Kritika: Nincs baj, drágám (2022)

„Nagyobb a füstje, mint a lángja”, szól a híres mondás, melyet gyakran szoktak olyan filmek esetében emlegetni, melyek nem képesek beváltani a hozzájuk fűzött ígéreteket.

Olivia Wilde második rendezését, a Nincs baj, drágámat is nagyon könnyen el lehetne intézni ennyivel.

A legviccesebb az, hogy a csavaros pszicho-thrillerként reklámozott darab elsősorban nem az előzeteseivel vagy a történetével hívta fel magára a figyelmet, hanem a körülötte kialakult botrányokkal. Nem akarok átmenni bulvármagazinba, de muszáj szót ejteni arról, mi is előzte meg a bemutatót.
Első körben Olivia Wilde válása árnyékolta be a produkciót, leginkább azért, mert a rendezőnő egy filmes esemény keretein belül kapta készhez a bírósági papírokat, ez pedig rögtön elindította a pletykák lavináját.

Visszatekintve, ez volt talán a legjelentéktelenebb részlet a különböző balhék sorában. Az már jóval látványosabb hullámokat generált, mikor kiderült, hogy Wilde a válási procedúra kellős közepén összeszűrte a levet Harry Styles énekessel, akivel épp a Nincs baj, drágám forgatásán melegedett össze.

Elsőkörben még ezzel se lenne gond, hiszen a rendezőnő szerelmi ügyei hiába kerültek kirakatba, valójában ez senki másra nem tartozik, csak Wilde-ra és az ő újdonsült szeretőjére. A probléma ott gyökerezik, hogy ez a kis románc bizony a film forgatásán alakult ki és bennfentes információk alapján ez az affér elég negatív irányba terelte el a munkálatokat. Elvileg Wilde annyira belefeledkezett Styles társaságába, hogy sokszor miatta kellett szüneteket tartani, rosszabb esetekben komplett napokat hagyott ki, ennek következtében pedig elég nagy feszültség alakult ki a stábtagokban. Bizonyos információk szerint a kész film jelentős részét nem is Wilde dirigálta le, hiába ő van feltüntetve rendezőként.

Lehetne még folytatni a sort finomságokkal (Shia LaBeouf lecserélése, a velencei filmfesztiválon lezajlott köpködés, Florence Pugh távolmaradása a reklámkampánytól), a lényeg az, hogy a Nincs baj, drágám leginkább a körülötte kialakult balhékkal hívta fel magára a figyelmet.

Az igazat megvallva, ezek a szaftos részletek mind elvesztenék jelentőségüket, ha maga a végeredmény egy kellően működőképes alkotás lenne. Számtalan olyan filmet fel lehetne sorolni, melyek pokoli körülmények között készültek el, viszont elsősorban minőségükkel írták bele magukat a történelembe. A Nincs baj, drágám nem ezt a kategóriát erősíti. 

A történet alapjaiban nem is lenne rossz. Adva van egy ’50-s, ’60-s éveket idéző idilli kisváros, ahol elsősorban házaspárok élnek. A férfiak reggelente elindulnak munkába (mindannyian a titokzatos Victory-projekten dolgoznak), míg feleségeik otthon mosnak, főznek, takarítanak, esetleg összejárnak italozni vagy különböző szabadidős tevékenységeken vesznek részt. Ezt a felszínen tökéletesnek tűnő kis világot azonban megzavarja az egyik női lakó, aki öngyilkossági kísérletet követ el. Ennek szemtanúja lesz főszereplőnk, Alice (Florence Pugh), aki az eset után elkezd kételkedni ebben a hibátlan kertvárosi életben.

A felütés persze nem mondható eredetinek, akik láttak már hasonló sztorival rendelkező thrillereket, hamar sejthetik, hogy a szép mindennapok alatt valami csúnya titok rejtőzhet. De ezzel nincs baj, hiszen a cselekmény első fele ügyesen vázolja fel a karaktereket, kellően megismerjük a kisvárost, az ott uralkodó helyzeteket, majd amikor már mi is telítődnénk a tökéletes hétköznapokkal, elkezdenek felgyülemleni a rejtélyek.

A probléma ott kezdődik, hogy a film középső fele egy nagy egyhelyben toporgás, ahol a már meglévő kérdőjelek kerülnek fel ismét a mondatok végére. Mi is a Victory-projekt? Válasz helyett jönnek az újabb ködösítések. Mi a célja a projekt vezetőjének? Ki tudja, elfér még ide néhány rejtély. Mi is ez a kisváros, hol is vagyunk időben pontosan? A fene se tudja, jöjjön még néhány titokzatos elem.
És ez így megy nagyjából az utolsó 20-30 percig, ahol aztán ész nélkül jönnek a válaszok, de ekkor már késő. Nincs megágyazva egyik fordulatnak sem, szinte mindenfajta logikát nélkülözve követik egymást az információk, melyeket feldolgozni sincs elég időnk és már érkezik is a stáblista.

