányt vett: egy nyers, kegyetlen és morálisan szürke történetet mesélt el a bosszúról, amely nem félt meghökkenteni és megosztani a közönséget, még akkor sem, ha ezzel a sorozat legikonikusabb karakterét vágják el. Ez a fajta bátorság jellemzi a Naughty Dog munkásságát: a stúdió sosem elégszik meg a biztos siker receptjével, hanem folyamatosan feszegeti a határokat, legyen szó a játékmenetről, a karakterek komplexitásáról vagy a narratív struktúrák radikális újragondolásáról.
A The Last of Us Part II története évekkel az első rész eseményei után játszódik, ahol Ellie már fiatal felnőttként próbálja megtalálni a helyét ebben a brutális és érzelmileg megterhelő világban. A sztori elején egy gyors visszatekintést kapunk Joel által, aki a testvérével, Tommy-val beszélgetve gyakorlatilag összefoglalja az első rész eseményeit. Ez a felvezetés zökkenőmentesen vezeti be a játékost az új történetbe, és egyértelműen tükrözi Neil Druckmann tehetségét a narratíva és rendezés terén. Itt azonban meg is érkezünk a játék egyik legvitatottabb pontjához. Hiába kifogástalan a sztori technikai és rendezési szempontból, az irányváltás érzelmileg megrázó volt, és sok szempontból nehezen befogadható. Az első rész Joel és Ellie közötti különleges kezdetleges kapcsolatra épült, ami az "apa-lánya" féle dinamikájukkal érzelmileg felejthetetlenné tette a történetet. A Part 2-ben viszont Joel már nincs a középpontban, sőt, a szerepe jelentősen háttérbe szorul, ami számomra hatalmas csalódást okozott. A Naughty Dog narratív döntése, hogy nem folytatták Joel és Ellie kapcsolatának kibontását, számomra egy súlyos hiba. Érzelmileg különösen nehéz volt szembesülni ezzel a fordulattal, hiszen Joel karaktere sokat jelentett nekem személyesen is. Az ő jelenléte adott erőt és inspirációt, különösen egy olyan időszakban, amikor elvesztettem a nagymamámat, majd később az édesanyámat. Ez az érzelmi kötődés az, ami miatt mérhetetlenül hiányzik Joel karakterfejlődésének folytatása, és emiatt nem ez lesz a legjobb TLOU rész számomra - hiába a mesteri narratíva rendezésnek ennek ellenére is.
Az emberiség elbukott. Legalábbis a The Last of Us univerzumában biztosan, hiszen egy olyan világban járunk, ahol nemcsak a fertőzöttek jelentenek veszélyt, hanem maguk az emberek is. A karakterközpontúság egyértelműen ugyanúgy kulcsfontosságú, hiszen a történet központja az érzelmek, a döntések és az emberi hibák körül forog. Ellie átalakulása a történet során az egyik legnagyobb vita tárgyát képezi még a mai napig is a fórumokon, és ez teljesen érthető. A játék bátran hoz be társadalmi kérdéseket, például Ellie szexualitásának ábrázolását, ami érzelmi hullámvasutat indíthat el a játékosokban. A "woke" irányvonal rengeteg figyelmet kapott, és hasonló érzést kelthet, mint a The Last of Us HBO-sorozatának epizódja, amely Bill és Frank kapcsolatára helyezte a hangsúlyt. Bár ez a döntés merész és sokatmondó, nem minden játékos érzi úgy, hogy ez a történethez szükségszerűen hozzátesz. A mellékszereplők között találunk igazán érdekes és jól kidolgozott karaktereket is. Abby, bár a történet központjában áll, rendkívül megosztó figura, hiszen motivációi és döntései sokszor súlyos morális dilemmákat vetnek fel. Tommy, Joel testvére, továbbra is szilárd karakterként működik, ám láthatóan őt is emészti a világ kegyetlensége. Az ellenséges csoportok tagjai és a különböző közösségek mind szimbolizálják, hogy az emberi kapcsolatok és a túlélés kegyetlensége mennyire összetetté vált ebben a világban. A játék világának mélysége pedig a lore-ból és az összegyűjthető iratokból tárul fel igazán. Ezek az apró részletek - naplók, levelek és dokumentumok - segítenek abban, hogy jobban megértsük a világ múltját és jelenét. Ezek az írások nemcsak a történetet színesítik, hanem betekintést engednek a játék világa mögött megbúvó emberi sorsokba is. Van valami megkapó abban, amikor egy elhagyott kunyhóban rábukkansz valakinek az utolsó szavaira - ez az aprólékosan kidolgozott világ segít igazán magába szippantani.
