Második világháborús játékokból Dunát lehetne rekeszteni, de a középkori hadszintér is közkedvelt téma a fejlesztők, és a játékosok között egyaránt. Vannak azonban háborús témák, melyek izgalmasak, de mégsem veszik elő őket. Ilyen az Amerikai Polgárháború, amit már csak a rasszista utóhang miatt sem merne a többség feszegetni, inkább csak örülnek, hogy megtörtént, és az lett a kimenetele ami. Pedig történelmileg érdekes és izgalmas ütközetek zajlottak le ezen időszakban, olyanok amik megérhetnek egy játékot is, történelemhű környezetben és fegyverzettel. A Flying Squirrel Entertainment ezen a gondolatmeneten lépdelve álmodta meg a Battle Cry of Freedom multiplayer játékot.
Jenkik haza
Aki egy kicsit is tanult történelmet, az röviden ismerheti ennek a háborúnak a főbb szereplőit és aspektusait. A játék nem igazán foglalkozik a történelmi események magyarázatával, vagy háttéranyagokkal, inkább a hangulatot szeretné megidézni a képernyőnkön, annyi játékossal, amennyit csak elbír a szerverük. Mindezt korhű szellemben, már amennyire a jó ízlés ennek teret adhat a mai világban. Az eredmény papíron egészen hangzatos, a megvalósítás azonban szomorú hasraesés, a játék mai állapota pedig egész konkrétan tragikus. De ne szaladjunk máris a végső értékelésre, nézzük azért át, hogy mit szeretett volna nyújtani ez a játék.
A kezdő játékos mindenek előtt egy karakter készítőben találja magát, ahol létrehozza a büszke amerikai gyalogosát. Ezután a játék semmiféle tutorialt, tanácsot vagy tippet nem ad, hogy mit tudunk csinálni, hogyan és hol. Mint réteg játék, kicsit azt várja el tőlünk, hogy a téma iránti rajongásunk segítségével kerekedjünk felül az átlag játékok egyszerűségén, és magunk fedezzük fel a program nyújtotta lehetőségeket. Nosza, akkor proaktívan ugorjunk is fejest a csatába.
Mikor egy meccsbe bekerülünk, két dolog szúr szemet azonnal: Rengeteg csatázó egység, és a nem túl szép grafika. Utóbbin átlendülve az óriási tömegek egymásnak feszülése hívogató a háborús játékok szerelmeseinek, és nem telik el öt másodperc, máris a közepébe csöppenhetünk. A játék két féle módon játszható: FPS és TPS nézet. Előbbi a lövöldözésnél használatos, utóbbi a közelharcokban és építkezésben segít. Amíg nem ugrunk be a menetelő katonák soraiba, addig amolyan stratégiai játék szerűen szemlélhetjük a terepet, a történéseket, és a csapattársaink állapotát. Innen tudhatjuk, hogy mire is van szükség a továbbhaladáshoz.
Szövetség vs. Konföderáció
A csatatéren loholva a stratégiailag fontos pontok elfoglalása az elsődleges cél, a második pedig a megszerzett pontok megfelelő védelme. A harc nagyon különbözik más játékoktól, ugyanis a történelmileg hűen lemodellezett fegyvereink a kornak megfelelő pontatlansággal és lassúsággal működnek. Teljes szoborrá merevedés kell ahhoz, hogy a lövésünk pontos legyen, ezután pedig 20 másodperc a fegyvert újratölteni, és mindeközben semmi mást nem tudunk csinálni, sétálni is csak lassabban leszünk képesek. Ez miatt minden lövésünknek számítania kell, a vaktában lövöldözésnek semmi értelme, de egy sikeres találat egy kevésbé fontos célponton is ugyanolyan hibának minősül, mintha elpazaroltuk volna a golyónkat.
Ez a fajta lassú, precizitást igénylő fegyverkezelés miatt lehetetlen egyedül masírozva vagánykodni, főleg mert az üres fegyverünk szuronya, vagy épp a puszta öklünk az egyetlen alternatíva, ha a lövésünket követően még mindig élő ellenféllel vagyunk csatában. Kétségbeesett és komikus pofonváltásokba fullad az ilyen konfliktus, ezért aztán az a bölcsebb, ha távolról osztjuk az olmot, lassan, kimérten, precízen, összedolgozva a csapattársainkkal.
A csapatjáték egyébként elengedhetetlen része a játéknak, hiszen az akadozó és lassú harcrendszert taktikai fortéllyal kell kompenzálni. Ebben segíthetnek a vezetői vénával megáldott játékosok, akik pár másik csapattársat maguk mellé szólítva indítanak összehangolt támadást az elfoglalandó pontok ellen, vagy épp alkotnak szilárd védelmi pozíciót. Ebben helyőrségek építésére is van lehetőségünk, barikádok, ellátmányt nyújtó sátrak, lövészárkok állnak rendelkezéseinkre, feltéve ha tudunk annyi időt adni az építészeknek, hogy ezt be is tudják fejezni.
