Call of Duty: Infinite Warfare - Teszt
Hosszú ideje fut már a Call of Duty széria, és bizony nem kis népszerűségre tett szert ez idő alatt. Üzleti szempontból tehát teljesen érthető, hogy az Activision szinte évente tolja ki az új epizódokat, amelyeken három stúdiós is dologozik, hogy tartható legyen ez az őrült tempó. De vajon mennyire képes eredeti maradni egy széria ennyi idő után? Nos, nagyon minimálisan. Az utóbbi években az újdonságot inkább az egyjátékos kampány körítése és világa, valamint a Modern Warfare óta ismert múlti csiszolgatása, kiegészítése, és itt-ott történő változtatása adta. Érthető tehát, hogy már a rajongók is kezdték egy idő után húzni a szájukat az utolsó epizódokat látva. A magam részéről nem vagyok a sorozat elkötelezett rajongója, hiszen az utolsó epizód, amivel játszottam, az a Black Ops volt, ám még így is kezdett kissé izzadságszagúnak tűnni a felállás: modern hadszíntér kutyával, picit modernebb exoszkeletonnal, ám az idei E3-on látott trailer (amitől mindenki húzta a száját) hosszú idő után először felkeltette az érdeklődésem, hiszen most minden eddig látott témától sokkal jobban elrugaszkodott az Infinite Warfare csapata, és egy frissebb, érdekesebb körítéssel látta el az Infinite Warfare-t.
A történet szerint a Mars a Földre támad, és előbbi feltett szándéka, hogy kiirtsa a bolygónk teljes lakosságát. Hősünk, Reyes kapitány feladata pedig nyilvánvalóan az, hogy a megmaradt földi erőkkel legyőzze az ellenséges támadókat, és megvédje hőn szeretett hazáját. Ez így nem hangzik túl eredetinek, igaz? Hát nem is az, hiszen rengeteg hasonló történetet láthattunk már a filmvásznon, vagy éppen videojátékban. Azonban attól, hogy a forgatókönyv nem éppen Oscar-gyanús, hiszen amellett, hogy nem túl eredeti, még kiszámítható is, ám mindezt mégis úgy tálalja a program, hogy az izgalmas és élvezetes. Maguk a történetben szereplői se túl összetett figurák, jellemeik papírvékonyak, vagy maximum egy hangyányit vastagabbak. A jó oldalt áthatja egyfajta ultramilitarista szemlélet, miszerint nincs is nagyobb dicsőség, mint hősként meghalni az otthonunkért, a gonosz marsiak meg egyszerűen gonoszak, és ennyi. A karaktereket játszó színészek egyébként rendben vannak, senki se igazán kiemelkedő, még a gonosz admirálist alakító Kit Harigton se túl kiemelkedő. Így talán érthető, hogy miért is lehetetlen komolyan venni az Infinite Warfare történetét, ám ettől függetlenül (vagy inkább pont ezért) kellemest szórakozást nyújt a végigjátszás.
Maga a kampány egyébként 22 nagy és 9 opcionális küldetésből tevődik össze, ezen küldetések között pedig a saját hajónkon, a Retributionön töltjük az időnket. A hajó lényegében egy pofás, bejárható küldetésmenü, ám rendkívül jól teremti meg azt az atmoszférát, hogy rengeteg ember sorsa nyomja a vállunkat. A küldetéseket egyébként egy csillagtérképen kell kiválasztanunk (lásd. Mass Effect), ahol mi döntjük el, hogy az elérhető küldetések közül éppen melyiket szeretnénk megcsinálni. Említettem, hogy vannak opcionális küldetések is, amelyek teljesen kihagyhatók, ám mivel ezek teljesítéséért új felszerelést szerezhetünk, így nem javasolt így tennünk, és inkább érdemesebb megcsinálni ezeket is.
A küldetések egyébként nagyon is jól sikerültek, és kellőképpen változatosak. Van, hogy a szétlőtt Földön kell a romok közt akcióznunk, vagy éppen egy, a Jupiter mellett sodródó roncson folyik a harc, de lesz itt lopakodás is, sőt még egyenruhát is kell majd lopnunk. Máskor egy űrhajónnak veszünk részt egy nagy csatában, és végzünk eszméletlenül nagy pusztítást. Az Infinite Warfare küldetéseiben tehát van minden, ami szem-szájnak ingere.
Szerencsére a jó dolgoknak még nincs vége, ugyanis a harc kifejezetten élvezetes. A fegyverek hasznosak, a gunplay nagyon jó, és ezen kívül a másodlagos eszközeink is mind hasznosak. Lesz például pókgránátunk, amik maguktól cserkészik be az ellenfelet, de az elektromos gránát is egy nagyon hasznos eszköz. Mind közül talán a leghasznosabb mégis a pajzsunk, ami amellett, hogy védelmet nyújt, még a fallak mögött megbúvó ellenfelek felfedésére is használható.
Sajnos a mesterséges intelligencia nem áll a helyzet magaslatán. Persze az ellenfelek hordók, és ládák mögé bújnak, és onnan kikandikálva próbálnak meg elintézni minket, ám ez sajnos édeskevés. Nem láttam semmiféle taktikázást a részükről, sőt igazából semmiféle modern kütyüt nem használnak, így sose dobnak ránk elektromos, vagy pókgránátot (kivéve egy-két scriptelt jelenetet), de még egy nyamvadt pajzsuk sincs, így aztán sokszor érezhetjük úgy, hogy egy céllövöldében vagyunk, ahol a célpontok mozognak, és visszalőnek, de inkább csak céltáblaként funkcionálnak.
Mindezen negatívumok ellenére én pozitívan csalódtam a kampányban, amely hatalmas meglepetést okozott. A történet abszolút komolyan vehetetlen, ám mégis izgalmas és élvezetes hét-nyolc órát tölthet el vele az, aki megvásárolja a programot.
