Kritika: Eleven kór (2021)

 James Wan a modern horror egyik legismertebb úttörője. Olyan szériákat indított el rendezőként, mint a Fűrész, az Insidous vagy a Démonok között. Persze, lehet arról vitatkozni, hogy ki mennyire szereti ezeket a mozikat, de az tény, hogy azok az epizódok, melyeket direktorként jegyzett ezekből a sorozatokból, azok rengeteg pénzt kaszáltak és kritikailag is szép sikereket értek el.

Wan azonban többször leszögezte, nem szeretne megrekedni a rémfilmek műfajánál, így tett némi kitérőt a nagy költségvetésű látványparádék világában is, melynek a Halálos iramban 7. epizódja és a DC égisze alatt formálódó Aquaman lett a végeredménye. Mindkét alkotás óriásit robbantott a kasszáknál és kritikailag is szépen muzsikáltak, de ami talán még ennél is fontosabb, a rendező egyedi kézjegyei még ezekben a gigászi akció-parádékban is fellelhetőek voltak.

Így Wan több fronton is bizonyította, hogy egy igencsak tehetséges filmes, aki egyaránt ért az ijesztgetéshez és a könnyed, látványos szórakoztatáshoz is.

Emiatt én iszonyatosan vártam a Malignant című darabot, amivel Wan ismét visszatért a horrorhoz. Elmondása alapján egy olyan történetet próbált vászonra vinni, amivel bebizonyíthatja a rajongók számára, hogy ő nem egy egyszerű „jumpscare” iparos, hanem egy jóval kiforrottabb „mesemondó”.

Aztán jött a járványidőszak és a stúdiófejesek úgy döntöttek, hogy kiemelt mozifilmjeik a nagy vásznas bemutatóval azonos időben az HBO Max felületén is elérhetőek lesznek. Sokan ezzel magyarázzák azt, hogy több Warner mozi is nagyot hasalt a múlt esztendőben, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a Malignant elég gyenge reklámkampányt kapott, nem mellesleg vegyes kritikai fogadtatásban részesült.

Így a végeredmény igencsak sovány számokat produkált a kasszáknál, de mint tudjuk, egy film minőségét nem az határozza meg, mennyi zöld hasút termel. Wan pedig egy igencsak tehetséges úriember, tehát lássuk milyen is lett az Eleven kór.

Főszereplőnk Madison, aki elég komoly pech-szériát fog ki az élettől: egy veszekedés során elvetél leendő gyermekével, majd egyazon estén a párját is brutálisan meggyilkolják. És ha ez még nem lenne elég, a nőt különös víziók kezdik el gyötörni, melyek során egy elvetemült sorozatgyilkos ténykedéseibe nyer bepillantást. Madison hamar nyomozásba kezd, hogy felfedje azokat a titkokat, melyek a kíméletlen elkövetőhöz és azok áldozataihoz kötik.

Amikor Wan arról beszélt, hogy próbál a misztikus, ijesztgetős horrorok felől elkanyarodni egy másik irányba, akkor nem csak üresen ígérgetett.

Az Eleven kór ugyanis egy nagyon tömény stílus kavalkád, ami egyaránt felvonultat misztikus elemeket, slasher motívumokat és korai olasz giallo jegyeket is. Emiatt a műfajban annyira nem jártas nézők hamar elkezdhetik vakarni a fejüket, hiszen a történet elég sokszor dob be olyan fordulatokat, melyek igencsak érdekes módon írják felül az addig látott eseményeket.

A film a kezdő képsorokat leszámítva egész sokáig úgy halad előre, mint egy tipikus természetfeletti thriller megspékelve néhány ütős ijesztgetéssel (ahogy azt a rendezőtől megszokhattuk), hogy aztán egyre őrültebb fordulatokat vegyen a sztori és egy olyan eszement darálásban csúcsosodjon ki, ami után a vérszomjas rajongók mind a tíz ujjukat elégedetten nyalhatják meg.

Ezt a hozzáállást én nagyon tudtam díjazni, hiszen pont a horror műfaj az, amiben nem árt az, ha néha az alkotók teret mernek engedni kreativitásuknak.

Persze, nem kell arra számítani, hogy a Malignant majd jól zárójelbe teszi a Fűrész fordulatát, vagy éppen gyökerestül forgatja ki a műfaj sablonjait, de nagyon ügyesen illeszti egymás mellé a különböző zsánerelemeket, hogy aztán egy jól működő egésszé gyúrja őket össze.

Ahogy már említettem, vannak itt igényesen kivitelezett ijesztgetések, véres aprítások, thriller elemek és egy rejtélyes gyilkos, akinek a személyét egy titok övezi.

Mindez piszok szórakoztató tálalásban, pörgős cselekményvezetéssel, ötletes operatőri megoldásokkal és hangulatos zenei aláfestéssel tálalva.

Érződik nagyon a filmen, hogy Wan egy igazi horror-fanatikus, aki most azt tűzte ki célul, hogy a rá nagy hatással bíró műfaji elemeket egymásra szórja és egy hátborzongató, fordulatos agymenést fessen a vászonra.

Hibaként a színészi játékot és a karakterek kidolgozását tudnám felhozni. Ilyen téren semmi érdemlegeset nem tud nyújtani a mozi. Az összes szereplő tipikus, két dimenziós sablon, akik nem rendelkeznek egy érdekes tulajdonsággal sem. Így az őket életre keltő színészek teljesítménye is elég gyenge, mindenki felmondja a sablonszövegét és kész.

Nyilván ez sokakat kiboríthat, de én személy szerint ezen túl tudtam lendülni, hiszen a pörgős tempó és az ügyes történetvezetés egy percig nem engedte azt, hogy felidegesítsem magam a sterilen előadott párbeszédeken vagy az élettelen reakciókon.

Teljes mértékben megértem, hogy az Eleven kór közel sem aratott akkora sikert, mint Wan korábbi munkái. Ez nem egy könnyen belőhető, csúnyán mondva iparos horror, ahol a történet biztos elemeken nyugszik és egymást érik a karfaszaggató ijesztgetések.

Nem, itt egy igazi stílus kavalkád elevenedik meg előttünk, ahol a különböző rejtélyek megoldása egy igazi őrült agymenés felé vezeti a produkciót, ami azoknak szól inkább, akik valami egyedire és ötletesre vágynak a tömérdek biztonsági játék közepette.

Árnyaltabb karakterekkel és némileg összeszedettebb dialógusokkal lett volna igazi klasszikus az Eleven kórból, de ebben a formájában is egy igazán bátor, ötletes és szórakoztató horror szösszenet, ami jól bizonyítja azt, hogy James Wan-t miért tartják a modern horror legjelentősebb figurájának.
Reméljük, hamarosan ismét visszatér a műfajhoz. 

Értékelés: 9/10