Manhunter - Teszt

Teszteltük az új indie FPS-t...

Igazából ezt a cikket jóval hamarabb is megírhattam volna. De nem tettem. Miért is nem? Mert az első benyomásom az volt a Manhunterről, hogy „na pontosan ez az a játék, amivel nem akarok játszani”. Mint egy Ethan: Meteor Hunter, csak FPS-ben… najó, ez talán túlzás. De a lényeg, hogy a Manhunter a lehető legrosszabb benyomást tette nálam, de mivel indie játékról van szó, adtam neki még egy esélyt, és megpróbáltam megkeresni azt, ami ebben a játékban jó és élvezhető. Nehezen ment. Rengetegszer megbeszéltük már, hogy miért nem szabad az indie játékoknak túl magasra tenni a mércét, de azt is kitárgyaltuk, hogy mik azok a minimum követelmények, amiknek egy indie játékban meg KELL lenniük. Nem kell a szuper grafika, nem kell igazából semmi, csak egy kis eredetiség, hangulat, és élvezhető játékmenet. Szegény Manhunter ezekről még csak nem is hallott. Utána olvastam, hogy mi a véleménye másoknak a játékról, és volt egy frappáns megjegyzés, miszerint a fejlesztőknek szégyellniük kellene magukat, hogy elkészítették ezt a játékot. Én nem gondolom, hogy szégyenteljes cselekedet lett volna, de az biztos, hogy büszkeség sem önti el a szívüket.

Embervadász

Egy FPS-ben az az általános tévhit, hogy nincs szükség sztorira. Ez szerintem butaság, igenis a jó sztori FPS játékokban az egyik legélvezetesebb, főleg ha filmszerűen tálalják azt, vegyük példának a Crysist, vagy a Call of Duty Modern Warfare-t. Nem egy nagy durranás a sztorijuk, és a történet vezetés módja miatt a fele játék scriptekből áll, de aki szórakozni ül le, és nem dühöngeni, az filmszerű élménnyel lesz gazdagabb. És ez így van jól. A Manhunternek is van egy sztorija, és bár nem rosszabb, mint bármely másik FPS-é, de nem is jobb.

Karakterünk, John „Striker” Gullivan a híres neves SAS-nál szolgált, és már elmúltak a régi szép idők, Striker is megöregedett, sok érdemrenddel lett gazdagabb, melyekről igazából senki nem fog soha tudni, annyira titkosak voltak a küldetései. Hősünknek esze ágában sincs nyugdíjba vonulni, az élete a harcokról és küldetésekről szólt, és még nem áll készen arra, hogy ezt az életvitelt megváltoztassa. De mivel más lehetősége nincs, ezért kevésbé legális munkákat vállal el, többnyire tervezett gyilkosságokat, de persze kizárólag rosszfiúkat hajlandó levadászni. A zsoldos élet nem is tűnik olyan rossznak, Striker a régi haverjával, Max-al együtt utazik ide-oda, hogy terroristákat tegyen el láb alól. A könnyű hétköznapoknak azonban vége szakad, mikor belekeverednek egy komolyabb ügybe. Állítólag a játéknak nagyon csavaros a sztorija, én ilyesmivel nem találkoztam, de nem lövök le több infót, hátha valakinek mégis meglepetést okoz.

A sztoritól nem vártunk el sokat eddig se, így ezen túl is léphetünk. A történet mesélés viszont szerves része a szórakoztatásnak, és hát nem az igazi. Vannak átvezető jelenetek, de nincsenek túlságosan kidolgozva, ráadásul istentelenül bugosak, a töltőképernyőkön hallhatunk párbeszédeket, de igazából a karakterek csak beszélnek, de mondani nem sokat mondanak. Na mindegy, veterán orvlövészek vagyunk, mit nekünk sztori!? A lényeg, hogy legyen mire lőni. És már zúdulnak is az arcunkba a problémák.

