2018. március 3., szombat

Rise of Insanity - PC teszt


Tényleg nem szeretnék az lenni, aki lelkes indie fejlesztők álmát tapossa két lábbal, de most már egy kicsit kezdek eltelni ezekkel a mediocre, vagy még azt a szintet is vastagon alulról súroló indie próbálkozásokkal. Ezúttal nem is annyira a küllemmel és a sztorival, hanem inkább azzal van gond, hogy játékként jelenik meg valami, ami valójában alig nevezhető annak...

A cégnél ahol dolgozom, elszoktam néha sütni, hogy attól a cégtől, amelyiknek gmail-es contact e-mail címe van, nagy elvárásaid ne legyenek. Amelyik brancsnak - főleg egy IT területen ténykedőnek - nem telik saját levelező szerverre, az még annyira aprócska és erőtlen, hogy nem biztos, hogy éppen te akarsz az lenni, aki a hónalja alá nyúlva felsegíted és megadod neki a kezdő lökést. Miért mondom el ezt pont ennél a játéknál? Lehet egyet tippelni... igen, nyertél. Különösen intő jel továbbá, hogy a cég mindössze alig 400 FB like-al bír, ezt még a NAV csúnyán is elveri. A lengyel illetőségű Red Limb Studio valóban nem egy 100 fős csapat, és az is biztos, hogy nem a GTA VI-on dolgoznak titokban, ellenben elmondásuk szerint céljuk a szórakoztatás és játékaikat (igen, mind a kettőt) VR támogatással látják el. Ez feltétlenül üdvözülendő, hiszen akinek van rá lehetősége miért is ne használja ki a VR közvetlenebb élményét, akinek meg nincs, az meg miért maradjon ki úgy, mint az The Inpatient esetében laza pár millió PS4 tulajdonos.

Értem tehát, hogy a VR élmények felvillantására, rövid ideig tartó kalandokra alkalmas, de ennél bizonyítottan lehet JÓVAL tartalmasabb címeket a nagyérdemű elé tárni. Igen, a Rise of Insanity támogatja a PC-s VR eszközöket (Vive, Occulus), sőt kis trükközéssel a PSVR is "szóra" bírható vele, főleg, hogy mindenképpen a controllerre leszünk utalva, így a "nagy" VR tesóktól semmiben sem fogunk lemaradni. Aki nem rendelkezik controllerrel az se csüggedjen, a régi jól bevált billentyűzet és egér kombinációval is el lehet terelgetni láthatatlan hősünket.

 Mentem a menthetetlent: Vámpírok vagyunk! (Nem.)

A Prey 2 kapcsán néhányan ellőtték azt a poént, hogy az a játék csak rossz lehet, melyben annyi fáradtságot sem vettek a készítők, hogy a pályán található tükrökben a karakter saját képe látható legyen. Ebben azért van némi igazság, noha a Prey 2-re pontosan nem áll ez a kijelentés, hiszen amaz remek játék, emez meg fájdalmasan középszerű. Cserébe viszont rövid, ugyanis az én ásítozós, minden sarokba beszagolós tempómban is 3 óra alatt lezavarható, de úgy, hogy többet az életben rá sem nézel azt garantálom.

A történet teljesen átlagos, ha csak kicsit is járatos vagy a thrillerek és horrorok világában, semmi olyasmit nem fogsz ebben a játékban tapasztalni, amit ne láttál volna már rengetegszer. Az 1970-es években járunk amikor is... na de mit is túráztatom itt magam, azt egy játéknak ki kell érdemelni!

Találtam egy fecnit valamelyik fiókban, tessék itt a játék története.

Műfaját tekintve valahol az interaktív film és a maréknyi kalandelemmel megszórt first person walking simulatorok között van félúton, de véletlenül sem olyan minőségben és igényességgel prezentálva, mint azt a Vanishing of Ethan Carter esetében láthattuk. Nekem a Steam, a hasonló játékok kategóriában, az általam nagyon is sokra tartott, szintén indie címként elhíresült Outlast-et ajánlgatta, ami pont akkora mellélövés a Steam részéről, mint amit a süni szokott tenni a drótkefével. A RoI stílusa inkább áll közelebb a pszicho-thrillerhez, sem, mint a horrorhoz. Annál jobb bizonyíték erre nem is kell, mint a saját bőröm, az pedig jó, ha 2x borzongott meg, de akkor is csak azért, mert jó szokás szerint a normál hangerő hirtelen feljebb ugrik párszor, ami amúgy meg pontosan annyira ijesztő, mint amikor egy Lucanus cervus bogár nekicsattan az üvegablakodnak, miközben te éppen lementél Buddhába, a Kelemen Annára való lájkolásod közben.

