Vitán felül áll Pókember nagysága. Minden ember megtudna
nevezni ma már egy szuperhőst, hiszen az ipar jócskán ontja ki magából a
filmeket, játékokat, képregényeket és mindent, amire egy arcot rá lehet tenni
és eladni. De tényleg, tejes dobozokon megtalálhatóak. Régebben viszont, úgy jó
20-30 éve, ha megkérdeztünk volna valakit, pláne szerény hazánkban, nem biztos,
hogy tudott volna válaszolni. Úgy gondolom, hogy három nagy hős volt, amit esetleg
meg tudtak volna nevezni az emberek, ezek pedig Superman, Batman és Spider-Man.
Valahogy a pókfazon az egyetlen Marvel hős, aki Magyarországon képviseltette
magát az ezredforduló előtt. Héba-hóba az újságosoknál azért lehet akadni
másokra is, de Peter Parker volt az, aki elsőízben képviselte a képregény
sorozatot hazánkban. Édesapám fiatalkorában megvette a Csodálatos Pókember
szériát, amit sikerült megmentenem tőle, hiszen egy idő után az lett a mániája,
hogy könyvbe köti a képregényeit, így ment pocsékba sok Felix, Alf és Tini
Ninja, de Pókember nem, megmentettem. Ő volt az egyik első nagy hős, akivel
ismerkedtem totyogó-motyogó koromban, akiért áldozatokat hoztam, vagyis
zsebpénzem figurákra költöttem, meg ruhákra és fehérneműkre (igen, volt
Pókemberes alsónadrágom), így nem kissé voltam besózva az új játék
megjelenésével kapcsolatban. Az pedig, hogy nekem állt rendelkezésemre
tesztelni, maga egy élmény volt.
A játék egy olyan Pókembert mutat be nekünk, amivel eddig
nem nagyon találkozhattunk. Peter Parker 23 éves, így életének olyan fázisába
tekinthetünk bele, amit csak a széria olvasói ismerhetnek igazán, hiszen a
filmek, annak ellenére, hogy a 18-20 éves srácot egy 30 éves színész játszotta
el, leginkább a gimnáziumi és az utána való korszakot jelenítik meg. Most viszont
lehetőségünk van megismerni Spider-Man-t fiatal férfiként, és ez nagyon jól áll
a játéknak, arról nem is beszélve, hogy az Insomniac Games legalább annyira
fontosnak tartja Peter magánéletét, mint az álruhás bűnüldözést, így
betekintést nyerünk magánéleti problémáiba, amit a munka, a pénz, a nagy felelősség,
szerettei féltése és persze a szerelem jelent. Rendkívül jól áll a játéknak ez
a vonal, a fősztoriban sok bejátszás és küldetés szakasz foglalkozik a civil
élettel. Nem kell kétségbeesni, a felnőttség nem jár együtt az acéllá
keményedéssel és komolysággal, így Peter még mindig az a vicces, szerencsétlen
és hóbortos ember, aki folyton bonyodalmakba kerül, a lehető legbénább módon
próbálja kimagyarázni magát kínos helyzetekből és minden akcióját végig
narrálja, új jellemet öltve magára.
Akárcsak az ifjú felnőtt Pókember, úgy maga az univerzum is
ismeretlen volt számomra. A Ben bácsis téma itt is megtörtént, amit hála
istennek a játék kihagyott, hisz betéve tudjuk már mi történt vele. Peter
jelenlegi mentora és munkáltatója Otto Octavius, akivel végtag protéziseken
dolgoznak, háborús sérülteken segítve ezzel. Mary Jane Watson sem színészkedik,
vagyis nem a szó szoros értelmében, hiszen riporter munkát végez a híres
Hírharsonánál. Az a pofátlan fajta firkász, aki hazugságokat és cselt használva
jut be helyekre, hogy minél szaftos cikkeket és képeket tudjon készíteni. J.
