Kritika: Terminátor-Sötét végzet
James Cameron bátran klasszikusnak nevezhető két alapfilmje 2003-ban bővült trilógiává (ebből már Cameron nem vette ki a részét) és alapvetően egy szórakoztató akciófilm lett a végeredmény, ugyanakkor a Gépek lázadása az elődök fényében egy kifejezetten sótlan újrahasznosított terméknek érződik, ami sem történetében, sem szellemiségében nem tudta hozni az első két epizód szintjét. A film nem is örvendett nagy sikernek, sem kritikusi, sem bevételi szempontból, így a következő halálosztó kalandig 2009-ig kellett várni. Ekkor került bemutatásra a Megváltás alcímre keresztelt negyedik epizód, ahol az alkotók maguk mögött hagyták az időutazást és végre a gépek által uralt jövőbe helyezték a cselekményt, ahol az emberi ellenállásban még csak egyszerű katonaként tevékenykedő John Connor próbálja beteljesíteni a végzetét.
Ez az epizód szintén nem tudott az elvárásoknak megfelelően teljesíteni, több sebből elvérzett, értve a minőségre is, de én azon az állásponton vagyok, hogy ez lett volna a helyes irány a széria számára. De ugye az élet nem habostorta, így 2015-ben megkaptuk a az 5. felvonást Genisys címre keresztelve és ezzel megszületett a legrosszabb Terminátor mozi. A készítők hiába törölték a második epizód után érkező kétes minőségű folytatásokat, újból visszatértek az időutazáshoz és egy rendkívül erőltetett történet segítségével szégyenítették meg az eredeti filmek világát és karaktereit.
A Genisys fogta a Terminátor mítoszt és egy elképesztően erőltetett, a logikát hírből sem ismerő CGI-kavalkád oltárán áldozta fel azt. Mily meglepő, ez az epizód sem nyűgözte le a közönséget, és ez a bevételi adatokon is erősen meglátszódott.
Erre a pontra elérkezve az ember azt gondolhatná, a különböző stúdiók és producerek végre felfogták, Cameron nélkül nincs sok értelme erőltetni ezt a szériát. Idén azonban mégis bemutatásra került a Sötét végzet, a sorozat immár 6. epizódja, melyhez végre visszatért maga a mítosz atyja, James Cameron. Legalábbis producerként. De rajta kívül Linda Hamilton is a fedélzetre került, hogy újra Sarah Connor bőrébe bújjon. A rendezést pedig az a Tim Miller vállalta el, aki 2016-ban a vásznakra szabadította Ryan Reynolds személyében a szabadszájú antihőst, Deadpool-t. Ja, és el ne felejtsem, az öreg Arnold is beszállt a buliba!
Ezek alapján és a szolid, de mégis pozitív kritikai fogadtatás alapján a legtöbben biztos nyugodtan váltanak majd jegyet a Sötét végzetre, én azonban kissé félve foglaltam el a helyem a vetítőteremben, hiszen a Genisys után nem mertem semmi jóra számítani.
A történet középpontjában egy fiatal lány áll, Dani, akit megtámad egy jövőből érkező gyilkológép (az időutazástól itt sem mertek elszakadni az írók), de még épp időben a segítségére siet egy szintén jövőből érkezett nő, Grace. El is kezdődik a hajsza, melynek során kiderül, Dani kulcsszereplőjévé fog válni annak a háborúnak, melyben az emberek harcolnak a terminátorok ellen.
A sztoriról legyen is elég ennyi, ugyanis, ahogy fentebb már említettem vissza tért Sarah Connor és Arnie megformálásában a jó öreg T-800-as, a film pedig velük kapcsolatban elég meglepő dolgokat lép meg, melyeket nem szeretnék lelőni senkinek.
Na, de térjünk is a tárgyra: jó film lett a Sötét végzet?
A válasz nem egyszerű. Tim Miller hiába készített egy olyan mozit, ami reggelire megeszi a Genisyst és azzal együtt a Terminátor 2. után érkező folytatásokat, az összkép így is rendkívül vegyes.
Vegyük például a történetet. Az mindenképp örvendetes dolog, hogy jelen esetünkben a karakterek szívvel és lélekkel vannak feltöltve, nem csak vásznon rohangáló ágyútöltelékekkel van tele a játékidő. Ezen felül a színészek is kitettek magukért. Linda Hamilton kellően erős alakítást nyújt Sarah Connor-ként, Arnie még mindig parádés halálosztó és most egy új oldalát is megismerhetjük, Gabriel Luna pedig igazán fenyegető az új típusú gyilkológép szerepében. Viszont ilyen téren Mackenzie Davis a film igazi ütőkártyája, ő ugyanis nem csak egy kellően vagány és elszánt védelmező, de figurájában ott gyökerezik a dráma is, amit a színésznő meggyőzően tud prezentálni.
