Thor: Sötét világ kritika

Meg kell hagyni, hogy nagyon okosan csinálják a Marvel-nél.

Nem elég, hogy sikerült kiépíteniük egy komplett képregényfilmes univerzumot, de ezt úgy sikerült megoldaniuk, hogy a filmek ne csak önmagukban legyenek, hanem szépen lassan egy nagy egésszé álljanak össze, ami nem más, mint egy kirobbanó crossover csúcspont. Mint kitalálható, ez volt két éve a Bosszúállók. És most ugyanúgy épülnek a lépcsőfokok a következő felé, úgy hogy a méret és a befektetett kraft is növekedjen ezeknél a filmeknél.

Hogy a minőség tekintetében ez mit jelent, az már kicsit személyfüggő, hisz a váratlan és ebből a műfajban unortodoxnak számító történetbeli húzásokat és hangulatváltást megkísérlő Vasember 3, az óriási anyagi siker ellenére sokaknak a torkán akadt, így fennmarad a kérdés, hogy vajon az asgardi villámisten második kalandja képes lesz, úgy hozzátenni az univerzumhoz és esetlegesen javítani az első rész hibáin, hogy abból ne legyen szentségtörés. Nos, az most rögtön leszögezném, hogy bár változások vannak, radikális lépésektől meg vagyunk kímélve, a Thor: Sötét világ tökéletesen illeszkedik a Marvel filmuniverzum világába és színvonalába.

A sztori itt sok Marvel mozihoz hasonlóan, egy ősi energiaforrás körül forog, aminek története az ősidőkbe nyúlik vissza, óriási hatalmat ad, ami rossz kezekbe kerülve hatalmas veszélyt hozhat a világra, ha a megfelelő időben használják (itt a kilenc világ több ezer évben csak egyszer bekövetkező együttálláskor). Mikor erre az anyagra a földön kutató Jane Foster (Natalie Portman) rátalál, rögvest az asgardi istenek ősi ellengének, a sötét tündéreknek célpontjává válik. Vezetőjük Malekith (Christopher Eccleston) ugyanis ezzel akarja örök sötétségbe borítani a világot, ám Thor (Chris Hemsworth) ezt finoman szólva se nézi jó szemmel is mindet megtesz, hogy megállítsa, még ha ehhez bebörtönzött öccse Loki (Tom Hiddleston) segítségére is szüksége lesz.

Az első Thor, főleg rendezőjének Kenneth Brangah-nak köszönhetően inkább hasonlított egy királydrámára, a folytatás viszont hangulatát és szerkezetét tekintve is sokkal jobban hasonlít, a Vasember filmekre, abból a szempontból, hogy itt az acélos komolyságot felváltja valami olyan látásmód, ami a főhőst és világát egyszerre kezeli tisztelettel, de egyfajta öniróniával is. Ami szerintem fontos lépés afelé, hogy az ember még ezekhez a szuperfigurákhoz képest is rikítóan kiugró főszereplőt és világát is jobban befogadja és tudjon szórakozni. Ennek megfelelően a sztori sincs nagyon komplikálva, szépen építkezik A-ból, B-be, érzelmesebb pillanatok persze vannak, de a humor már nagyobb szerepet kap.

Fontos erősségei hamar megmutatkoznak abból a tekintetből, hogy mivel megvolt a felvezető epizód, a folytatás sokkal lendületesebben, magabiztosabban mutatja meg környezetét és egyúttal próbálja is mélyíteni azt és a karaktereket (már amennyire a popcornmozis formula ezt engedi). Itt már Thor és Loki teljesen ki van bontva és remekül van kihasználva a kettejük közötti dinamika, főleg a párbeszédek terén, de ehhez persze a két színész (főleg az itt is remeklő Hiddleston) is hozzáteszik a magukét, ám a mellékszereplők sincsenek elkenve. Nem elég, hogy remek színészek sorát láthatjuk, de az esetek többségében jelenlétüknek tényleg van funkciója és cselekménymozgató hatása, nem csak díszletek.

Viszont a film nemcsak ebből, hanem a Trónok Harca epizódokat dirigáló Alan Taylor meglepően profi rendezéséből is nagyon sokat profitál tekintve, hogy a film kissé döcögősen indul be, viszont már hamar megtalálja a sebváltót, hogy egy pörgős, izgalmas és valóban szórakoztató darab legyen, viszont kapkodásról szó nincs, inkább egy jó egyensúlyozásról akció, romantika, egysoros beszólások és epikus nagyzolás terén. A költségvetést is jobban sikerült Taylor-nak kihasználnia, a látvány egyszerre epikus, mégis van benne valamiféle hiteles karc, aminek köszönhetően Asgard giccses építményeit jobban befogadja az ember, de a többi helyszín megvalósítására sincs panasz. Akciók terén pedig magas a minőségi ugrás, az összecsapások intenzívebben, ütősebbek lettek az első résznél és kreativitást tekintve sem merülnek ki egy kisváros utcáinak szétverésében, van itt küzdelem földön, levegőben, sőt dimenziók között (hogy mire gondolok, azt nem lövöm le, tessék megsasolni) mindez Brian Tyler fülbemászó zenei aláfestésére.

A képlet persze nem tökéletes, mert a fenn felsoroltak ellenére sokszor érezheti az ember, hogy inkább csak a látvány és Loki viszi el a hátán a filmet, nem hőseink jellemfejlődése, a főgonosz minden csak nem emlékezetes és ez kissé csorbítja a téteket, a fent említett humor pedig vagy betalál, vagy méterekkel megy mellé (Kat Dennings személyében köszönthetjük az utóbbi évek egyik legidegesítőbb „viccelődő” karakterét). Mégis a remek tálalásnak köszönhetően, a néző inkább csak a stáblista gördülésekor kezd el gondolkodni, a forgatókönyv esetleges ködösítésein és logikai bukfencien, vagy a többi hibán. Legalábbis számomra ez volt a helyzet, ami mindenképpen nagy pozitívumként értékelek, ahogy összességében a Thor: Sötét világ is egy kellemes moziélményként marad meg.

Értékelés
8/10	Izgalmas, látványos és két órás szórakoztatásnak tökéletesen megfelelő blockbuster, ami ugyanolyan jól funkcionál önálló moziként mint a Marvel-univerzum újabb építőköveként.