A Wolverine megjelenése a videojáték-ipar számára régóta várt eseményként vonult be a köztudatba, hiszen az Insomniac stúdió korábbi munkái, különösen a Spider-Man 2, magas elvárásokat támasztottak. És még e mellett van egy Batman Arkham franchise is. Szóval nagyon magas a léc. A játékos közösség és a kritikusok egyaránt az év legjobb singleplayer játéka cím várományosaként tekintettek rá, bízva abban, hogy a stúdió a saját erősségeire építve képes újabb mérföldkövet állítani. Az alkotás azonban a fejlesztési folyamat során olyan irányt vett, amely a várt csúcsminőség helyett egy középszerű élményt eredményezett. A történet, a játékmenet és a művészi megközelítés egyaránt elmaradt attól a szinttől, amelyet a stúdió korábbi címei képviseltek, így a Wolverine a csalódást keltő alkotások közé sorolható a gaming világ aktuális kínálatában.
A narratíva szerkezete számos ötletet és koncepciót próbál egybefűzni, ám ezek gyakran ellentmondásos módon jelennek meg. A történet egy pontján megragadó és érzelmileg telített atmoszférát sejtet, amely a szereplők sorsára és belső konfliktusaira épít, ám ezt a magot folyamatosan elnyomják a hirtelen hangnemváltások, a karakteridegen döntések, a borzasztóan rossz magyar felirat (amiről már korábban külön cikkben beszámoltunk) és a széttartó cselekményívek. Egy kulcsfontosságú szereplő elvesztése után a bosszúmotívum komoly érzelmi töltettel indul, majd azonnal humoros megjegyzések és laza hangvételű jelenetek veszik át a teret, ami a történeti ív egységességét jelentősen gyengíti. A szereplők dialógusai gyakran próbálnak erőteljes és karakteres hatást kelteni, de ezek a próbálkozások rendszeresen eltévesztik a célt, és inkább erőltetettnek hatnak. A tempókezelés is sajátos mintát mutat: a középső szakasz hosszan elidőzik egy olyan barát felkutatásán, aki korábban minimális jelenléttel bírt, miközben más karakterek órákra eltűnnek a narratívából. A Logan és Jean Gray közötti duó jelenetek emelkednek ki a leginkább, mert ezekben az érzelmek hitelesen és komolyan jelennek meg. A többi szereplő, köztük a Team X tagjai és Jean társai, Varangy pl. jóval kevesebb teret kapnak ahhoz, hogy igazán megragadjanak. A továbbiakban pedig olyan fordulatot vesz, amely a korábbi konfliktusokat és a főellenség ívét gyakorlatilag feloldja, mintha a történetet inkább lezárni, mint továbbvinni kívánnák egy esetleges folytatás előtt. A színészi alakítások szerencsére meglehetősen magas színvonalúak, ám a szövegkönyv korlátai miatt ezek az erőfeszítések is csak részben érvényesülnek, amit plusz poénként a borzalmas magyar felirat totálisan szét csap.
A játékmenet alapjai működőképesek, és időszakosan élvezetes pillanatokat kínálnak, ám a mélység és a súly hiánya miatt nehezen tartják fenn az érdeklődést egy teljes játék hosszában. A harcrendszer kezdetben korlátozott lehetőségeket ad, hiszen a legérdekesebb mechanikák csak a játék utolsó negyedében válnak elérhetővé a képességfa mentén. Ez a megoldás a korai szakaszokat egyhangúvá teszi, holott a későbbi állapot már kísérletezés ösztönözne. Az ütések súlya gyakran elmarad attól a szinttől, amelyet a legújabb God of War címek is képviselnek a váll fölötti közelharc terén vagy a hack and slash műfajban. A ellenfelek sokszor inkább sérüléspontok gyűjteményének hatnak, mint valódi ellenállásnak, így a Wolverine karakteréhez illő erőérzet csak részlegesen jelenik meg. A pounce és a támadások kombinálása mindössze néhány alapvető kombinációt enged, ami a harcrendszer változatosságát jelentősen csökkenti. A lopakodás a lehető legegyszerűbb formában valósul meg: fűben rejtőzés és egy gombnyomásos kivégzés. A karakter számára hiányzik minden olyan eszköz, amellyel az ellenfeleket elterelhetné vagy ügyesebben kikerülhetné, ezért a lopakodás hamar unalmassá válik, és a játékosok többsége inkább a harcot részesíti előnyben. A mozgás rendszer szintén visszafogott: mindössze egy ugrás gomb áll rendelkezésre, holott a karakter agilitása és a stúdió korábbi, Spider-Man vagy pl. a Sunset Overdrive szintű megoldásai merőben más elvárásokat támasztanak.
