Spider-Man - Teszt

Vitán felül áll Pókember nagysága. Minden ember megtudna nevezni ma már egy szuperhőst, hiszen az ipar jócskán ontja ki magából a filmeket, játékokat, képregényeket és mindent, amire egy arcot rá lehet tenni és eladni. De tényleg, tejes dobozokon megtalálhatóak. Régebben viszont, úgy jó 20-30 éve, ha megkérdeztünk volna valakit, pláne szerény hazánkban, nem biztos, hogy tudott volna válaszolni. Úgy gondolom, hogy három nagy hős volt, amit esetleg meg tudtak volna nevezni az emberek, ezek pedig Superman, Batman és Spider-Man. Valahogy a pókfazon az egyetlen Marvel hős, aki Magyarországon képviseltette magát az ezredforduló előtt. Héba-hóba az újságosoknál azért lehet akadni másokra is, de Peter Parker volt az, aki elsőízben képviselte a képregény sorozatot hazánkban. Édesapám fiatalkorában megvette a Csodálatos Pókember szériát, amit sikerült megmentenem tőle, hiszen egy idő után az lett a mániája, hogy könyvbe köti a képregényeit, így ment pocsékba sok Felix, Alf és Tini Ninja, de Pókember nem, megmentettem. Ő volt az egyik első nagy hős, akivel ismerkedtem totyogó-motyogó koromban, akiért áldozatokat hoztam, vagyis zsebpénzem figurákra költöttem, meg ruhákra és fehérneműkre (igen, volt Pókemberes alsónadrágom), így nem kissé voltam besózva az új játék megjelenésével kapcsolatban. Az pedig, hogy nekem állt rendelkezésemre tesztelni, maga egy élmény volt.

A játék egy olyan Pókembert mutat be nekünk, amivel eddig nem nagyon találkozhattunk. Peter Parker 23 éves, így életének olyan fázisába tekinthetünk bele, amit csak a széria olvasói ismerhetnek igazán, hiszen a filmek, annak ellenére, hogy a 18-20 éves srácot egy 30 éves színész játszotta el, leginkább a gimnáziumi és az utána való korszakot jelenítik meg. Most viszont lehetőségünk van megismerni Spider-Man-t fiatal férfiként, és ez nagyon jól áll a játéknak, arról nem is beszélve, hogy az Insomniac Games legalább annyira fontosnak tartja Peter magánéletét, mint az álruhás bűnüldözést, így betekintést nyerünk magánéleti problémáiba, amit a munka, a pénz, a nagy felelősség, szerettei féltése és persze a szerelem jelent. Rendkívül jól áll a játéknak ez a vonal, a fősztoriban sok bejátszás és küldetés szakasz foglalkozik a civil élettel. Nem kell kétségbeesni, a felnőttség nem jár együtt az acéllá keményedéssel és komolysággal, így Peter még mindig az a vicces, szerencsétlen és hóbortos ember, aki folyton bonyodalmakba kerül, a lehető legbénább módon próbálja kimagyarázni magát kínos helyzetekből és minden akcióját végig narrálja, új jellemet öltve magára.

Akárcsak az ifjú felnőtt Pókember, úgy maga az univerzum is ismeretlen volt számomra. A Ben bácsis téma itt is megtörtént, amit hála istennek a játék kihagyott, hisz betéve tudjuk már mi történt vele. Peter jelenlegi mentora és munkáltatója Otto Octavius, akivel végtag protéziseken dolgoznak, háborús sérülteken segítve ezzel. Mary Jane Watson sem színészkedik, vagyis nem a szó szoros értelmében, hiszen riporter munkát végez a híres Hírharsonánál. Az a pofátlan fajta firkász, aki hazugságokat és cselt használva jut be helyekre, hogy minél szaftos cikkeket és képeket tudjon készíteni. J. Jonah Jameson nyugdíjba vonult és saját rádióműsort vezet, aminek csak egyetlen témája lehet: Pókember lejáratása. Norman Osborne cége már csak a nevét viseli jórészt, ő pedig New York polgármesteri címét tölti be. May néni egy segélyszervezetnek dolgozik, amit Martin Li vezet. Számos más ismerős figura is feltűnik majd a játékben, kedvcsinálónak viszont azt hiszem ennyi elég.

A sztori hirtelen csap a levesbe, hiszen rögtön a játék elején Pókember egyik legnagyobb ellenfelét kell lecsuknunk, Wilson Fisk-et. Ő az, akit az angol Kingpin-nek nevez, míg nálunk Aduász vagy Vezér néven volt híres. Egy kövérnek látszó ember, aki valójában szín izom. Hatalmas cégbirodalma által vezeti az alvilágot New York-ban, személye pedig fedhetetlen volt, egészen mostanáig. Lecsukásával viszont nem várt események láncolata indul meg: bár Fisk is rossz fiú, mégis rendet tartott a városban a maga módján. Nélküle viszont új banda és új fenyegetés érkezik az utcákra, amire az orvosság a génkezelt rádióaktív pók csípett férfiak egyszemélyes ligája. Ebbe a nagy kusza történetbe szövődnek bele Peter szerettei is: May néni a segélyszervezet által, MJ pedig a riporterkedésével, hiszen nem hagyja nyugodni a bűntények sorozata. Utóbbi annyira nyomatékos eleme a játéknak, hogy sokszor a sztori részeként őt kell irányítani, ami egy kellemes lopakodós felfrissülést jelent a harcok között.

