Kritika: Wonder Woman 1984

 Az elmúlt pár évben bemutatott Warner/DC szuperhősfilmek azt az érzetet keltették, hogy a stúdiónál dolgozó fejesek/filmesek végre rájöttek arra, hogyan kell szórakoztató mozikat gyártani az olyan félresikerült próbálkozások után, mint az Öngyilkos osztag vagy az Igazság ligája. Akadt kellően elszállt CGI orgiába oltott kalandozás (Aquaman), családi matinéba ültetett fantasy (Shazam) és ugye ne feledkezzünk meg a Jokerről sem. Ez utóbbi ugyan nem sorolható a szuperhős zsánerbe, de a cég ezzel bizonyította azt, hogy végre nyitottak a sötétebb, korhatárosabb alkotásokra is, melyek az idősebb közönséget célozzák meg. 


Ezek után azt gondolhatnánk, hogy a Warner/DC rendezte sorait és miután elengedték azt, hogy pár év leforgása alatt hozzanak össze egy filmes univerzumot a Marvel mintájára, inkább az önálló? igényes alkotásokra fektetik a hangsúlyt.
Igen ám, de a Wonder Woman 1984 inkább azt az érzést kelti, hogy valami nagyon nincs rendben. 

Be kell valljam, én nagyon szerettem a 2017-es első részt, az se találta fel a műfajon belül a spanyolviaszt, de egy kellően szórakoztató, látványos és izgalmas darabnak bizonyult, aminek persze megvannak a maga szépséghibái, de pozitívumai képesek ezeket kissé a háttérbe szorítani.
Emiatt és a Warner/DC mozik javuló tendenciája miatt én nagyon vártam a folytatást, plusz a már címben is megjelenő évszám is kellően felcsigázott, hiszen imádom a ’80-as éveket. 

Azonban a végeredmény egy totális káosz lett, amiben hatalmasat csalódtam.
Rengeteg hibája van a WW84-nek, de kezdjük a történettel. Az egész cselekmény egy rendkívül egyszerű tanulságra lett felhúzva, amivel alapjáraton még nem is lenne baj. Viszont a film elképesztően felszínesen vezeti végig ezt a „bölcsességet”, miközben egy olyan történetbe építi bele, ami ezer sebből vérzik. 

Engem leginkább az zavart, hogy ez a film elképesztően amatőr módon lett megírva. A forgatókönyv tele van lyukakkal és olyan egyértelmű magyarázatokat spórol ki, melyek könnyen kizökkenthetik a nézőket. Ezen felül a középpontban álló varázslatos tárgy szabályrendszerét sem ismerteti, a filmnek nincs egy jól kigondolt belső világa, ez pedig azt eredményezi, hogy a cselekmény elég hamar egy átláthatatlan masszává formálódik.
És mivel ennyire lusta, ötlettelen módon lett összefércelve a film, a drámainak szánt eseményeknek sincs súlya. Pedig lennének erős jelenetek a játékidő során, viszont ezek annyira a semmiből jönnek és olyan kevés motivációs hátteret kapnak a karakterek, hogy lehetetlen átérezni az érzelmesebbnek szánt részeket. Sőt, akadnak olyan képsorok, melyek már egyenesen kínosak. 


A finálé nagy monológja mögött érezni azt, hogy mit akartak a készítők, de ezt nagyon erőltetett módon sikerült kivitelezni.
És akkor elérkeztünk egy fontos kérdéshez: Legalább a technikai oldal (látvány, koreográfia) kárpótólhat minket? A válasz sajnos az, hogy nem.
Hiába emelte ki a film reklámkampánya a ’80-as éveket, ez a korszak leginkább csak nézőcsalogatóként funkcionál, ha a sztorit napjainkba vagy esetleg a közelmúltba helyezték volna, a lényegen az se változtatott volna semmit. 

De ennél is fájdalmasabb az, hogy az akciójelenetek épp, hogy elérik az átlagos szintet. A koreográfia teljesen ötlettelen, egyedül az egyiptomi üldözésnél lehet felfedezni némi kreativitást, de azt meg a gyenge CGI, a pocsék zöld háttér és a rendkívül rossz forgatókönyvírói megoldások hátráltatják. 

Fontos kihangsúlyozni, hogy ez a produkció több, mint 200 millió dollárt emésztett fel, de ebből nem sok minden látszik meg a végeredményen. A díszletek/helyszínek rendkívül sterilek, az operatőri munka semmi kiemelkedőt nem tartalmaz és a vágás sajnos helyenként egyenesen pocsék. Bizonyos jelenetek szinte mindenfajta logikát nélkülözve követik egymást. 

Nagy pozitívumként Hans Zimmer zenéjét tudnám felhozni, az általa komponált tételek kissé magasabb szintre tudják emelni a félresikerült képsorokat. Azt viszont nem értem, hogy a film egyik fordulópontjánál milyen indíttatásból szólalt meg John Murphy Napfényhez írt szerzeménye, de ez már tényleg legyen az én bajom. 

Amiről még érdemes szót ejteni, az a színészi játék. A WW84 fénypontja nem más, mint Pedro Pascal aki ugyan végig ripacskodik, de azt nagyon szórakoztatóan teszi. Mellette sajnos mindenki eltörpül, de ez annak is köszönhető, hogy senkinek nincs igazán kidolgozott karaktere. Míg az első részben Diana Prince egy kellően motivált, erős kisugárzással rendelkező főszereplő, addig itt csak árnyéka önmagának, akit ide-oda rángat az erőtlen sztori. Sajnos ebből Gal Gadot se tudott sokat kihozni, alakítása itt igencsak felejthetőre sikeredett. Chris Pine pedig hiába volt az előzmény egyik meglepően szórakoztató figurája, itt ő is csak egy kísérővé degradálódik, aki szó nélkül követi a címszereplőt és ennyi. Kettejük remekül működő dinamikájából semmi nem maradt meg.
És akkor itt volt még Kristen Wiig is, mint második számú ellenlábas, de igazából ő is csak egy ügyetlenül felskiccelt karaktervázlat, akire a film eleinte egész sok időt szán, hogy aztán totálisan parkolópályára állítsa. 


Újra meg kell említenem, hogy én mérhetetlenül nagyot csalódtam ebben a filmben. Nem vártam azt, hogy a WW84 majd egy világmegváltó mestermű lesz, szimplán csak egy szerethető szuperhősfilmre számítottam, kb. mint amilyen az első rész volt.
Erre kaptam egy átgondolatlan, ötlettelen, sután megírt, rosszul kivitelezett katyvaszt, amiben azért pislákol némi lélek, de ez kevés az üdvösséghez. 


Nem tudom, hogy mi mehetett ennyire félre, hiszen a készítőknek elég lett volna annyi, hogy az előzmény vázát képző elemekre felhúznak új karaktereket és történetszálakat, aztán borítékolható lett volna a siker. 

De ez, így, ebben a formában egy hatalmas pofára esés és egyben nagy visszalépés is az olyan DC filmek irányába, mint például az Öngyilkos osztag.
Remélem, a harmadik rész azért jobban sikerül majd. 

 Értékelés: 4/10



Összes oldalmegjelenítés