Kritika: The Suicide Squad - Az öngyilkos osztag

 

Akik figyelemmel követik a filmes világot, tisztában lehetnek azzal, mekkora kavarás volt pár éve a Warner stúdió háza táján a DC filmek miatt. Ez a téma iszonyat sok karaktert megérdemelne, de fölöslegesen nem untatnék vele senkit, hiszen pár kattintás után nagyon részletes cikkekre bukkanhat az ember, ahol kifejtésre kerülnek a felmerült problémák.

Fókuszáljunk csak a 2016-s Suicide Squad-ra, ami hatalmas anyagi sikert aratott bemutatása idején, viszont a kritikusok és a nézők egyaránt törölték bele a lábukat. Nem véletlenül.

David Ayer rendezésében kaptunk egy rendkívül kaotikus, se-füle, se-farka szuperhős mozit, ami a műfaj összes hátulütőjét magán viselte. Elkapkodott, izzadságszagú történettel rendelkezett, karaktereit felszínesen (se) bontotta ki és látvány tekintetében is leszerepelt.

De kár lenne a végeredmény alacsony minőségét a rendezőúr nyakába varrni, hiszen kiderült, iszonyatos stúdiónyomás nehezedett Ayer-re, eredeti elképzeléseit szinte teljes mértékben kivágatták a producerek. Alkotói szempontból egy igazi pokoljárás lehetett az első Öngyilkos osztag és sajnos a végeredmény is egy közel értelmezhetetlen massza, melyben manifesztálódtak a rossz döntések és az elhibázott ötletek.
Viszont a kész produkció rengeteg pénzt hozott, így nem volt kérdés, lesz e folytatás.

Ezt követően sok minden történt még a Warner háza táján, igazából a változások még mindig tartanak, de jól láthatóan a fejesek arra már rájöttek, ha leszerződtetnek egy egyedi látásmóddal rendelkező direktort, akkor út közben nem érdemes kicsavarni a kezéből a formálódó mozit.

A folytatást ugyanis az a James Gunn kapta meg, aki hatalmas sikerre vitte a Galaxis Őrzői mindkét epizódját és még az MCU-n (Marvel Cinematic Universe) belül is képes volt arra, hogy a családbarát korhatár besorolás ellenére megtartsa a saját hangját. Az is megérne egy misét, ahogy Gunn csatlakozott a DC-hez (aztán vissza a Marvel világához), de most maradjunk inkább a 2021-es The Suicide Squid-nál, ami az utóbbi idők egyik legőrületesebb szuperhős mozija lett!

Az alapfelállás nagyjából megegyezik az előzményben látottakkal: adva van egy bűnözőkből verbuvált osztag, akiket a mindig szigorú Amanda Waller egy lehetetlen küldetéssel bíz meg. Ennél mélyebben kár lenne belemenni a történetbe, hiszen Az öngyilkos osztag nem egy bonyolult mozi. Inkább az az érdekes, hogy felépítésében és cselekményvezetésében mennyire hasonló a 2016-os verzióhoz. Viszont amíg ott kb. semmi nem működött, addig Gunn agymenésében minden a helyén van!

Iszonyat sokáig lehetne elemezgetni  a két művet hasonlóságaik alapján, de a lényeg az, hogy Ayert a producerek kíméletlenül elgáncsolták, míg Gunn összes idióta ötletére igent mondtak a fejesek, plusz a vérgőzös, káromkodásokkal tűzdelt R-kategóriától sem zárkóztak el. Ennyit számít az, amikor egy író/rendező vászonra álmodhatja szinte korlátok nélkül a vízióját.

A The Suicide Squad szépsége abban rejlik, hogy már az első percekben világossá teszi, mire is lehet számítani a későbbiekben: töménytelen mennyiségű, eltúlzott brutalitásra, pihent poénokra és elképesztően kretén karakterekre.

Ezen felül azonban bőven kapunk még értékes momentumokat. Kezdjük azzal, hogy a karakterek, amellett, hogy címeres barmok, kellően kidolgozott háttérrel rendelkező, több esetben súlyos problémákkal küszködő figurák, akiket nagyon könnyű megszeretni. Emiatt az igényesen felfestett háttér miatt  bizonyos szereplők halála is kellően emlékezetes, egyben érzelmes is.

Maga a csapatdinamika is tökéletesen működik, az eleinte egymást szekáló brigád szép fokozatosan csiszolódik össze, hogy aztán a fináléban mindenki megtalálja  helyét az osztagban.