Ez a legnagyobb baja Wilde rendezésének. Túl sokáig tart a beetetés, nincsenek megfelelő módon adagolva a megoldások, a fináléban szimplán csak elénk dobják a megfejtést, aztán kezdjen ezzel mindenki azt, amit akar. 

És hogy mire megy ki a játék?

Ezt nem szeretném ellőni senki számára, annyit viszont elárulnék, hogy a legsablonosabb befejezésre kell számítani.
Sőt, talán az egész film legnagyobb hibája az, ahová kifut a cselekmény. Értem én, hogy manapság már nehéz újat mutatni, a nézőközönség is fel van már készülve a legnagyobb csavarokra, de itt sikerült a legkézenfekvőbb fordulatot elővenni, ami már a kétezres évek közepe tájékán is lerágott csontnak számított.

Komolyan, én azon izgultam a játékidő felénél, hogy nehogy az legyen a megoldás, amire számítok, mert az azért már röhejes lenne. És erre tokkal-vonóval megkaptam azt a lezárást, amire számítottam.

Félreértés ne essék, nem azzal van a probléma, hogy kiszámítható a végkifejlet, mert ahogy már említettem, manapság nehéz meghökkentő fordulattal előrukkolni. A hiba az, hogy a legkézenfekvőbb irányba sikerült terelni a történetet és a megoldást sikerült iszonyat gyorsan lezavarni, szinte minden logikus magyarázatot kikerülve.

Az egészben az az igazán dühítő, hogy a film eleinte tényleg jól építi a hangulatot, érdekesen vezeti fel a rejtélyeket és ügyesen vezeti be a karaktereket. Aztán jön a játékidő közepe, ahol eléggé önismétlővé és fárasztóvá válik a cselekmény, de még itt is megvan a nyomasztó atmoszféra és működik a thriller vonal, hogy aztán a lezárás elgáncsolja az egész produkciót és teljesen röhejessé tegye az addig látottakat.

Nem szeretnék vég nélkül a negatívumokon rugózni, úgyhogy ideje szót ejteni a Nincs baj, drágám erényeiről.

A képivilág teljesen korrekt, az operatőri munka helyenként kifejezetten ötletes és a vágással sincsenek különösebb gondok.

A zenei aláfestés meg egyenesen parádés. John Powell komponista egy tőle kissé szokatlan stílusú hangzásvilággal állt elő, de ez nagyszerűen működött a jelenetek alatt. Sőt, bizonyos tételek önállóan hallgatva is remekül funkcionálnak.

A színészi alakításokat szintén nem érheti sok panasz. Igaz, a kritikák jelentős része rendesen földbe döngölte Harry Styles teljesítményét és tény, hogy a híres énekes nagyon sokszor kezd ripacskodásba, de ettől azért bőven akadnak pocsékabb alakítások is más alkotásokban. Egy gyengébb átlagos szintet szerintem megütött a játéka.

Florence Pugh azonban szívét-lelkét beletette karakterébe, az ő jelenlétének iszonyat sokat köszönhet a film, szinte az egész produkciót elcipelte a hátán.
A mellékszereplőkkel szintén nincs nagy gond, sőt, Chris Pine kifejezetten szórakoztató, mint titokzatos projektvezető. Kár, hogy az ő figurája kevés teret kapott, néhány plusz jelenettel simán emelhette volna a végeredmény színvonalát.
A külcsínnel tehát nincs gond, technikailag egy igényesen összehozott darabról beszélhetünk, melyben a színészi játék is teljesen korrektnek mondható (Styles botladozását leszámítva).

Az összképet a forgatókönyv húzza le, amely egy ideig még képes arra, hogy érdekesen vezesse fel az eseményeket, de aztán középtájékon rendkívül ellaposodik, hogy a befejezésre már semmi mással ne szolgáljon, csak ezerszer előtt klisékkel.

Pedig alapszinten felsejlenek itt komolyabb témák is, mint a házasság kérdésköre vagy az ott betöltött szerepek vizsgálata, de ezek a gondolatok teljesen elsikkadnak a gyenge történetben. 

Amit végül kapunk, az egy izgalmasan induló, majd teljesen ellaposodó, iszonyat nagy sablonokból építkező thriller, amit sikerült betakarni szép képekkel, hangulatos zenével és néhány erős alakítással.

Pár év múlva, ha egy beszélgetés kapcsán felmerül a Nincs baj, drágám, akkor biztos, hogy több időt fog felemészteni a hozzákapcsolható botrányok elemzése, mintsem magának a filmnek a kitárgyalása.

Ennek bizony nagyobb volt a füstje, mint a lángja.

Értékelés: 4/10