Ki ne szeretné az óriási szörnyeket? Hatalmas monstrumok, menő bestiák, akik úgy tiporják le a modern társadalom által épített betondzsungelt, mintha papírból lennének a falaik. Se tankok, se bombázók nem állítják meg a tomboló rettenetet, csak egy másik szörny! És a két leviatán összecsap, lépteik alatt reng a föld, ütéseiktől rezonál a levegő, és végül csak egy szörny maradhat talpon. Mindeközben az emberek csak tehetetlenül nézhetik ezeknek a gigászi teremtményeknek a csatáját. Az ilyen témáknak a japánok a legnagyobb kedvelőik, és tartalom gyártóik is egyben. Egyértelműen a Godzilla a legfontosabb és legtöbb tartalmat megért teremtményük, de azóta számtalan más nevesített bestia is ott hagyta méretes lábnyomát a világunkon. A nagy dögök harcát Hollywood is megirigyelte, és ennek mi nagyon örülünk. Játékok terén viszont némileg szegényes a felhozatal, már ami a nagy szörnyek rombolásának megélését illeti. Ennek persze nyomós oka van, de nem azt jelenti, hogy nem éri meg megpróbálni, és a Passion Republic csapata pont így is tett.
Nagy, nagyobb!
A történet szerint... nos, el se kell mondanom, hogy kitaláljátok, kb. mit fed le a Gigabash narratívája. Jön egy nagy szörny, nagy felfordulást csinál, és végefőcím. Ennél több értelmet vagy tartalmat a régi klasszikus szörny filmek se nagyon tartogattak, és a GigaBash sztori módja sem ereszkedik komoly mélységekbe. Négy különböző szörny történetét játszhatjuk végig, amik az aktív játékmenetet rajzolt átvezető jelenetekkel fűszeresíti, írásos párbeszédek keretében. Ezek a kis sztorik roppantul egyszerűek, homlok csapkodósan random események váltják egymást, ahol nem számít se logika, se konzisztens világ építés. Van pár érdekes ötlet bennük, de végérvényesen a fókusz a romboláson marad, ezáltal a narratíva inkább csak egy apró adaléka a játéknak. A rajzok klasszul néznek ki, viszont nincsen szinkron, és ez fáj.
A négy szörny kampánya amolyan tutorialnak érződik, mert minden pálya olyan feladatokkal lát el, amik a játék által biztosított elemeket hivatott bemutatni. Az első dög, Gorogong az ellopott ősi követ akarja visszaszerezni a csúnya gonosz emberektől, akik kifejezetten meg vannak lepődve, mikor az álmából felzavart szörny dühödten a nyomukba ered, és útjában mindent elpusztít. Bevetnek ellene tankokat, sisakkal irányított titánt, hatalmas mecha robotot, míg nem Gorogong túlszárnyalja az emberek képességeit, és új területekre rongyolva más szörnyekkel is csatába keveredik. Mindeközben alaposan kitapasztalhatjuk az irányítást, a karaktert, valamint megismerünk pár szörnyet, akik később játszhatóvá válnak. Bár a szörnyek eltérnek egymástól, az irányításuk papíron ugyanarra a sémára épül: mindenkinek van alaptámadása, egy erősebb támadása, ultimate képessége, és mind e háromnak van levegőből indított verziója. Tudunk védekezni, elugrani, valamint egy energia métert megtöltve akár a méretünk többszörösére átváltozva, a többiek fölé tornyosulva végezhetünk totális pusztítást.
Minden pálya végén kapunk értékelést a teljesítményünkről, valamint a menüből elérhető jutalmakkal gazdagodunk. Ezek a sztorik annyira rövidek, hogy teljesítményünkről függően egy-két óra alatt kipörgethetjük mind a négy szörny kampányát. De a játék nem is a solo játékmóddal szeretne minket elkápráztatni.
A hangsúly a multiplayeren van, azon belül is az úgynevezett couch gamingen. Ez annyit tesz, hogy a játék azt szeretné, hogy négy barát együtt, egy tv előtt ülve mérné össze az erejét, tökéletes partijátékot biztosítva a GigaBash képében. A négy fős bunyóhoz 10 különböző választható szörny tartozik, mindegyikük merőben eltérő mozdulatokkal, támadásokkal és játékstílussal. A játékmódok is tartogatnak meglepetéseket, a sima bunyó helyett akár jópofa minijátékokat játszva is elüthetjük az időt a haverokkal. Mindegyik játékmód izgalmas, de egyértelműen a Mayhem viszi a pálmát.