 Nézd Sanyikám, megmondtam már az elején, hogy az a kiba. szekrényajtó jobbra nyíljon...

A játékmenet legnagyobb bánatunkra kimerül abból, hogy a "varázslatos konyhatervezőre" hasonlító környezetben szekrényeket nyitunk ki, papírokat olvasgatunk és nagyon nagyon kevés számú, 40-es IQ-ra tervezett logikai feladványokat oldunk meg. Ha szereted az 1 gombos játékokat, boldog leszel, hazaértél. Az irányításon kívüli "A" gombbal, gyakorlatilag az egész játék letudható. Ugrani nyilván nem tudunk, az a Doom-ban se volt menő még anno a paleocén korban, szóval 2018-ban egy nyomorult padkát evidens, hogy kerülni kell. Helyzetünket tovább súlyosbítandó ez a játék is sötét. Meg néha atomvillanás-szerűen világos. Öregszem az tény, de évente 30-40 játék végigvitel azért megvan még, de soha az életben, a 32 éves játékoskarrierem során nem tapasztaltam olyat, hogy a fényerő csúszkát a settingsben ennyiszer matatnom kelljen. Ahol sötét van, ott a normál beállítások mellett annyira magányos Teslás a kilátás, hogy Morgan Freeman mentolos Orbitja is világítótoronyként égetné a retinánk. Ahol meg világos van, ott meg annyira vakítanak a textúrák, hogy a játék végére azt is bevallottam, hogy '56-ban én szórtam használt óvszert a tömegbe, továbbá Göring fiaként számtalan páncélos hadosztályt vezettem a Pun háborúban.

Nem akarok ebből rendszert csinálni, de már-már beteges kényszert érzek arra, hogy pellengérre állítsam azon elkövetőket, akik az ilyesmit komolyan gondolják...

A történet morzsáit, a fentebb már említett asztalokon, székeken és egyéb faipari objektumokban található papiruszokon találjuk meg, illetve elképesztően egyedi ötlet alapján, néhány diktafon is elregéli nekünk a tudnivalókat. A gond csak az, hogy 2018-at írunk, és ha valaki még egyszer diktafonokkal oldja meg a történet bemutatását, esküszöm Spock fülére, hogy két macskás videó közé beékelve szégyenfalra vésem fel a nevét! Már pedig, ami két macskás videó között elhangzik, az garantált több milliós nézettség. Szóltam!
Emellett gyűjthetünk még gumikacsákat, melyekből az összeset meglelve achievmentet kapunk. Ez ám aztán a fenséges szórakozás barátaim és a konzolosok ebből most legnagyobb örö... bánatukra kimaradnak, mert a játék PC exkluzív.

Helyszínek tekintetében se vagyunk elkényeztetve, mert az események 70%-a épületeken belül történik (családi ház, rendőrség, bíróság), a maradék pedig kültéren (kert, tó) és képzelt helyeken (barlang, jeges környezet). A forever alone jegyében a tömegiszonyban szenvedőknek remek hírrel szolgálhatok: a pár felvillanáson kívül, nincs itt igazából rajtunk kívül senki. Se egysoros NPC-k, se szószátyár kovács, de még egy bölcselkedő sárkány se akad :-)

Ilyen "egyedi" artot 1985-ben láttam utoljára a Galaktikában

Early Access címről lévén szó, a RoI tavaly augusztus óta EA státuszban volt és a napokban fejezték be teljesen. Már ha ezt befejezésnek lehet nevezni, mert dettó Roots of Insanity érzésem van, ahol valamiféle maszatolás után lepergett a credits és vártam a Chapter 2-t. A két játéknak egyébként a világon semmi köze egymáshoz azon kívül, hogy mind a kettő akár el is mehetne a fake game kategóriába, de annyira azért egyik sem prosztó, hogy kiérdemeljék eme kétes címet.

Alapvetően a játékban egy őrült elme csapongásait, torzult emlékeit élhetjük át és néha a RoI még művészkedni is nagyon szeretne, de valahogy annyira erőltetettnek, mesterkéltnek, tervezettnek, sterilnek hat az egész, mintha egy építészt szabadítanék rá egy pályatervező programra. A végeredmény nem lesz hányingerkeltő, de én nem megvenni akarom azt a családi házat, hanem Resident Evil szerűen inkontinencia problémákkal szeretnék benne szembesülni. A külső helyszínek egyikére érve feltűnt, hogy valami a fákkal nem stimmel. Megálltam és néztem mi történik. A fák ágai lassan, az óramutató járásával ellentétesen forogtak, közben közeledtek és távolodtak. Igazán különös módja ez a szél munkájának szimulálására, de a fejlesztőknek bátorkodom javasolni, hogy legközelebb ne engedjétek az engine kódja mellé a család kutyáját.