Ezek után kíváncsian vártam, hogy mit tartogat számomra a multiplayer. Mivel hosszú ideje nem játszottam egy CoD-al sem, így muszáj voltam utánna nézni az előző játékok többjátékos módjainak, hogy lehessen mihez hasonlítanom az Infinite Warefare-t.
A játék multiplayer része gyakorlatilag a Black Ops 3 multijának továbbgondolt változata, így azok számára, akik aktívan játsszák azt a részt nagyon sok minden ismerős lehet. Ilyen dolog például az akrobatikus közlekedés, ami segítségével falon futhatunk, földön csúszhatunk, valamint duplákat is ugorhatunk akár.
A pályák ennek megfelelően lettek felépítve, egy helyet mindig többfelől lehet megközelíteni, így remekül használhatóak a mozdulataink. A térképek méretei továbbra is kisebbek, mint mondjuk egy Battlefieldnek, így a harcok kellőképpen pörgősek, és élvezetesek. Az egyedüli probléma a taktikusabb játékmódoknál jelentkezik, ahol a pályadizájn sokszor megnehezíti, vagy ellehetetleníti a védekezést.
A játékban nincsenek kasztok. Vagyis igazából vannak, csak most nem a választott karakter rendelkezik egyedi tulajdonságokkal, hanem a viselt páncél, amiket rignek nevez a program. Kapunk hat teljesen eltérő speciális képességekkel, és bónuszokkal rendelkező páncélt. Van amelyikkel négykézláb vágtathatunk, de van olyan mivel láthatatlanul tudunk sunnyogni, vagy éppen teleportálhatunk is. Természetesen a páncélok képességei nem merülnek ki ennyiben, hiszen megannyi táposabb extrával is rendelkeznek, ám ezek megnyitása bizony időbe fog telni. Természetesen a rigek testre szabhatóak, és ezekre a módosításokra játék közben is van lehetőség, ahogyan a rigek cserélgetésére is, így bármikor alkalmazhatunk az adott szituációhoz.
Természetesen mit sem érne az egész, ha nem kapnánk temérdek mennyiségű fegyvert a csatákhoz, amelynek természetesen csak egy része elérhető a játék elején. Ahogyan a perkeket is, úgy a fegyvereket is szintlépéssel bontjuk ki, így a folyamatos fejlődéssel egyre jobb és jobb cuccokhoz juthatunk majd. Természetesen a fegyverek megnyitásával még nincs vége a dolognak, ugyanis maguk a fegyverek is szintet lépnek, sőt külön kihívások is tartoznak hozzájuk, ami – tekintve a fegyverek mennyiségét – bőven ellátja tennivalóval a játékosok az elkövetkező hetekre, hónapokra.
Újdonság a fegyverek terén, hogy a sorozat történetében először megjelent a kraftolás. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a szintezéssel kibontjuk a fegyvereket, amelyeknek csak az alapváltozatát kapjuk meg. Ám a Scrap nevű pénzzel megnyithatjuk ezen fegyverek speciális, színekkel jelölt változatait. Természetesen a színek a fegyverek ritkaságát, és táposságát hivatottak jelenteni. Azonban ez sem fog azért túl egyszerűen menni. A Srap nagyon lassan gyűlik, és bár akadnak random tartalmú ládák, amelyket a meccsek után kapott kulcsokkal lehet kinyitni, ám azért elég nagy mázli kell, ahoz, hogy egy epic puska essen az embernek. Ezért talán nem is olyan meglepő, hogy a játékban megjelentek a mikrotranzakciók.
Nyilván a mikrotranzakciók jelenléte egy játékban sosem nyeri el a játékosok tetszését, és ez jelen esetben is így történt. Az tény és való, hogy valódi pénzzel fizető játékosok szintezés nélkül feloldhatják a táposabb fegyvereket, ám játék védelmére szóljon, hogy a meccsek annyira gyorsak, és annyira sok múlik az ember mozgásán, reflexein, valamint a pályaismeretén, hogy a valamivel erősebb fegyverek inkább csak az egyazon képességű játékosok között jelenthet nagyobb előnyt.
A hagyományos többjátékos módokon felül természetesen ismét itt van a kooperatív játékélményre kihelyezett zombimód. Ez a mód azonban azonban jelenleg nem a legjobb választás, ha az ember random idegenekkel szeretne játszani, ugyanis a zombimód legnagyobb problémája, hogy szinte a kutya se játszik vele, több percen keresztül várakozhat az ember mire végre összejön a négyfős parti, és valószínű, hogy ez az idő múlásával sem fog javulni, sőt.
Maga a zombimód egyébként élvezetes móka, hiszen egy vidámparkparkban irthatjuk az élőhalottakat hőseinkkel. A parkban lévő gépeket bekapcsolva, fegyverként is használhatjuk azokat, miközben minden neonfényben ég, és közben folyamatosan szól a synthwave zene. Tehát igencsak hangulatosra sikerült az egész, kár, hogy csak barátokkal igazán élvezetes a dolog, hiszen haverok nélkül eléggé nehézkes egy négyfős csapat összehozása. Kár érte.
Mindent összevetve az Infinite Warfare egy igencsak kellemes meglepetés volt a számomra. A kampány minden bugyutasága ellenére is frissnek hat, és borzasztóan szórakoztató, és a többjátékos mód is hozta a tőle elvárható szintet néhány érdekes újítással.
| Review score | |
| 8.3 | Az Infinite Warfare egy kellemes meglepetés, amely hosszú idő óta először hat frissnek a szériában. Reméljük, hogy ez nem csak egy anomália, és a jövőben is lesznek ehhez hasonló részek. |