Jonah Jameson nyugdíjba vonult és saját rádióműsort vezet, aminek csak egyetlen
témája lehet: Pókember lejáratása. Norman Osborne cége már csak a nevét viseli
jórészt, ő pedig New York polgármesteri címét tölti be. May néni egy
segélyszervezetnek dolgozik, amit Martin Li vezet. Számos más ismerős figura is
feltűnik majd a játékben, kedvcsinálónak viszont azt hiszem ennyi elég.
A sztori hirtelen csap a levesbe, hiszen rögtön a játék
elején Pókember egyik legnagyobb ellenfelét kell lecsuknunk, Wilson Fisk-et. Ő
az, akit az angol Kingpin-nek nevez, míg nálunk Aduász vagy Vezér néven volt
híres. Egy kövérnek látszó ember, aki valójában szín izom. Hatalmas
cégbirodalma által vezeti az alvilágot New York-ban, személye pedig fedhetetlen
volt, egészen mostanáig. Lecsukásával viszont nem várt események láncolata
indul meg: bár Fisk is rossz fiú, mégis rendet tartott a városban a maga
módján. Nélküle viszont új banda és új fenyegetés érkezik az utcákra, amire az
orvosság a génkezelt rádióaktív pók csípett férfiak egyszemélyes ligája. Ebbe a
nagy kusza történetbe szövődnek bele Peter szerettei is: May néni a
segélyszervezet által, MJ pedig a riporterkedésével, hiszen nem hagyja nyugodni
a bűntények sorozata. Utóbbi annyira nyomatékos eleme a játéknak, hogy sokszor
a sztori részeként őt kell irányítani, ami egy kellemes lopakodós felfrissülést
jelent a harcok között.
A főszál mellett azért a mellékküldetések és az egyéb
elvégezhető feladatok és nagy szerepet kaptak. Előbbi inkább amolyan levezető
vagy kedvcsináló a küldetések között: egyik ilyenben például galambokat kell
kergetni, akik fészkelnek és emiatt mindent összeszednek, így lopva el egy
értékes pendrive-ot. Az elvégezhető feladatok pedig kicsit grind jellegűek, de
fontos eleme a játéknak, hiszen ezeknek a jutalmából vehetünk új ruhákat,
amikből 25 van, illetve fejleszthetjük felszerelésünket. Az Oscorp által
kihelyezett rádiótornyok minijátékos hangolásával tudjuk az adott területet
felfedezni, amin rögtön megjelennek a gyűjthető és elvégezhető objektumok: régi
hátrahagyott táskák visszaszerzése, épületek fotózása, kutatási feladatok
elvégzése, ami egy kellemesen nehéz és agyat megdolgoztató minifeladatok
tárháza, de mind közül talán a legizgalmasabb a bűntények megoldása. Ilyenkor
megszólal a rendőri diszpécser, hogy valami balhé van a környéken, menni kell
rendet tenni a melegítős bűnözők között. Ez nem csak verekedést jelent, hanem
sokszor autós üldözést, emberrablást vagy közúti balesetnél segédkezést (ki
kell szedni a szerencsétleneket az összetört kocsikból). Mondanom sem kell,
hogy mindenért tapasztalati pontot kapunk, tényleg mindenért, a levegőben ugrás
közbeni akrobata produkciókért is. Ezekért pedig a szintlépések után
képességpontokat költhetünk el, így téve szert új harci figurákra, kombókra,
szóval fejleszthetjük a háló-ököl technikáinkat.