Aki egyébként elég jó coder lehet, mert a játék egyetlen igazi nagy pozitívuma, hogy nem bugos. Na jó, achievment bug ugyan akad, ugyanis játék közben egyetlen achit sem fogunk kapni, csak kilépéskor, de akkor aztán gatling gunból kieresztve, de ez legyen a legnagyobb bajunk. Azt sem lenne szép dolog elhallgatnom, hogy a credits lepergésekor hallható nóta már elsőre is fülbemászó, így már kezdem érteni, hogy miért lehet a játék cirka 33%-áért megvenni az OST-t. Mondhatnám, hogy a lengyelek munkája azért azt a 9 eurós árat nevetve megéri, de hazudnék. Anno azt jósoltam, hogy a Roots of Insanity bundle részeként végzi hamar és nem is tévedtem sokat, éppen a minap láttam valami filléres kacathalom tetején, és a Rise of Insanity-re is dettó ugyan ez a sors vár. Elképzelésem sincs, hogy miért akarna ezekkel a játékokkal valaki játszani, amikor ott a Layers of Fear, az Outlast-ek, a Resik, az Ethan Carter, Amnesia, Penumbra, Evil Within, hosszú a sor.

Na ezt tényleg tessék komolyan venni!

Nem vagyok guru, se látnok, se próféta, de esküszöm nektek, hogy a játék elindítását követő 30. másodpercben tudtam, hogy mire számíthatok, tudtam jól, hogy szórakozni, kikapcsolódni, rettegni nem fogok, ahogy azt is tudtam 1 óra múlva már epekedve várni fogom a végét. Hát bejött.

A Rise of Insanity jelenleg 9/10-en áll Steam-en, igen pont annyin, mint egy Baldur's Gate, vagy egy Fallout 1, vagy egy Limbo, Inside, stb. Nem szeretnék itt közönséges szintre lemenni, de ugye csak szopattok? Néha perverzióból beleolvasok ezekbe az értékelésekbe, és az a szintű hozzá nem értés, az a szintű vakság, tapasztalatlanság az egyszerűen felháborító és egyúttal elkeserítő is. Nem azt mondom, hogy aki 30+ éve nem gamer, az jobb, ha hallgat, de azt feltétlenül, hogy iszonytató módon torzítja az értékelések eredményét az ilyen-olyan helyről ingyen kapott kulcs, a fejlesztők családi és baráti köre, valamint a nagyfokú tapasztalatlanság. Egész egyszerűen nem fair a többi vásárlóval szemben ez az eszetlen 10/10, meg 9/10-es osztogatás. Akik ilyeneket osztogatnak ezekre a RoI-féle címekre, azok iszonyú komoly károkat okoznak a többi játékosnak, az iparnak és önmaguknak is, de persze erről pontosan annyira fogalmuk sincs, mint az igazán jó játékokról. 

Ha életedben ez az első ilyen thriller élmény, akkor elhiszem, hogy néha felsikkantasz, de könyörgöm ne úgy értékeljünk már valamit, hogy a fürdőnk falán mászó póktól is fejvesztve menekülünk. A Rise of Insanity, pedig ennek a póknak még csak a hálóban himbálódzó petéje...

Pros

+ Gyakorlatilag bugmentes
+ Tökéletes controlleres irányítás
+ Első hallgatásra is igazán figyelemreméltó a credits alatt lepergő dal
+ Odaszögelt 60 képkocka, minden egyes másodpercben
+ Jól működő és kényelmes auto-mentés
+ VR és non-VR támogatás
+ Kétszer borsódzott a bőröm

Cons
- Az első perctől nem szórakoztat
- Rendkívül lineáris
- Gyakori "3D Home Designer" feeling
- 10 évet késő grafika
- Hol túlságosan sötét, hol pedig vakítóan világos
- Értékelhetetlen nehézség (nincs)
- Nulla újrajátszhatósági mutató
- Összelopkodott thriller-horror klisék
- VR esetében a controlleres irányítás miatt hajlamos simulation sicknesst okozni
- Ez nem egy játék, ez egy szó szerinti egy gombos interaktív film
- Annyi horror jellemző szorult belé, mint Lacipecsenyébe a Feri...
- Olyan szinten középszerű, hogy az már-már fizikai fájdalmat okoz


Review score
 5Nem hiszem, hogy ezekre a "játékokra" szüksége van a játékostársadalomnak. Tégy magadnak egy szívességet és told le az Outlast 1-2-öt, vagy ha walking sim-re vágysz, akkor a Vanishing of Ethan Carterrel szemezz.