A Starfield és a No Man's Sky kalandjai a kozmikus szimuláció határán táncolnak, ahol a milliárdnyi csillagrendszer és a feltárható bolygók puszta mennyisége felülírja a klasszikus, földi létérzést. Az intelligens és gondolkodó játékos számára ez nem csupán egy játéktér, hanem egy modern vallási élmény vetülete. A tudományos és metafizikai kérdés, miszerint az Isten, a Sors vagy az Univerzum mekkora felfoghatatlanul hatalmas teret alkotott, a játékban válik közvetlenül megtapasztalhatóvá. A virtuális univerzum puszta mérete, amely megközelíti a végtelenség illúzióját, felszabadító érzéssel tölti el a gamert: az alkotás örökkévaló.
A hagyományos, Naprendszer-központú űrkutatásból kilépve a játékok arra kényszerítenek, hogy elmében is kiterjesszük a képzeletünket. A Starfield azonnal beletaszít minket egy multi-szoláris civilizációba, ahol a sodródás az árral (a hihetetlen kiterjedés) és a csillagrendszerek dominanciája a mindennapi élet része. Ez a fajta technológiai érettség a játékosban azt a gondolatot erősíti meg, hogy ha egy digitális entitás képes ilyen komplex, ismétlődő, de mégis egyedi univerzumot generálni, akkor mi mindent teremthetett az igazi Alkotó? Minden egyes leszállás egy idegen bolygón, minden egyes felderített atmoszféra egyfajta imádság a végtelen potenciálhoz. A No Man's Sky procedurálisan generált, szinte felfoghatatlan kiterjedése pedig már eleve azt hirdeti: a teremtés célja a teremtés maga.
A csillagutazó és a csillagfelfedező élménye a játéki könnyedségben rejlik, amivel a gravitációs korlátokat áthidaljuk. A Starfield a hagyományos űrkutatásból átlép egy metafizikai utazásba, ahol a bolygók sorsáról való elmélkedés – a kihalt városok, a furcsa életformák, az elfeledett idegen struktúrák – a gamer intellektuális játéka. A játék megtanít arra, hogy a Föld és a mi saját Naprendszerünk csupán egy mikroszkopikus pont a kozmikus térben. Ez az érzés, a léptékváltás (vagyis az, hogy a játékos a Makrokozmosz része lesz), felszabadítja az elmét a földi, mindennapi problémák szorításából.
Azonban a felszabadító érzés mellett ott van az existenciális súly is. Az "okos és intelligens" játékos számára a bolygók száma, a trilliókba mérhető csillagok, egyúttal a kozmikus magányt is felerősítik. A tudat, hogy mi mindent teremtett és teremt az Alkotó, a "régi" maffiózó gondolatához hasonlóan, kétélű kard: egyfelől a végtelen lehetőség, másfelől a saját fontosságunk eltörpülése. A játékmenet mechanikája, a megunhatatlan felfedezés és az újdonság keresése, a transzcendencia iránti emberi vágyat helyettesíti be a digitális térben. A folyamatos ugrálás rendszerek között maga a túlélési ösztön digitális kiterjesztése.
Ez az élmény emeli fel a Starfield-et a puszta videojáték szintje fölé. Nem a puskák, a harcok vagy a frakciók a lényeg, hanem az a csendes pillanat, amikor a játékos leszáll egy bolygóra, belélegzi az idegen atmoszférát (virtuálisan), és felteszi a kérdést: "Mi van még odakint?" Ez a kérdés nem a Bethesda, hanem a természetfeletti Teremtő felé irányul. A játék megengedi, hogy átéljük azt az érzést, amit csak a nagy felfedezők és asztronauták élhettek át: az emberi szellem képes áttörni a saját fizikai korlátain. Ez a virtuális űrutazás a lélek kiterjesztése az univerzum megismeréséért folytatott örök harcban, megerősítve azt az érzést, hogy az emberi képzelet is képes végtelen világokat teremteni.