Miért nem jó...
Mindez jól hangzana egy háborús játéknak, ám minden egyes pozitívumot beárnyékol egy sokkal súlyosabb negatívum, és egyszerűen lehetetlen ezeket a problémákat figyelmen kívül hagyni. Az első, amin talán túl lehet lendülni, az a csúf grafika. Pár screenshot a játékról egyszerű, de kellemes látványról árulkodik, de játék közben, miközben mindez mozgásba kerül, a játék határozottan rondává válik. Az óriási pályák üresek, érdektelenek, baltával faragott modellek és lapokból álló növényzet torzítja az immerziót. A karakter modellek még okésak, de az animációk szörnyen suták, akadozó és félkész mozdulatok miatt valahogy egyszer sem érződik a csatatéren masírozók tömege hihetőnek. Nyeh, na mindegy, a grafika nem minden.
De viszont mi a francot gondolt a zenét összeállító fejlesztő kolega? Egy-egy szomorkásan búskomor trombita szóló még bele is illik a több száz katona vérontásának látványába, majd a hirtelen totál max hangerővel üvöltő western country a tehenekről véglegesen meggyilkolja a hangulatot és az élvezhetőséget. Egy-két ilyen gyalázatos zene választás után nem tehettem mást, mint hogy kikapcsolom a játékban a zenét, mert se nem illik bele a hangulatba, se nem élvezetesek. És most nem a zene iránti egyéni ízlésről van szó, hanem arról, hogy ez egy háborús játék, rettenetes dolgokat megélő katonák főszereplésével, szóval a füttyögő cowboy harmónika szerenádja a pásztorlánykához, követve egy elnyújtott áriával nem biztos, hogy ideillő választás, hiába korhű...
Végül eljutottunk a legfájóbb ponthoz, és ez egy szimpla tény: a játék halott. Megjelenését követő pár hónapban a fejlesztők mindent megtettek azért, hogy egy összetartó és erős közösséget építsenek a játék köré, akik nem kell hogy sokan legyenek, csak maradjanak hűségesek. Hát... ez nem sikerült. A cikk írásakor a játékot 20 ember játssza, átlag 32 havi játékosa van, és egy kis kutatómunkával kiderítettem, hogy ezek a játékosok is modolt szerveren játszanak, ahol élhetőbbé varázsolta pár amatőr modder a játékot. Szörnyen szomorú dolog ez, ha belépünk a játékba, gyakorlatilag egy-egy játékost ha találunk, a többi viszont mind bot.
És ha még botok, nem is lenne baj, hátha tudunk attól még egy jót játszani. De nem. Ugyanis a botok elképesztően ostobák, irracionálisan viselkedő öngyilkosok. Gyakorlatilag több mint 200 bot igyekszik berohanni a pálya közepére, hogy ott egyetlen óriási tömeget alkotva haljanak meg. A foglalható területeknek a közelébe sem szagolnak, de még akkor sem, ha mi esetleg odamegyünk. A saját csapattárs botjainknak tudunk szólni, hogy kövessetek, de max 3-4 bot szegődik utánunk, és bár lőnek ha mi is lövünk, ezen kívül semmiféle proaktivitást nem mutatnak.
Ajánló
Sajnos kénytelenek vagyunk kimondani: A Battle Cry of Freedom egy halott játék. Érdekes témát szeretett volna feldolgozni a fejlesztő csapat, de a nyilvánvaló tapasztalatlanságuk az alapvető játékmechanikák terén annyi problémát generált, hogy új játékosokat nem csak nem húzott be, de inkább elijesztett. Az a pár hűséges játékos, akik még mindig aktívak, sajnos kevesek ahhoz, hogy megtöltsenek egy csatateret, főleg úgy, hogy a mellettünk harcoló botok teljesen tönkreteszik a játékunkat, és esélyünk sincs ezen bárhogy változtatni. Már csak hab a tortán hogy a játék csúnya, a zene pedig elviselhetetlen. Sajnos nem tudjuk ajánlani még csak kipróbálásra se, max ha nagyon érdekel benneteket a feldolgozott téma.
| Review score | |
| 3 | A Battle Cry of Freedom egy jó ötletre épült, és a fejlesztők részéről is a rajongás éltette a projektet. De ezer és egy probléma miatt ez a réteg játék képtelen volt megtartani a közönségét, és mára alig 20 játékos ha aktív. De mivel több száz fős összecsapásokat dolgoz fel a program, ez kevés. Ráadásul a botok játszhatatlanná teszik a meccseket. Jó lehetne a játék, ha sokan játszanák, de sajnos nem ez a helyzet. A 3 pont is csak kegyelemből csúszik ki az ujjaink közül. Nem tudjuk ajánlani. |