Az első küldetésük Irán földekre visz minket, ahol be kell hatolnunk egy lepukkant településbe, és kiiktatnunk mindenkit, aki nem amerikai. Amint átvettük az irányítást a karakter felett, már érezhetőek a furcsaságok. Előszöris az alap beállított egérérzékenység szokatlanul magas, ezt érdemes hamar átállítani. Ahogy behatolunk a célterületre, jönnek a hibák. Előszöris egy nyomorult létrát nem tudunk tisztességesen megmászni, és a mögöttünk lévő hatalmas nyílt terep tabu számunkra, de már akkor elkezd fenyegetni minket a játék, mikor két métert megyünk arrébb a tervezett útvonaltól. A láthatatlan, lineáris útvonal nem egy új dolog, de jobb helyeken egyértelműen jelzik a készítők, hogy merre szeretnék terelni a játékost. Na mindegy. A kis falu utcáin rögtön elszabadul a pokol, és már özönlenek is a nyakunkba a terroristák. Sokk hatás numero kettő. A fegyverünk továbbra is eléggé érzékeny, és az az érzésem volt, mintha a fejlesztők meg se próbálták volna hihetővé tenni a fegyverek működését. A lövés valahogy kényelmetlennek hat, az ellenfeleken nincsen sérülés modell, egyedül a fejlövés az, amivel több sebzést lehet kiosztani, de ennyi. És akkor ez semmi, az AI egyszerűen borzalmas. Oké, a Sniper Elite 3-ban is nehezményeztem a buta AI-t, de az egy AAA játék volt, ez meg egy indie játék, a hibáit kicsit enyhébben kell kezelni. Mégis, az ellenfeleink viselkedése abszolút megcsonkítja a játékélményt. Meg se próbálnak az ellenfelek fedezéket keresni, csak állnak, szórják a golyót, ha nem fejükre lövünk, nem igazán érdekli őket, hogy tíz gallon vért lőttünk már ki belőlük.

Lövöldözős játék révén a játék központi eleme mindenki legnagyobb meglepetésére a lövöldözés, ehhez pedig több féle fegyver is társul. Legjobb barátunk a mesterlövész, habár elég érzékeny és furcsa érzés vele vadászgatni, de legalább hatékony. Fejlövés esetén egy gyors belassítással nézhetjük végig a prédánk elhullását, majd mehetünk tovább. Persze ha nagyobb tömegekkel kell elbánnunk szűkebb terepen, rendelkezésünkre állnak golyószórók, pisztolyok, akár a saját készületünkből, akár a pályán elszórva. Nincs túl sok felvehető mordály, de ha találunk, azt érdemes elvinni. Említettem, hogy az irányítás szokatlan és furcsa, az AI mint olyan nem létezik, tehát a Manhunterben tényleg nem csinálunk mást, csak megyünk előre, és lövünk. Célozni sem kell, az ellenfelek azonnal beállnak a célkeresztünk útjába, és az istennek sem mennének arrébb.

Ahogy haladunk előre, meglátogatunk majd gyártelepeket, felhőkarcolókat, még hajókázni is fogunk. Eltekintve az eddigi negatívumoktól, azt le kell szögezni, hogy a Manhunterben dinamikusan lehet előre haladni, lévén a lineáris pályán nem lehet eltévedni, főellenségek nincsenek, a bugokon kívül pedig semmi olyan nehezítés nincs, amit ne lehetne megoldani. A nehezebb fokozat beállításával is csak azt érjük el, hogy másfél tárat kell egy terroristába beletunkolni, mi pedig pár lövéstől kifekszünk. Zseniális.

Kell ez nekünk?

Milyen problémák vannak még… ja igen, a kedvencem. A fejlesztők beletuszkoltak a játékba egy-két átvezető jelenetet, amik végülis nem rosszak, de van egy igen kellemetlen hibájuk: miközben nézzük, ahogy folynak az események, a játék nem áll meg. Ha hagytunk egy katonát, az simán agyonlőhet bennünket, miközben megy a videó. Persze tudnak az ellenfelek még pár trükköt, például falon átlőni, beragadni, egymást lelőni, meg egyéb finomságok. Néha határozottan álnok hibák is felmerülnek, például egy résznél egy igen magas létrát kell megmászni, eközben persze lőni nem szabad, a létra tetején pedig ott vár egy katona. Ha megüt, karakterünk azonnal elengedi a létrát, és lezuhan a mélybe. Kutatómunkám során az is kiderült, hogy nem én voltam az egyetlen, aki ezzel a borzasztóan kellemetlen dologgal találkozott.

