Időnként jön egy-egy játék, ami igazán meg tud lepni. A történet vezetés, a teljesítmény és a játékmenet kombinációja igazán nagyszerű élményt eredményez és emlékeztet arra, hogy mitől különlegesek a videojátékok. Örömmel jelentem, hogy korunk egyik nagyszerű játéka most kapott némi ráncfelvarrást az új generációkra. Úgy gondolom, hogy maga a The Last of Us széria minden érdeklődő számára kötelező játék. Élvonalbeli interaktív történetmesélés. A TLoU 2 egyben csodálatos módja annak, hogy eltöltsük az időt a The Last of Us tévésorozat második évadára várva, amit egy nagyon hosszú várakozás lesz.
Hogy őszinte legyek, szerintem az eredeti The Last of Us túlértékelt. Főszereplője, Joel (Nolan North) túlságosan aljas és kegyetlen figura volt ahhoz, hogy felmelegedjen, annak ellenére, hogy Joel és védelmezője/bérlánya, Ellie (Ashley Johnson) között vannak csodálatos pillanatok. Azok, akik látták a televíziós adaptációt, amelyben Pedro Pascal kedvesebb, szelídebb Joelje tökéletesen párosul Bella Ramsey szeretetreméltó önfejű Ellie-jével, meglepné az első játék Joelje, aki egy tucat órán keresztül kínozza és gyilkolja magát a nyomorúságával. Ez nem éppen egy „szórakoztató” játék.
Az első TLoU játékmenete is hagyott némi kívánnivalót maga után: rettenetesen megtervezett zombi – technikailag a (valódi) cordyceps gomba által megfertőzött emberek – ellenére ritkán ijesztő, túl gyakran fajult el hosszan tartó fegyverkezésbe, ahol az egyetlen igazi kihívás a lőszer utáni tülekedés volt. Ez nem azt jelenti, hogy a TLoU nem a legjobb történetmesélést nyújtotta a közelmúltban – Joel és Ellie utazása örök életű –, de játékként a legjobb esetben is tökéletlen élmény volt.
Nem úgy, mint a The Last of Us Part II esetében, egy olyan
videojátékban, amely mélyen megérti a választott médium erősségeit és
korlátait. A TLoU 2 különösen azt a ritka bravúrt valósítja meg, hogy minden,
amit csinálsz – minden felfedezett környezet, minden harci találkozás, amit
túlélsz, minden tárgy, amit keresel – elengedhetetlennek érezteti magát.
Sztorivezérelt játékmenet a javából, egy nagyon konkrét történet szolgálatában, amelyet néhány nagyon tehetséges mesemondó ad elő. A mikroztanzakciók, folyamatosan érkező történetet bővítő letölthető tartalmak és lootboxok mellőzésével egy az első perctől komplett sztorit kapunk. Egy jól megírt, alapos és a világhoz mérten életszerű történetet, és a karakterek (és döntéseik) teljes mértékben hihetőek.
A játékosok, vagy azok, akik látták a TV-sorozat első évadát, emlékezni fognak arra, hogy a TLoU a grizzled csempész, Joel (North a játékban, Pascal a tévében) útját követi, miközben egy nagyon különleges tinilányt, Ellie-t (Armstrong / Ramsey) kísér. ) egy pokoli posztapokaliptikus tájon. A TLoU világában az Egyesült Államok frakcióháborúba torkollott egy zombiszerű kitörés nyomán, és a legtöbb nagyváros tönkrement. Ellie figyelemre méltó titka az, hogy immunis a fertőzésekre, úgy tűnik, ő az utolsó ember a Földön, akit megcsíphet vagy megkarcolhat a játék „fertőzöttje”, anélkül, hogy azzá változna.
A TLoU 2 öt évvel az előző eseményei után kezdődik, Ellie most tizenkilenc éves, és nagyon dühös, a veterán bérapára. Szoros kapcsolatuk, amelyet Joelnek az első játékban hozott döntése miatti bűntudata – és Ellie-nek ezzel kapcsolatos hazudozása – súlyosbított, képezi a történetnek a gerincét, amely sokkal nagyobb hangsúlyt fektet Ellie utazására, mint Joelére. Valójában a játék végére a játékosok sokkal több időt töltenek Ellie – és egy másik túlélő, a vadonatúj karakter Abby (Laura Bailey) – irányításával, mint Joelével, aki az első játék főszereplője volt.
A TLoU 2 jobban kezeli a kapcsolatokat – barátok, szerelmesek, munkatársak, ellenségek között –, mint talán bármely más videojáték. Ez Ellie vonzalmaival kezdődik, amely csak az eredeti játék opcionális melléktörténetében derül ki, de itt az első perctől kezdve a középpontban van. Bár a TLoU 2 nem éppen egy szerelmi sztori, Dina (Shannon Woodward) karaktere szervesen beépül a történetbe, és belép az AI által vezérelt mellékszerepbe, amelyet Ellie töltött be az első játékban. Hihető kapcsolatuk úgy néz ki, mint egy fiatal szerelmes pár, akik rendkívüli időket élnek meg együtt.