Az online multiplayer is működőképes, habár nem tartogat annyi nevetésre okot adó pillanatot, mintha együtt játszanánk a barátokkal. Ráadásul nem elérhető a Mayhem mód, ami számomra teljesen érthetetlen. Online inkább a párbaj, a 2v2, és a 4 fős mindenki mindenki ellen játékmódok a beváltak, ezeken pörgős és adrenalinpumpáló bunyókat játszhatunk a többiek ellen. A gyakorlat teszi a mestert, így minden játékkal ügyesebbek és tapasztaltabbak leszünk, sikereinkért pedig szinteket lépünk, amikkel jutalmak járnak. Ám de sajnos az a szomorú helyzet, hogy a játékot szinte alig játssza egy maréknyi játékos, így a multiplayer szervereken épp csak ellődörög az a pár ember. Vagy mindig őket találjuk fent, vagy nem találunk senkit, csak egy-egy bandukoló idegent, aki aztán megunja a várakozást, és kilép. Így sajnos az online multiplayerben kevés aktív játékidőt talál az, aki most fog neki a GigaBashnak.
Let them fight
Sajnos azonban ez a játék nagy teljes egészére is elmondható. Az tény, hogy a GigaBash pörgős bunyói felrázzák az embert és élvezetesek ezek a harcok, de szó szerint csak akkor, ha a barátainkkal egy iszogatós estén közösen ülünk neki szórakozni vele. Ekkor van lehetőségünk élvezni is a játékot, mert egyébként minden más, amit a GigaBash egy játékosnak nyújtani tud, az édeskevés. A solo sztori mód rövid, tönk egyszerű, alibi érzete van. A multiplayer súlytalan, hiszen nincs egy ranglista, nincsenek igazán értékes jutalmak amikért küzdenénk, de egyébként sincs elég játékos, úgy hogy nem is fogunk találni egykönnyen 3 másik érdeklődőt a neten. A cikk írásakor az átlag aktív játékos szám 25. Ez... nem sok. A várakozási időt beárnyékolja a néha beeső játékosok türelmetlensége, így mire elindulnánk, már jelentősen több időt veszítettünk a kereséssel, mint amennyit egyébként játszanánk a játékkal.
Mindemellett a játék nem tartogat hosszú távon is értékelhető tartalmakat. Minden, amit a GigaBash nyújtani tud, megtapasztalható és kiismerhető az első lejátszott órában, és ez nem fog változni később sem. Egy komplexebb fejlődési rendszer már adhatott volna valamilyen mélységet a szörnyek kiismeréséhez, de lévén ezt a játékot partijátéknak szánták, így ezekre nincsen igény. És persze, partijátéknak mint említettük a GigaBash tényleg jópofa, az izgalmas és pörgős párbajok és minijátékok akár több estére való szórakozást is nyújthatnak, ha fogékony a társaság az ilyesmire. Viszont ezen felül semmi nem ad okot arra, hogy a GigaBashhal megérje játszani.
Ez annyiban is szomorú, mert a játék még csak nem is csúnya, technikailag tisztességes iparos munka, és hozza azt a hangulatot amit a klasszikus szörny filmekből olyan jól ismerünk. A zenék akár ezeknek a mozifilmeknek a soundtrackjeiből is jöhettek volna, tökéletesen megidézik a zsánert, a rajongók számára igazi csemege lehet. A szörnyek is annyira tipikusak és sztereotípek, hogy nem lehet őket nem szeretni.
Ajánló
A GigaBash jó ötleteket vonultat fel, jól is kivitelezi amire elszánta magát, és ennek köszönhetően egy klassz parti játékot kapunk, hatalmas szörnyek főszereplésével. A gond csak az, hogy ha nem 3 másik barát társaságában játszunk, akkor a GigaBash nem igazán tud érdembeni tartalmat szolgáltatni, hogy fenntartsa az érdeklődést 1-2 óránál tovább, solo játékost pedig valószínűleg egyáltalán nem fog tudni szórakoztatni. Ez miatt az online multiplayer szinte halott. Ez azért is szomorú, mert ott van a lehetőség a játékban, elférne benne némi komplexitás és tartalom, lehetne nagyobb is, mint amit megengedett magának. Így viszont csak a szörnyei gigásziak, a siker nem az.
| 6 | A GigaBash a hatalmas szörnyek kedvelői számára igazi csemege, és ha van 3 barátunk aki nyitott a témára, akkor egy remek bunyós multi, amit együtt 4 kontrollerrel élvezetes játszani. Ennél többet viszont nem tud nyújtani a program, nem tud hosszú időre lekötni, már csak az online multi szerverek kietlensége miatt sem. Klassz parti játék, de nem több. |