Ezek azok a pontok, melyeken jól látszik, hogy Gunn egy nagyon aprólékosan átgondolt, szépen végigvezetett forgatókönyvből dolgozott, amit az utómunka során nem bombázott szét a producerek serege.

És azt se felejtsük el, hogy általánosságban a nagy költségvetésű látványfilmek manapság biztonsági játékot űznek, visszafogják az erőszak ábrázolását, makulátlan hősökként prezentálják főszereplőiket.

Jelen esetünkben erről szó sincs, hiszen úszkál a film a brutális erőszakban, miközben az osztag tagjai is igazi faragatlan tuskók, akik poénok terén nem ismerik a jó ízlés határát.
Ez pedig nagyon merész húzás a mai világban, hogy egy +100 millió dolláros szuperprodukció ilyen szabadságot megengedhessen magának. És jól láthatóan Gunn élvezte is ezt az ámokfutást, mert poénokba csavart húsdarálója iszonyat szórakoztató és az utolsó pillanatig pörög.
Nincsenek üresjáratok, hol a poénok repkednek, hol a testrészek, miközben a meghitt, drámai pillanatokra is kellő idő jut. Így kell igényesen összerakni egy ütős mozit. 

Már többször említettem, hogy ez egy igen magas költségvetéssel bíró mozi, így illő végre szót ejteni a látványról.Az akciójelenetek egytől egyig kreatívan megvalósított zúzások, remek operatőri és vágói munkával megfűszerezve. Nincsenek ész nélküli, gyors snittek, végig jól kivehetőek az események, sőt, nagyon emlékezetes kompozíciókkal és vizuális poénokkal is találkozhatunk a játékidő során.

Nagyon sok szuperhős film bicsaklik meg manapság a felemás CGI- effekteken, itt erre sem lehet panasz. A film minden képkockájáról üvölt az izmos költségvetés, ami jelen esetben remek stílussal is párosult.

Amiről még muszáj említést tenni, az a zene. A 2016-s változat ilyen téren is egy nagy massza volt, amiben ész nélkül követték egymást a betétdalok. Gunn már a Galaxis őrzőinél is bizonyította, mennyire profin tudja használni a különböző muzsikákat és itt is kamatoztatta ezt a tudását.

A különböző nóták átgondoltan követik egymást és az adott jelenet hangulatához/témájához is jól illeszkednek, nem lógnak ki az összképből.
John Murphy filmhez írt tételei pedig szintén telitalálatok, rendkívül pörgős és dinamikus szerzeményeket komponált a látottakhoz, melyek egy-egy képsor erejét is megtudják növelni.

Ennyi dicséret után illene valami negatívumot is felhozni, így ha nagyon szőrözni akarok, akkor idevethetem, hogy semmi eredeti nincs a filmben. A jól ismert szuperhős motívumok kerülnek terítékre, melyeket szimplán a saját látásmódjához igazított Gunn.

Sőt, fogalmazzunk inkább úgy, hogy fogta a 2016-s mozi összes hibáját és szinte pontról-pontra kijavította azokat. Ennek fényében sok újdonságra ne számítson senki, de szerintem nem is ebben a zsánerben kutakodnak azok, akik nagy megfejtésekre vágynak.

De ami tényleges zavaró lehet, az a főszereplőket védő „forgatókönyvírói páncél” (plot armor), hiszen hiába hullik a nép, hőseinken csak akkor fognak
a golyók, ha Gunn épp úgy akarja. Ezen viszont nekem sikerült túllendülnöm, de elismerem, sokak szemét szúrhatja.

Akárhogy is nézem, a The Suicide Squad egy kiváló mozi, ami egyben egy kiváló DC-kaland is. Tökös, bevállalós, szabad szájú marhulás, rengeteg akcióval, erőszakkal és poénnal. Summázva, minden megvan benne, ami egy +18-as szórakozáshoz kell. 

Elég szomorú, hogy tavaly nyáron a kasszáknál elvérzett a végeredmény, de bízom benne, hogy idővel a hozzám hasonló, vérre és kretén poénokra szomjazó rajongók majd felfedezik maguknak. Az mindenképp bizakodásra ad okot, hogy Gunn elkészíthette John Cena főszereplésével a Peacemaker spinoff sorozatot, ami szintén egy csúcskategóriás hülyülés lett. 

Értékelés: 9/10