The Last Guardian - Teszt

Végigjátszottuk az idei év talán legjobban várt címét...

Nagyjából kilenc évet kellett arra várni, hogy a fenti címet be tudjuk végre írni a Last Guardian című játék tesztjének első mondataként. A játékon 2007-ben kezdte meg a nagy sikerű ICO és a Shadow of the Colossust is elkészítő csapat a munkálatokat és 2009-ben  lett bejelentve 2011-es megjelenési dátumot megjelölve megjelenési dátumként és akkor még Playstation 3-as húzócímként. A játék számos halasztáson esett, fejlesztőcsapat tagjai lecserélődték és végül nagy nehezen, de 9 év után végre kipróbálhattuk a Fujito Ueda által megálmodott játékot.

A Last Guardiannak már a műfaját is nehéz meghatározni, mert gyakorlatilag annyira egyedi lett, mint annó az ICO és a Shadow of the Colossus. Hivatalos információk szerint a játék egyfajta akció-kalandjáték lett, de itt még véletlenül se próbáljuk egyetlen hasonló címhez se hasonlítani, mert erre a játékra egyetlen játék csak hasonlít és az nem más, mint önmaga. Már itt elöljáróban annyit elárulnék, hogy a produktum semmihez sem hasonlítható, maximális kreativítással megalkotott gyönyörűség a maga nemében. Ezt a tökéletes egyediséget, amit már a műfaj meghatározásakor elnyert részemről lényegében néhány elemtől eltekintve meg is tartja, azonban némileg árnyaltabb a kép ennél.

Ha szépen végigmegyünk a klasszikus játékbeli jellemzőkön, akkor először is a történetre kellene, hogy kitérjek, de ez nagyon nagy hiba volna részemről. Korábban kicsit meglepődve olvastam a nálam a játékot hamarabb megkapó teszterek véleményét a játékról miszerint nem szeretnének sztori szempontból semmit elspoilerezni, mert ezt mindenkinek magának kell megtapasztalni. Amikor a végére értem a játéknak akkor értettem meg igazán, hogy miért is írták ezt és maximálisan egyet is értek vele. Nagyon dióhéjban álljon itt azért annyi, hogy egy kisfiút fogunk terelgetni, aki már a történet elején egy helyen találja magát egy madár és emlős keverékének tűnő óriáslénnyel. A kisfiú a lényt Trico-nak nevezi el és közösen elindulnak, hogy kiutat találjanak arról a helyről ahol éppen vannak.

Uram! A Trico lift előállt!

Magát a történet szálait egyébként meglehetősen furán tálalja a játék. Konkrétan az első 2-3 órában gyakorlatilag nem sok mindent tudunk meg, de utána szépen kibomlanak a szálak, a történet egyre érdekfeszítőbb lesz és amennyit megválaszolnak legalább annyi új kérdést is szülnek. Amennyire elégedetlen voltam a kezdetekben a sztori alakulásával (jobban mondva totális ignorálásával) annyira lebilincselt a játék végére mikor szépen kiderülnek a miértek és a hogyanok.

A játékmenet taglalásánál már mindjárt az elején le kell szögeznem valamit. Ez a játék nem fogja kiszolgálni mindenki igényeit. A Last Guardianban tulajdonképpen nincsen a hagyományos értelemben vett harc. A játék gerincét a fiú és Trico közös haladása adja, melyet időnként megszakítanak pörgősebb jelenetekkel, de alapvetően ez egy játékmenetét tekintve nyugodt jellegű platformer játék, azonban számtalan egyedi elemmel van tarkítva.

Az első és legfontosabb elem, mely egyébként szerves részét képezi az animáció témakörének is,  az a mozgások rendkívül aprólékos kidolgozása. Mind Trico mind a fiú mozgása hihetetlenül aprólékos és nagyon részletes. Gyakorlatilag a játék egyik legjobb része, hogy milyen szinten tudták a fejlesztők ennyire gördülékenyre, hihetőre és simára megalkotni az animációkat. Még amikor sokadjára másztam fel a sráccal egy létrán vagy amikor láttam Trico interakcióját a környezetével vagy más tárgyakkal még akkor is lenyűgözött az animációk minősége.

A hűséges jószág bárhova fog minket követni

Trico egyébként önmagában egy lenyűgöző látvány már eleve ha csak a megjelenését is nézzük, de a mozgása az valami félelmetesen profi. Tulajdonképpen mintha lemodellezték volna egy macska, egy kutya és egy madár mozgását és ezek keverékéből megalkottak volna egy tökéletes elegyet. A lény kinézete és mozgása tökéletesen hihető (az ugrás animációt, ha van valakinek macskája tökéletesen fel lehet például ismerni), sőt én még odáig is elmennék, hogy ennél valósághűbben állatot még nem sikerült megalkotni, mint ahogy a fejlesztők Trico-t a képernyőre varázsolták. A mozgása és kinézete mellett még mentalitása is van és bizony nem mindig fog hallgatni a ránk.