A The Last of Us Part 2 világa még mindig igazán mestermunka. Bár a játék világának szerkezete sosem válik igazán "open-world"-dé, sőt, még a "semi-open world" élményt sem kapjuk, de ez egyáltalán nem probléma. És ezt eddig is tudtuk, nem ezért szeretjük ezt a videojátékot. A Naughty Dog döntése, hogy a játék környezetét erősen narratív vezéreltté és lineárissá teszi, egyértelműen azért született, hogy a történetmesélés és a hangulat maximális hatást érjen el. És ebben kétségkívül sikerrel jártak. A környezet úgy van megtervezve, hogy minden sarkon érezni lehet a világ romlottságát és elveszettségét, miközben a részletekre való odafigyelés páratlan. Elhagyatott városok, benőtt természeti terek, omladozó épületek, mohás padlószerkezetek - mindezek olyan atmoszférát teremtenek, ami magával ragad. Még a szűkebb pályatervezés mellett is mindig van mód felfedezni, és minden helyszín hozzátesz a történethez, vagy épp csak aláhúzza, milyen veszélyes és reménytelen ez a világ. És ebben a világban nem csak a fertőzöttek jelentenek fenyegetést. Az NPC-k világa szintén fenyegető és kaotikus. Mind az emberek, mind a különböző frakciók saját érdekeiket követik, és nem félnek szembemenni velünk, ha útjukat keresztezzük. Ez a kettősség - a túlélésért harcoló emberek és a fertőzött világ - teszi igazán hitelessé és sötétté az univerzumot. Ami viszont mindezt felejthetetlenné teszi, az a játék atmoszférája.
A The Last of Us Part 2 játékmenete továbbra is magában hordozza az első rész mechanikájának alapjait, miközben finomhangolt és továbbfejlesztett elemekkel teszi még izgalmasabbá az élményt. A játékban bizonyos részeknél több karakter irányítására is lehetőségünk van, de a középpontban mégis Ellie áll. Az ő karaktere köré épülnek azok a mechanikák, amelyek megadják a játék izgalmát és mélységét. Ellie irányítása során a gyűjtögetés és lootolás játékmeneti elemek továbbra is hangsúlyosak, hiszen a világ veszélyes, és minden erőforrás számít. Az összegyűjtött tárgyakat felhasználva lehetőségünk van javítani Ellie adottságait, például gyorsabb mozgást érhetünk el a halgatózás során, vagy hatékonyabbá válhatunk a harcokban. Bár nem egy RPG-szerű fejlesztési rendszerről van szó, ezek az apró előrelépések mégis sokat hozzáadnak a túléléshez. A munkapadok visszatérnek, és szerencsére pont olyan kielégítőek, mint az első részben voltak. A fegyverek fejlesztése során aprólékosan figyelhetjük, ahogy Ellie módosítja és javítja azokat, ami még mindig az egyik legjobb "feature" rész a játékban. Ez a feature egyáltalán nem érződik elavultnak, inkább nosztalgikus, ugyanakkor modern élményt nyújt. A harcrendszerben is látványos fejlődést tapasztalhatunk. A közelharci elemek sokkal fluidabbak és dinamikusabbak, mint korábban. A verekedések, menekülések és összecsapások még inkább filmszerűbbek, miközben továbbra is a lopakodás marad a kulcsmechanika. A lopakodási szekvenciák során az atmoszféra feszült és izgalmas, azonban ha ezek véget érnek, gyakran egy akciódús, filmszerű jelenet koronázza meg az élményt. Ezek a pillanatok a Naughty Dog rendezési tehetségét dicsérik, és egyértelműen éppen ezek miatt a játék továbbra is kiváló szórakozást nyújt, még ha a narratív döntésekkel nem is értünk egyet, a mechanikai élmény továbbra is a világ egyik legjobbja.