A játékvezetés során a folyamatos iránymutatás rendkívül erőteljes jelenléttel bír. A nagyrészt lineáris folyosókban a karakter állandóan emlékeztet az aktuális célra, a szagnyomvonal vagy finggőz pedig további támpontot ad. Ez a megoldás olyan szintre emeli a vezetést, hogy a játékos saját döntési szabadsága szinte teljesen háttérbe szorul. Még a gyerekeknek szánt Ratchet & Clank játékok is nyitottabb struktúrát alkalmaznak. A QTE-elemek szintén jelen vannak, de olyan módon, hogy a kudarc lehetősége gyakorlatilag kizárt.
A technikai megvalósítás magas színvonalú: a PS5 Pro-n a képek élessége, az arcok részletessége és a stabil hatvan képkockás megjelenítés új mércét állít az Insomniac számára. A tágas városi látképek különösen lenyűgözőek. Ugyanakkor a művészi irányítás gyakran a szűk folyosók, fémes laborok és barlangok világába zárja a játékost, amelyek idővel egybeolvadnak. A karakterdizájnok közül a Wolverine és Jean Gray kiemelkedik, míg más alakok, például a Sabertooth vagy az Essex, a realisztikus grafika mellett szokatlan, szinte uncanny hatást keltenek. A technikai ragyogás így gyakran a környezetek egyhangúsága miatt veszít az erejéből.
ZÁRSZÓ
A Wolverine iránti rajongói várakozás S-tier szintű, ez vitathatatlan! A 90% százalék fölötti élményt sejtetett, ám a kész alkotás 7-7.5 közötti tartományban landolt, ami középszerű hatást kelt, és ez a különbség a leginkább zavaró elem a teljes élményben. A játék sem a gyenge, sem a kiemelkedő kategóriába NEM sorolható – ez egyértelmű, mert a kezdeti szakaszokban az átvezetők magas színvonalúak, a harcrendszer pedig épphogy működőképes alapokat nyújt, ám egy óra elteltével a súlyérzet és a dinamika jelentősen elmarad, mintha a karakter a levegőt püfölné hangtompítós kesztyűkkel, holott a Batman és a Spider-Man címek ezen a téren merőben magasabb mércét állítottak. A pályaszerkezet is hasonlóan felemás képet mutat: hol tágas terek, hol szűk folyosók váltják egymást, a váratlan teleportok és fekete képernyők pedig arra utalnak, hogy az eredeti koncepció semi-open world jellegű, God of War stílusú világot sejtetett a jelenlegi lineáris megoldás helyett, ahol a mellékterületek bejárhatósága is merőben tágabb keretek között mozoghatott volna.
A Wolverine a videojáték-ipar számára egy olyan alkotás, amely a fejlesztési folyamat során jelentős átalakulásokon ment keresztül, és ez a nyom a kész termékben is érezhető. A harcrendszer, a lopakodás és a történeti szerkezet mind olyan területek, ahol a folytatásban bőven van tér a továbbfejlesztésre. Az Insomniac stúdió korábbi sikerei alapján képes arra, hogy a visszajelzések alapján egy jóval erősebb második részt hozzon létre, amelyben a Wolverine karakteréhez méltó mélység és egységesség érvényesülhet. Csak leárazva vedd meg a játékot, és utána nyugodt szívvel adhatsz neki 5 csillagot a PS Store-ban!
72%