Ugyanis a játék igen tekintélyes részében azzal leszünk elfoglalva, hogy meggyőzzük a lényt, hogy azt csinálja amit mi szeretnének. Ez így könnyűnek hangzik igaz? Hát nagyon nem az. A mi kis drága Trico-nk ugyanis nem igazán hagyja magát meggyőzni és szeret a maga feje után menni. Így sokszor fordul az elő, hogy már verbálisan imádkozik neki a játékos, hogy legyen szíves már arra menni amerre tovább tudnánk haladni. Ezzel a részével a játéknak bizony voltak gondjaim. Mellesleg Trico makacssága nem hiba, hanem feature akar lenni ami arra hivatott, hogy minél inkább állatszerűen viselkedjen ez az óriáslény. Jelentem ez sikerült is, viszont egy idő után azért frusztráló lesz, hogy amiatt nem tudunk továbbhaladni, mert Trico éppen valami ismeretlen érdekességet éppen talált valamelyik falon.

Azért a lény mentségére szolgáljon, hogy bizony segíti a játékos is időnként. Bizonyos esetekben különböző hangokat ad ki jelzés gyanánt, melyek érdemes is reagálnunk. Trico továbbá a játék nagy részében irányítható (persze amikor nem épp makacskodik ahogy fentebb is írtam) és különböző parancsokra reagál is majd annak megfelelően, valamint különböző hangulatai is lesznek. Ha például harcra kerül sor az óriáslényünk bizony totálisan bepöccen és tombolásba kezd, amit őnagysága megsimogatásával lehet majd orvosolni.

Egyike azon eseteknek amikor nekünk kell utat találni Triconak

A platformer részek egyébként meglehetősen jól sikerültek. A készítők mindent kihasználtak amit a környezet adta lehetőségek adnak, így platformerkedhetünk földön, vízen, levegőben. Az esetek felében a kisfiút irányítva tudunk megoldani feladatokat, a másik felében Trico-t kell segítségül hívni akár a hátán utazva átszelve az akadályokat, akár őt liftnek, létrának, faltörőkosnak használva vagy más egyéb módon. A végigjátszás során gyakorlatilag rájöttem, hogy a két karakter majdhogynem egy entitást alkot. Mintha egy teljes lényt kettészakítanánk, akik csak közösen képesek a továbbhaladásra. Megmondom őszintén ez a megoldás egyenesen zseniális és még zseniálisabb, hogy mennyire jól működik az óriási és az egész apró lény együtt.

Az általunk irányított karakter képességeit egyébként akár pókember vagy Ezio Auditore is megirigyelhetné. A kissrác ugyanis mindenféle szemrebbenés nélkül kúszik-mászik ha arra van szükség és olyan magaslatokra is merészkedik, amit még egy ipari alkimista elégedett csettintéssel nyugtázna. Számos hajmeresztő helyzetben fogja magát emiatt találni és sokszor egyetlen menedéke lehet csak mégpedig a hűséges Trico személyében aki vagy elkapja őt vagy ha éppen olyan szögben sikerül lepottyannunk akkor éppen nem.

Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy eláruljam én még ennyit játékban az irányítással nem szenvedtem mint itt. Eleve már az általunk irányított kissrác se mindig úgy reagál a kiadott parancsokra ahogy mi szeretnénk különösképpen arra, ha éppen a Trico hátán vagy oldalán mászunk majd (a karakter hajlamos annak ellenére is a lény hasára mászni, hogy nem is arra irányítjuk). Ehhez még hozzájönnek a közeli helyeken totálisan megbolonduló kameraproblémák és kész is a maximális frusztráció. Sok esetben azt se láttam éppen hol vagyok a kamera miatt és nem hogy mit kellene csinálni.

Na itt most merre kéne továbbmenni?

Egyébként a játékban bizony van kihívás bőven (eltekintve a fentebbi kameraproblémáktól). A Last Guardian egy percig nem fogja a kezünket, tehát ki leszünk csak terelve a játéktérre és mehetünk amerre járunk. Nagyon érdemes figyelni a környezetünket kiszögellések, ajtók, létrák és ehhez hasonló tárgyak keresésével. A játéktéren belül néhány helyen az előrehaladást elősegítő színes padlólapok találhatók, melyek jelzik hogy jó irányba tartunk. Ha végképp elakadnánk akkor egy narrátor fog tippet adni, hogy milyen jellegű megoldást kell keresni. Egyébként maga narrátor is meséli a történetet két pálya közt vagy az átvezetőkben.

Kitértem a játékmenet taglalásának elején a harcra. A játékban a szó szoros értelmében mi nem fogunk harcolni. Kisfiúként semmi esélyünk nem volna a játékban található ellenfelekkel szemben. Ilyen esetekben fog minket Trico majd védeni, azonban még ekkor is szüksége lehet a segítségünkre, melyet az ellenfelek fellökésével, megdobálásával fogunk tudni megtenni. Apró tetteknek tűnnek, de bizony a szörnyünket is sakkban tudják tartani az ellenfelek a megfelelő eszközök segítségével.