A TLOU P2 küldetéseinek szerkezete remekül illeszkedik a játék narratív stílusához. Nem kell aggodalmaskodnunk a végtelen gyűjtögetés miatt - ez nem az a játék, ahol egy oldalirányú grind közepén találod magad. Ehelyett a küldetések az "haladj ide, aztán menj oda, majd juss el valahogy amoda" elegáns egyszerűségét követik, és ez nagyszerűen működik. A játékos mindig érezheti a motivációt és az előrehaladás örömét, miközben a világ minden részlete hozzáad az élményhez. Minden küldetés pontosan úgy van megtervezve, hogy illeszkedjen a karakterek történetéhez, a környezethez és az érzelmi pillanatokhoz. Az utazás nem csak egy térképen való navigáció, hanem egy érzelmekkel és kihívásokkal teli út, ami folyamatosan fenntartja az érdeklődésünket. A játék küldetései közül talán az egyik legjobb az, amikor Ellie Seattle-ben egy elhagyatott színházban kutat. Az atmoszféra itt egyszerűen lélegzetelállító: a világítás, a hangok és az omladozó épület eléggé feszültségkeltők. A feladat az, hogy felfedezd a színház minden szegletét, miközben túléléshez szükséges tárgyakat gyűjtesz, és az ellenségekkel való találkozások során rejtett ösvényeket keresel. Ez a küldetés tökéletesen példázza, hogyan vegyíti a játék a lopakodást, a felfedezést és az érzelmi hatást, miközben sosem válik unalmassá vagy túlbonyolúlttá. Egy olyan világban, ahol minden küldetés egy újabb történetet mesél el, és egy újabb kihívást kínál, a játék sosem hagyja, hogy elveszítsük az érdeklődésünket. A Naughty Dog csapata ezúttal is biztos kézzel vezeti a rajongót a narratíván keresztül, miközben a küldetések szerkezete egyszerű, mégis hatékony marad.
Ha egy szóval kellene jellemezni a The Last of Us Part 2-t grafikailag, az valószínűleg a „lélegzetelállító” lenne. A Naughty Dog elképesztő részletességgel tervezte meg a játék minden egyes elemét, és a remastered változatban ez még inkább kiütközik. A játék az ND saját, házon belül fejlesztett Naughty Dog Engine motorját használja, amely tökéletes alapot ad a hiper-realisztikus környezet és karaktermodellek bemutatásához. A textúrák elképesztően részletesek, legyen szó a mohával benőtt épületekről, a hámló festékről, a havas hófödte tájképről vagy akár a karakterek bőrén látható apró pórusokról. A környezet minden sarka gondosan kidolgozott, és ez nemcsak látványos, hanem a játék hangulatát is erősíti. Minden egyes épület, erdő, rom és apró részlet úgy lett megtervezve, hogy elmerüljünk a világában. A karakterek és animációik részletessége szintén kimagasló. Ellie arckifejezései, mozdulatai és még a finom mimikája is elképesztően természetesek, ami még inkább hozzáad az érzelmi élményhez. Az apró részletekre, például a ruhák szövetének viselkedésére vagy a fegyverek használat közbeni reakcióira is hatalmas figyelmet fordítottak, ami csak még jobban elmélyíti az élményt. A remastered változat PC-s újdonságai különösen izgalmasak. Az olyan modern technológiák, mint az Intel XeSS és az AMD FSR, gondoskodnak arról, hogy a játék elképesztően szép maradjon, miközben jól fut a különböző rendszereken. Ezek a technológiák segítenek a felbontás növelésében és az FPS megtartásában anélkül, hogy a látvány rovására mennének. Akár csúcskategóriás hardveren játszol, akár egy középkategóriás gépen, a játék stabil és gyönyörű élményt nyújt. Még GTX 1060-on Medium beállítás alatt is folyamatosan tartotta a fix és elvárt 60fps-t.