A főszál mellett azért a mellékküldetések és az egyéb elvégezhető feladatok és nagy szerepet kaptak. Előbbi inkább amolyan levezető vagy kedvcsináló a küldetések között: egyik ilyenben például galambokat kell kergetni, akik fészkelnek és emiatt mindent összeszednek, így lopva el egy értékes pendrive-ot. Az elvégezhető feladatok pedig kicsit grind jellegűek, de fontos eleme a játéknak, hiszen ezeknek a jutalmából vehetünk új ruhákat, amikből 25 van, illetve fejleszthetjük felszerelésünket. Az Oscorp által kihelyezett rádiótornyok minijátékos hangolásával tudjuk az adott területet felfedezni, amin rögtön megjelennek a gyűjthető és elvégezhető objektumok: régi hátrahagyott táskák visszaszerzése, épületek fotózása, kutatási feladatok elvégzése, ami egy kellemesen nehéz és agyat megdolgoztató minifeladatok tárháza, de mind közül talán a legizgalmasabb a bűntények megoldása. Ilyenkor megszólal a rendőri diszpécser, hogy valami balhé van a környéken, menni kell rendet tenni a melegítős bűnözők között. Ez nem csak verekedést jelent, hanem sokszor autós üldözést, emberrablást vagy közúti balesetnél segédkezést (ki kell szedni a szerencsétleneket az összetört kocsikból). Mondanom sem kell, hogy mindenért tapasztalati pontot kapunk, tényleg mindenért, a levegőben ugrás közbeni akrobata produkciókért is. Ezekért pedig a szintlépések után képességpontokat költhetünk el, így téve szert új harci figurákra, kombókra, szóval fejleszthetjük a háló-ököl technikáinkat.  

Maga a harc izgalmasra és vegyesre sikerült. Pók létére van a játéknak egy becserkészős stílusa, ami a Batman Arkham szériára hasonlít: itt magaslatokon ugrálva és lopakodva tudjuk elvonni ellenfeleink figyelmét, elcsalni egyiket a másiktól majd hálónk segítségével fellógatni valahová, ami mint megtudjuk a mestertől, valójában igen kényelmes állapot. A másik út az a kőkemény harc, ahol számos kombináció áll rendelkezésünkre, így ki-ki kiaknázhatja saját harci stílusát. Én a magam részéről a levegőbe felütés majd ott pofozkodás híve vagyok és erre jó lehetőség is van. Rendelkezésünkre állnak még a pók kütyük, amik hálóznak, ráznak, figyelmet elterelnek és egyéb segítségeket nyújtanak a cséplés közben. A pók ösztön figyelmeztet a bejövő támadásra így van lehetőség gyors kitérésre, ami bónusz fókusz pontot jelent. Ezzel tudunk gyógyulni ha rossz lenne a helyzet, illetve maximális értéken, ahogy a szakma mondja, one shot-olni tudjuk az átlagos ellenfeleket. Támadnak ránk puszta kézzel, puskákkal, közelharci fegyverrel és pajzzsal, valamint vannak nagydarab ellenfelek, akiket a hálónkkal nem tudunk már dobálni, így ezeket külön mechanikával kell likvidálni. Na meg persze ott vannak a színes és egyedi boss harcok, de ezeket már egyénileg kell megtapasztalnia a játékosnak.

A Pókember játékok egyik alapeleme volt mindig is a szuperhős képességeinek megjelenítése, és itt most a hálóval való közlekedésre gondolok. Ez minden játékban megtalálható, ám a korai kiadásokban nem figyeltek arra, vagy nem tudták bizonyos keretek között megoldani azt, hogy az elrugaszkodásnál a kivetett kötél az tényleges belekapjon valamibe. Most ez nem így van. Mozgás közben az előttünk álló fix pontokba lő ki hálót Peter, ami azt jelenti, hogy vannak olyan helyszínek, például a Central Park, ahol bizony nem tudunk lengedezni, mert nincs hová kapaszkodni. Nagyon tetszett, hogy Pókember addig fogja a hálót lengésnél, amíg lenyomva tartjuk a ravaszt, így a közlekedés elég dinamikus hiszen fel kell vennünk egy bizonyos ütemet. Vízszintes lövéssel tudjuk korrigálni a mozgást és gyors irányváltásokra is alkalmas. Ha falnak ütközünk vagy magasról esünk le akkor sincs semmi baj, olyan folyamatosra van írva a haladás, hogy minden ilyesmit bravúrosan szépít a karakter. Bár ha tömegbe esünk akkor körülöttünk az emberek elesnek, de pár pillanat és felállnak hogy lefényképezzenek. Az utcákat járva néhány járókelővel lehet interakcióba bonyolódni, lepacsizni velük vagy váltani pár szót, bár mások meg fegyvert rántanak ránk. Ami azt illeti Pókember elég népszerű, még egy 16 millió rajongós twitter profilja is van, amit szórakoztató olvasgatni.

A Spider-Man méltóan az év egyik legvártabb játéka, és én őszintén kíváncsi is vagyok, hogy megveri-e a God of War-t eladásokban. Erre minden esélye megvan, hiszen egy jól összetett, szórakoztató, izgalmas, nem sablonos játékról van szó. Biztosra veszem, hogy ez az eddigi legjobb Pókember játék és remélem később ugyan ilyen színvonalú szuperhős alkotások látnak majd napvilágot. Amit nem említettem még, hogy magyar nyelven jelent meg! Egész jó lett a fordítás is, legemlékezetesebb mondatom, mikor MJ egy kardot nézve gondolja, hogy emlékszik, mikor Fisk ezzel majdnem felszabdalta Peter-t, akár egy debrecenit. Elég megmosolyogtató volt, de legalább nem abárolt szalonnának fordították.

Review score
9.4	A Spider-Man egy olyan játék, amire mindig is vágytunk. Manhattan utcáin lengedezve megannyi érdekes és izgalmas kihívás vár ránk, miközben Peter Parker magánéletébe is betekintést nyerünk. Dinamikus, szórakoztató, vicces és gyönyörű. Az első perctől behálóz.