Összegezve a játékmenetet lényegében egymás utáni platformer részek váltakoznak mindig egy kicsit másfajta kihívással és itt-ott egy-egy újdonsággal, amiről spoiler lenne már beszélni, így inkább nem részletezném. A játékmenet sava borsát a kisfiú és a lény interakciói adják, az a mód ahogy közösen haladnak keresztül egymás segítségével az akadályokon és ahogy hol egyik hol másik tudja segíteni a másikat. Spoilermentesen a kedvenc jelenetem egyike mikor a fiú a tollas Trico hátán mászik és mindketten a szakadék szélén táncolnak. Mindeközben a szél borzolja Trico tollait, a fiúnak pedig tépi a tógáját.

Ugorjunk neki aztán majd csak lesz valami....

Ezen ponton érkeztünk el a játék hangulatához ami egyrészt nagyon meseszerű, másrészt rendkívül komor és borongós. Az előző bekezdésben leírt apróságok adják azonban az animációk mellett a másik zsenialítását a játéknak a hangulat megteremtésében. Ehhez persze teljes mértékben hozzájárul a játék grafikája. Trico a játékban a legkidolgozottabb elem, de olyan szinten, hogy ha az animációja nem volna elég akkor a kinézetétől is elhiheti a játékos, hogy márpedig ilyen lény létezik. A kisfiú kinézete kicsit elnagyoltabb, de ez nem is baj. Így is nagyon jól illik az összeképbe. A környezetet tekintve gyakorlatilag egy romvárosban fogunk mászkálni, mely aprólékosan van kidolgozva és nagyon labirintusszerű. A játékot Playstation 4 Pro-n játszottam ahol a megjelenítéssel nem volt semmilyen jellegű probléma és a rémhírekkel szemben a frame is rendben volt. Talán egy-két helyen esett be olyan szinten, hogy az észrevehető volt játékmenetbeli szempontból.

A környezettel tehát nincs semmi gond, a szereplők is kiválóan illusztráltak, de az ördög mégis csak a részletekben lakozik. És a részletekkel bátran mondhatom, hogy semmi gond nincs. A képi világ, a két szereplő és a kiváló animációk mellé a játék kapott még egy  teljes fizikai motort is, melynek szerves része van egyrészt a platformer és logikai elemek, másrészt a szereplők mozgásában is. Emellett a hangulat megteremtésében is tökéletes elem. Az egyes tárgyak valósághűen esnek, gurulnak, pörögnek vagy esnek szét apró darabkákra. Trico testén elhelyezett tollak eséstől függően elmozdulnak egyébként és és a szél is borzolja őket, a másik szereplő tógáját és szépen lebegteti a szél ha épp olyan helyen vagyunk.

A hangzás gyakorlatilag minden szempontból tökéletes a Last Guardianban. Trico hangjai kiválóak, a környezet hangjai is rendben vannak, és annak ellenére, hogy a trailerek alapján féltem, hogy idegesítő lesz a fiú hangja mégis könnyen megbarátkoztam vele. A zenék egyébként szintén szuperül sikerültek. Hangzás témakörében tehát semmibe nem tudok belekötni ez bizony úgy kiváló ahogy van.

Ez a hihetetlen sokatmondó nézés egyszerűen reprodukálhatatlan

Annak ellenére, hogy a játék nagyjából 10-15 óra játékidőt tartalmaz bizony az ember vágyik vissza egy újabb végjátszásra. Már csak azért is mert a fejlesztő korábbi játékaihoz hasonlóan itt is vannak olyan trophy-k amik kedveznek a speedrunokat kedvelőknek (egyik legnehezebb, hogy 5 vagy annál rövidebb idő alatt kell végigvinni a játékot) vagy az elhalálozás nélküli végigjátszást maguknak kitűzőknek. Gyanítom, hogy a kettő együtt bajosan tud működni, ezért a játék kiplatinázásához bizony kelleni fog a több végigjátszás, de szerintem ez valószínűleg senkit nem fog zavarni sőt.

Végül jöjjön a végső értékelés: A Last Guardian egy nagyon jól sikerült játék lett, azonban nem hibátlan, mint ahogy fentebb is ezt kifejtettem. Nekem sokat rombolt az élményemen a kamera, az irányítás és Trico önfejűség annak ellenére, hogy ez a játék egyik feature. Playstation 4 tulajoknak mindenképpen kötelező vétel a játék, de azért ha van rá mód nem a megjelenéskori áron.

Review score
8.0	Az senkiben sem lehet kérdés, hogy a Last Guardian egy végletekig egyedi játék, ami valóban jól is sikerült, viszont az irányítási gondok, a kamera és számomra Trico makacskodása némileg ront az összképen. Mindezek ellenére akinek van Playstation 4-e annak mindenképpen érdemes megnézni, amit a Team Ico ezúttal is alkotott. Megéri!