Az újonc Abbynek eközben egészen más szereplők – és akadályok – miatt kell aggódnia, de lenyűgöző látni, ahogy története összefonódik Joel és Ellie száljával, miközben érdekes, újszerű irányokba is kanyarog. Abby jelenléte a The Last of Us tévéműsor második évadában (2025-ben érkezik) minden bizonnyal megosztó lesz, de a játék végére többet tett, mint eleget, hogy emlékezetes figura legyen. (Minden bizonnyal érdekes lesz látni, hogy a tévéműsor hogyan hozza ki a játék fergeteges fináléját.)
Nem meglepő módon a TLoU 2 legnagyobb erőssége a karakterekben és az őket alakító színészekben rejlik. North remek (ha túlzottan használt is) videojáték-hang- és mocap-színész, és olyan ünnepélyességet hoz Joelbe, aminek van értelme. Armstrong Ellie-je még jobb, hiszen a játéktörténelem egyik legjobb teljesítményét nyújtja, mint egykori gyerekkatonából lett (anti)hős, aki akaratlanul is sok olyan bűncselekményt követ el, amilyeneket ellenségei is. Laura Bailey Abby-je – egy idősebb, keményebb, lenyűgözően izmos harcos – messze különbözik Ellie-től, bár az utazása érdekes párhuzamokat hordoz.
Ez elvezet a TLoU 2 másik erősségéhez: az íráshoz. Az egyik legjobb dolog a TLoU 2-ben, hogy megkérdőjelezi azt a feltételezést, hogy a történet hősének szükségszerűen „hősnek” kell lennie. A TLoU 2 meg meri mutatni a játékosok cselekedeteinek negatív következményeit, kétségeket ébresztve a túlélésért tett (és a hogyan) erkölcsiségével kapcsolatban.
Amióta Mario először csapta le ezer mosolygó teknős fejét, a
videojátékokat kritizálják erőszakosságuk meggondolatlansága miatt. Itt
azonban, annak ellenére, hogy egy brutálisabb játék, a TLoU 2 azt bizonyítja,
mélyen megértjük, mit jelent ölni vagy ártani. Különösen azáltal, hogy neveket
és háttértörténeteket adtak az ellenségeknek (embereknek és zombiknak
egyaránt), akikkel találkozunk, és a játék rendszerint kiemeli tetteink
tragédiáját. Amikor egy íjjal és nyíllal elejtünk egy ellenséget, és a barátaik
azt kiáltják: „Istenem, megölték Franket!”, nehéz nem érezni a sajnálkozást.
Hasonlóképpen, ha zombi hordával hadakozunk, majd találunk egy naplót, amely
részletezi a véletlenül megölt család utolsó napjait, fájdalmas emlékeztetőül
szolgál arra, hogy végső soron mindenki csak egy másik túlélő volt valamikor.
Ez a filozófia kiterjed a játék világának kialakítására és
arra is, ahogyan áthaladunk rajta. Sok más videojátékkal ellentétben soha, de
soha nem fogjuk úgy érezni, hogy csak a felfedezés kedvéért fedezünk fel.
Minden egyes úton, amelyen áthaladunk, minden egyes épületet, amelyet felfedezünk,
egyértelmű okból tesszük, egy cselekmény szempontjából lényeges elem miatt vagy
egy karakter keresése érdekében, vagy egy világosan meghatározott cél konkrét
eszközeként. A TLoU 2 egy hosszú játék, több mint húsz óra, ami egy ilyen
típusú játéknál igazán matuzsáleminek hat, egyszer sem éreztem úgy, mintha virtuális
köröket kényszerítenének rám, hogy elérjem a következő célt. Azzal sincs baj,
ha a szereplők ostoba döntéseket hoznak és hirtelen egy zombik által fertőzött
kórház gyomrába kerül, hogy kétségbeesetten megmentse valaki életét, de e
nyomasztó világ terhelő súlya alatt hitelesnek hat, hogy bármire képesek a szeretteikért.
Hasonlóképpen, a játék harci megközelítését okos és kielégítő módon módosították, bátorítva a lopakodást mind a zombi, mind az emberi ellenségek ellen, és megfontoltan vetik be őket, ha annak narratív értelme van. Még mindig úgy gondolom, hogy hiba, hogy a játék túlzott mértékben támaszkodik a fegyverkezésre – a lőfegyverek amerikai fetisizálása itt teljes mértékben látható –, de az a tény, hogy lopakodva is lehet átjutni szakaszokon, szemben az előző játék legrosszabb részeivel.
Összességében senki sem lepődik meg azon, ha azt mondom, ez továbbra is egy jó játék. A történet mesélés, ábrázolást, hangulatot, zenét és színészi játékot nem tudom hova tovább fokozni. Az új generációs frissítésnek köszönhetően szebb lett, így 4k-ban is élvezhetjük a szívszorító kalandot. Plusz van még egy előnye az új megjelenésnek: remek kifogás még egyszer elkezdeni!
| Review score | |
| 9.0 | A The Last of Us Part II Remastered immáron az új generáció csillogásában tér vissza, és hiába fogunk sokadjára neki esni, mit sem veszít fényéből. Továbbra is egy kihagyhatatlan kalandot ígér! |