Ha van még egy dolog, ami még jobban magával ragad a The Last of Us Part 2-ben, az a hangzásvilág. Nemcsak a látvány nyűgöz le, hanem az apró részletekig kidolgozott hanghatások és zenei aláfestések is. A környezeti hangok egyszerűen zseniálisak - hallod, ahogy a szél átfúj a romok között, a fák susognak, vagy épp az omladozó épületek hangjai visszhangzanak a távolban. Minden kis nesz feszültséget teremt, ami tökéletesen passzol a játék atmoszférájához. A zene szintén elképesztően jól sikerült. Gustavo Santaolalla, aki az első rész zenéjét is szerezte, újra megmutatta, miért is mestere a hangulatfestésnek. A dallamok egyszerre nyomasztóak és szívszorítóak, pontosan azt a posztapokaliptikus érzést keltik, ami annyira ikonikus a Last of Us univerzumában. A hanghatások pedig még mélyebbre húznak a világába. A fegyverek döreje realisztikus, minden lépés és mozdulat érezhetővé válik. És amikor harcba keveredsz egy fertőzöttel vagy más ellenséggel, a vérfagyasztó sikolyaik és morgásaik garantáltan felpörgetik az adrenalint. És persze nem hagyhatjuk ki a szinkronszínészek elképesztő teljesítményét. Ashley Johnson, Ellie hangja, újra brillírozik, és olyan érzelmi mélységet ad a karakternek, amit tényleg ritkán látni videojátékokban. Troy Baker, Joel hangja, megint hozza azt az erőteljes, mégis emberi megszólalást, amitől Joel annyira szerethetővé válik. Laura Bailey, aki Abby-t alakítja, szintén megmutatja, hogy mennyire komplex és érzelmekkel teli egy karakter, még akkor is, ha megosztó. A játék hangzásvilága tehát tökéletesen kiegészíti a vizuális élményt, és egy újabb dimenziót ad a történetmeséléshez. Ez az a pont, ahol egyértelműen látszik, hogy a Naughty Dog nem csak a látványra, hanem az érzelmi hatásra is hatalmas hangsúlyt fektetett. Egyértelmű, hogy a hangok nélkül a játék nem lenne ugyanaz az élmény.
A The Last of Us Part 2 Remastered azoknak szól, akik imádják a történetközpontú játékokat, és képesek belemerülni egy érzelmileg gazdag és mélyen kidolgozott világba. Ha az első rész rajongója voltál, és megfogott Joel és Ellie különleges kapcsolata, akkor valószínűleg ez a játék is felkelti az érdeklődésedet, még akkor is, ha a mély irányváltás eleinte nehéz lehet. Az érzelmek, a tragédiák és a karakterfejlődés szinte kézzel foghatóak, ezért azok számára, akik szeretik a részletesebb, elgondolkodtató narratívákat, ez a játék igazi kincs lehet. De azoknak is ajánljuk, akik szeretik a részletes Sony Playstation-féle világépítést (ld.: Days Gone, God of War, Ghost of Tsushima, stb.) és az olyan játékokat, amelyekben a környezet és a hangulat szinte külön karakterré válik. A grafika, a hangok és a részletekre való odafigyelés olyan élményt nyújtanak, ami egyszerűen páratlan. Ha szereted a feszültséggel teli pillanatokat, a lopakodást, és egy kis kihívást is keresel a játékmenetben, akkor szinte biztos, hogy nem fogsz csalódni. Ugyanakkor azoknak is érdemes belevágni, akik értékelik az új technológiákat, hiszen a PC-s funkciók, mint az AMD FSR és az Intel XeSS, valamint a remastered verzió extra grafikai finomságai és fícsőreik garantáltan lenyűgöznek majd. Azok, akik viszont a klasszikus Joel–Ellie dinamikát várják, talán kicsit óvatosabbak legyenek, mert a narratív döntések nem biztos, hogy mindenki ízlésének megfelelnek, és itt főleg a karakter és sztori orientáltabb rajongókra gondolok. De ha nyitott vagy az új irányokra, és szeretnél egy technikailag kiemelkedő, hangulatában magával ragadó játékot ezek ellenére is, akkor a The Last of Us Part 2 egy olyan kaland, amit érdemes megélni.
Zárszóként: A The Last of Us Part II technikai és művészi kiválóságának köszönhetően mestermű marad, azonban egy ikonikus karakter hiánya olyan érzelmi űrt hagyott maga után, ami számomra elfogadhatatlan, és ez megakadályozta, hogy a játék a tökéletesség szintjére emelkedjen.
| Review score | |
| 9.0 | A The Last of Us Part II Remastered mestermű a maga nemében, de az érzelmi űr, amit egy ikonikus karakter hiánya okoz, számomra elfogadhatatlan, és ez a tény beárnyékolhassa sokak élményét is, hiába a tökéletes narratíva rendezés. |