Maga a harc izgalmasra és vegyesre sikerült. Pók létére van
a játéknak egy becserkészős stílusa, ami a Batman Arkham szériára hasonlít: itt
magaslatokon ugrálva és lopakodva tudjuk elvonni ellenfeleink figyelmét,
elcsalni egyiket a másiktól majd hálónk segítségével fellógatni valahová, ami
mint megtudjuk a mestertől, valójában igen kényelmes állapot. A másik út az a
kőkemény harc, ahol számos kombináció áll rendelkezésünkre, így ki-ki
kiaknázhatja saját harci stílusát. Én a magam részéről a levegőbe felütés majd
ott pofozkodás híve vagyok és erre jó lehetőség is van. Rendelkezésünkre állnak
még a pók kütyük, amik hálóznak, ráznak, figyelmet elterelnek és egyéb
segítségeket nyújtanak a cséplés közben. A pók ösztön figyelmeztet a bejövő
támadásra így van lehetőség gyors kitérésre, ami bónusz fókusz pontot jelent. Ezzel
tudunk gyógyulni ha rossz lenne a helyzet, illetve maximális értéken, ahogy a
szakma mondja, one shot-olni tudjuk az átlagos ellenfeleket. Támadnak ránk
puszta kézzel, puskákkal, közelharci fegyverrel és pajzzsal, valamint vannak nagydarab
ellenfelek, akiket a hálónkkal nem tudunk már dobálni, így ezeket külön
mechanikával kell likvidálni. Na meg persze ott vannak a színes és egyedi boss
harcok, de ezeket már egyénileg kell megtapasztalnia a játékosnak.
A Pókember játékok egyik alapeleme volt mindig is a
szuperhős képességeinek megjelenítése, és itt most a hálóval való közlekedésre
gondolok. Ez minden játékban megtalálható, ám a korai kiadásokban nem figyeltek
arra, vagy nem tudták bizonyos keretek között megoldani azt, hogy az
elrugaszkodásnál a kivetett kötél az tényleges belekapjon valamibe. Most ez nem
így van. Mozgás közben az előttünk álló fix pontokba lő ki hálót Peter, ami azt
jelenti, hogy vannak olyan helyszínek, például a Central Park, ahol bizony nem
tudunk lengedezni, mert nincs hová kapaszkodni. Nagyon tetszett, hogy Pókember
addig fogja a hálót lengésnél, amíg lenyomva tartjuk a ravaszt, így a
közlekedés elég dinamikus hiszen fel kell vennünk egy bizonyos ütemet.
Vízszintes lövéssel tudjuk korrigálni a mozgást és gyors irányváltásokra is
alkalmas. Ha falnak ütközünk vagy magasról esünk le akkor sincs semmi baj,
olyan folyamatosra van írva a haladás, hogy minden ilyesmit bravúrosan szépít a
karakter. Bár ha tömegbe esünk akkor körülöttünk az emberek elesnek, de pár
pillanat és felállnak hogy lefényképezzenek. Az utcákat járva néhány járókelővel
lehet interakcióba bonyolódni, lepacsizni velük vagy váltani pár szót, bár mások
meg fegyvert rántanak ránk. Ami azt illeti Pókember elég népszerű, még egy 16
millió rajongós twitter profilja is van, amit szórakoztató olvasgatni.
A Spider-Man méltóan az év egyik legvártabb játéka, és én
őszintén kíváncsi is vagyok, hogy megveri-e a God of War-t eladásokban. Erre
minden esélye megvan, hiszen egy jól összetett, szórakoztató, izgalmas, nem
sablonos játékról van szó. Biztosra veszem, hogy ez az eddigi legjobb Pókember
játék és remélem később ugyan ilyen színvonalú szuperhős alkotások látnak majd
napvilágot. Amit nem említettem még, hogy magyar nyelven jelent meg! Egész jó
lett a fordítás is, legemlékezetesebb mondatom, mikor MJ egy kardot nézve gondolja,
hogy emlékszik, mikor Fisk ezzel majdnem felszabdalta Peter-t, akár egy
debrecenit. Elég megmosolyogtató volt, de legalább nem abárolt szalonnának
fordították.
| Review score | |
| 9.4 | A Spider-Man egy olyan játék, amire mindig is vágytunk. Manhattan utcáin lengedezve megannyi érdekes és izgalmas kihívás vár ránk, miközben Peter Parker magánéletébe is betekintést nyerünk. Dinamikus, szórakoztató, vicces és gyönyörű. Az első perctől behálóz. |