Sajnos pont a történet kulcsszereplője, Dani (Natalie Reyes) az, aki nem igazán tud érvényesülni, viszont sem a karaktert, sem a színészi játékot nem nevezném rossznak, inkább csak közepesnek.
Kissé elkalandoztam, tehát vissza a sztorihoz. A Sötét végzet nem tekinti a T-2. után érkező folytatásokat a kánon részének, ez mindenképp pozitívum, viszont sem harmadik epizódként, sem önálló alkotásként nem tud igazán érvényesülni. Túl sok benne az újrahasznosított elem, logikai bakik is tarkítják a cselekményét és végül ugyanazokat a köröket futja le, mint az első két epizód. Azonban itt jön egy nagy de! Az erős színészi játék és a karakterek képesek olyat erőt adni az elcsépelt forgatókönyvnek, hogy egy percig ne unatkozzunk a filmen. A figurák érdekesek és lehet értük izgulni, ez pedig elég nagy löketet ad a nem túl izmos sztorinak.
Ezen felül pedig maga a tempó is kellően pörgős iramot diktál, így hiába nem lett tökéletesre és egyedire csiszolva a cselekmény menete, a film leköti a nézőjét és a kezdést követően odaszegezi a vászonhoz egészen a stáblistáig.
Akciókat tekintve szintén nem lehet egyértelműen a „jó” vagy a „rossz” jelzőre támaszkodni, hiszen koreográfiát tekintve egyik összecsapás se valami emlékezetes, viszont alapvetően szórakoztatóak és látványosak. Helyenként a CGI ugyan kissé zavaró lehet, de olyan ormótlan effektparádét nem vonultat fel a film, mint például a Genisys túltolt zúzásai.
Zenei téren viszont egész pozitív az összkép, Tom Holkenborg ügyesen építette be saját, akciódús tételei közé Brad Fiedel klasszikus Terminátor taktusait, így egy olyan aláfestés született, mely kellően átadja a kilátástalan menekülés hangulatát, de helyenként képes a drámai részeknek is minőségi módon áldozni.
Ami viszont számomra kifejezetten rontott az összképen, az a történetben leledzik, túl az alapvetően átlagos, eredetiséget nélkülöző aspektusán.
A kezdés véleményem szerint elég erőltetettre és bicskanyitogatóra sikeredett és ugyan ez adja meg a film kiindulási helyzetét, mégis, azt kell mondjam, nehéz volt rajta túllendülnöm.
A másik pedig az erőltetett humor. Nem kell megijedni, ilyen téren is magasan a Genisys fölött áll a Sötét végzet, de azért így sem sikerültek jól a viccesnek szánt részek, nem mellesleg néhány még az adott jelenet drámaiságán is csorbított.
Összességében Tim Miller alkotása nem lett egy leköpnivaló szemét (már bocsánat a nyelvezet miatt), mint a Genisys. Sőt, alapjáraton tényleg egy szórakoztató, pörgős, akciódús és helyenként drámai mozi született, melyen érzékelhető Cameron produceri felügyelete is.
De a Sötét végzet így se tudja megközelíteni
az első két rész zsenialitását, több helyen izzadságszagúan ad hozzá a
mítoszhoz, bizonyos megoldásai nem elég megalapozottak és akciók terén sem tud
többet felmutatni annál a szintnél, melyet az összes manapság készült átlag
látványfilm nyújt. Talán érződik is a véleményemen az, hogy kettős érzések kavarodnak bennem és az igazat megvallva, a vetítőtermet is kissé tanácstalanul hagytam el. A Sötét végzet ugyanis nem egy rossz film, sőt, több pozitívum is akad benne, de minden egyes jó jelenetre akad egy olyan, amely valamely módon (humor, logika, ötlet) hibádzik.
Szívesen írnám azt, hogy a két beígért folytatás hátha majd jobb lesz, de elnézve a bevételi adatokat, nem hiszem, hogy a közeljövőben újabb Terminátor film születne.
Sebaj, a Sötét végzet legalább egy tisztességes iparosmunka lett némi szívvel-lélekkel, így már fényévekkel méltóbb lezárása a sorozatnak, mint a pocsék Genisys.
Értékelés: 6/10