Amit elvártam volna a játéktól, az egy multiplayer. Hiába rossz a kampány, ha van egy viszonylag élvezhető multi, az képes megmenteni a játékot. De sajnos nincs. Külön fájó pont, hogy a kampányban néha előkerül a társunk, tehát indokolt lenne egy co-op móka is. Esküszöm, ha lenne multiplayer a Manhunterben, kétszer ennyit érne a játék. Így viszont sajna marad a langyosvíz.

Bár említettem, hogy indie játéknál nem lényeg a grafika, de ne menjünk el mellette csak úgy szó nélkül. A Manhunter csúnya. Nem vállalhatatlan, egyszerűen csak csúnya. A színek fakók, nem egységes a látvány, a modellek nincsenek kidolgozva, a vérfröccsenés a régi Wolfeinstein 3D-t idézi, a környezet letisztult és semmitmondó. Egyedül a felhőkarcolós résznél tudtam azt mondani, hogy nem rossz a látvány, de ez vajmi kevés ahhoz, hogy értékelni tudjuk.

A hangoknál egy tünde leheletnyit jobb a helyzet. Habár a fegyverek hangjai abszolút nem hihetőek, a többi zörej és hangeffekt rendben van. A zene is egész jó, ennyi hiba és kellemetlenség után meglepő volt, hogy képes hangulatot adni egy-egy pályának a háttérből szóló muzsika. Ami pedig végképp meglepetés, az a szinkron. Nem idegesítő, nem játsszák túl, pont élvezhető. Nincsenek nagy alakítások, vagy kiemelkedő hangok, de teljesen korrekt a játékhoz készült szinkron. Bárcsak a játék többi része is ilyen lenne.

Ítélet

A Manhunter egy lövöldözős játék, amiben lehet lőni. És ennyi. Indie játék lévén nem várhatunk el a fejlesztőktől csodákat, de a Manhunterben sajnos annyi hiba és kidolgozatlan dolog van, hogy az élvezhetőség nem üti meg azt a szintet, amit egy indie-től is minimum elvárnánk. Aki tényleg csak céltalan puffogtatásra vágyik, és nincs mire költenie a pénzét, az bepróbálkozhat vele, én viszont másnak nem is igazán ajánlanám a Manhuntert. Kár érte.

-Róka-

Pro:

+Lehet benne lőni

Kontra:

-Csúnya

-Buta AI

-Sok sok bug
-Kevés

Értékelés
6.5	Játékmenet: Az eléggé céltalan lövöldözés igazából pont a hibák miatt dinamikus, tudunk haladni előre, és ha egy bug nem állít meg, akár sok akadályba nem ütközhetünk. Ez jó is, meg rossz is, ezt majd mindenki eldönti maga.
6.0	Hangulat:  Még akár lehetne is hangulata a játéknak, de a temérdek hiba, és a buta lövöldözés teljesen elveszi a játéktól ezt a lehetőséget.
6.5	Grafika:  Csúnya. Nem vállalhatatlan, nem hányinger, egyszerűen csak nincs kidolgozva, nincs vele foglalkozva. Indie játéknál a jó grafika nem elvárás, és nem kötnénk bele, ha minden más jobb lenne.
7.5	Hangok:  Talán ez a Manhunter egyetlen értékelhető része, ugyanis a fegyverhangokat leszámítva a többi hang rendben van, a zenék egész jók, és illeszkednek a játékhoz, a szinkronok pedig élvezhetőek.
5.5	Szavatosság: Aki nem adja fel a játék felénél, és végigviszi, az pár órára kikapcsolódhat, de ennyi. Nincs miért végigjátszani, nem is tart sokáig, multiplayer nincs, szóval abszolút rövidtávú szórakozás. Már ha szórakoztat...
Review score
6.4	A Manhunter sokkal több törődést igényelt volna, ebben az állapotban nem az jön le, hogy indie fejlesztők, és tapasztalatlanok, hanem hogy nem is igazán próbálkoztak. Ezer meg egy másik játékban láttuk pontosan ugyanezt, csak jobban, tőlük lehetett volna tanulni. Ez így sajnos kevés.