A túlélős MMO-k valahogy még nem érték el az aranykort, nem volt meg az az érzés velük kapcsolatban, hogy elérték volna a zsáner nyújtotta lehetőségek csúcsát. Ez a fajta játék stílus a mai napig aktívan fejlődik, mindig van min csiszolni, mindig van valami újdonság, ami egy fejlesztő csapat fejéből kipattan, éppen ezért tömegével jönnek/jöttek próbálkozások a piacon, majd tűntek el némán a semmiben. Ez még mindig egy kísérleti fázis, és bár kaptunk számos remek játékot a témában, a rajongók még mindig éhezik az igazi nagy áttörést. Mostani játékunk eltökélten halad azon célja felé, hogy megközelítse ezt a fajta teljességet és tökéletességet, és a srácok nem is kapkodják el a termékük piacra dobását. A pár napig tartó béta időszakok között gőzerővel robog a munka, mi pedig csak kapkodjuk a fejünket, hogy ebből vajon mi lesz. Ez a játék a Once Human.
Valaha ember voltam
A történet elmesélésének módja a játékon belül nem példa nélküli, de önmagában különleges és érdekes. Költőien rébuszokba öntött talányok és in medias res információmorzsák szolgáltatják az alapsztori felfestését a játékos számára, ami aztán a prológus alatt formát ölt, majd a játék további részében lassan kitisztul számunkra.
A Once Human egy poszt-apokaliptikus világba kalauzol, melyben a nagyra törő tech-óriás, a Rosetta olyan kísérleteket végzett, melyekkel a világunkon túli erők és titkok megszerzését remélték. Hittek abban, hogy volt előttünk egy fejlettebb emberiség, és ők ismerték az Ezüst Kapunak keresztelt átjárót, melyen keresztül a Csillagpor nevezetű szubsztancia szivárgott át, fantasztikus képességeket és technológiákat adományozva. A Rosetta rá is lelt a Csillagporra, ám az az ajándékain felül kegyetlen mutációkkal súlytotta az emberiséget. Megtébolyodva a felfoghatatlan felfedezésen, a Rosetta feleőtlenül kinyitotta az Ezüst Kaput, és a katasztrófa egy perc alatt elpusztította az ismert civilizációt.
A Föld immár gyéren lakott pusztaság, melyben a technológia förtelmes ellenséggé, vagy furcsa és nehezen értelmezhető új eszközzé változott, értelmet nyert gépek, vagy mechanikai elemekkel összeforrt mutánsok képében. A Rosetta viszont pont ezt akarta, ráadásul az esemény egy új emberi fajt hozott a világra, melyek ereiben ott csörgedezik a Csillagpor. Kilencen voltak kezdetben, de sokan közülük a Rosetta ellen fordult, megalapították a Mayfly frakciót, és tűkön ülve lesik, hogy mikor jelenik meg újra egy közülük, akit aztán a soraikba toborozhatnak. Ilyen újszülött a mi karakterünk is, aki épp csak testet ölt a fizikai valóságban, máris át kell küzdenie magát a Rosetta természetellenes anomáliákkal teli laborjából.
A tutorialként funkcionáló prológus egy egyszemélyes menekülés. Elkészítjük a karakterünket, akinek személyre szabásában felületes opcióink vannak, pár előre beállított fizimiska, haj, pár testi jellemző, de egyelőre ennyivel kell megelégednünk. Aztán elkezdődik a játék, és szépen lassan megismerjük a Once Human alapvető játékelemeit, a mozgáskultúrától a lopakodáson át a mutánsok ellen bevethető trükkökig. A menekülést egy intenzív horda támadás zárja, melyben egy faviskót kell megvédenünk a felénk ostromló szörnyek, és a távolban cammogó félelmetes teremtmény ellen.
Torz világ
Amint a prológusnak vége, megismerünk pár új karaktert, elmagyaráznak némi sztorit, majd közlik, hogy a világ nem is annyira halott, mint azt hinnénk, épp csak életet kell bele lehelni. Így hát utunkat a nyílt világon folytatjuk, azon belül is egy kezdő szintű zónában, mely elhagyatott falvakkal, gyér erdőkkel, mocsaras folyópartokkal szegett emléke csupán a civilizációnak. Mutánsok csoszognak erre-arra, mutálódott vadállatok keresztezik az utunkat, furcsán viselkedő anomáliák és gépek bújnak a sötétségben, és persze temérdek kincs is csak arra vár, hogy magunkhoz vegyük őket.
Ha tetszik, ha nem, mégis csak emberek vagyunk, ezért aztán vannak szükségleteink. Építenünk kell egy menedéket, ami gyakorlatilag egy rögtönzött kajiba a semmi közepén, itt tárolhatjuk a kincseinket, eszkábálhatunk tárgyakat, fegyvert, ruházatot. A játék ezen része semmi újat nem nyújt, ezerszer látott módon kell fát, követ, füvet, és egyéb alapvető alapanyagokat gyűjtenünk, a ritkább cuccokért meg kell küzdeni a mutánsokkal, és/vagy be kell merészkedni a romok rejtekébe. Kapunk persze küldetéseket is, igazából mindig van mit csinálni, de végérvényesen a fő sztoriszál vezet minket végig a játék gerincén, minden más játékelem a saját magunk szórakoztatását szolgálja.
A jobb cuccokért magasabb szintű zónákba kell merészkedni, itt jelentősen nagyobb a kihívás, de kecsegtetőbb a jutalom is. Vannak zónák, melyekbe egyedül közel lehetetlen túlélni, de a Once Humanra előszeretettel aggatják az MMO címkét, elvégre egy nyílt világban, több játékossal egybe dobva szeljük a vidéket, ergo bármikor összeverődhetünk, és közös erővel pucolhatjuk tisztára a kincseket rejtő helyeket.
Nagyjából ez a Once Human játékmenetének alapja, egy nyílt világú túlélős akciójáték, több játékosra kiegyensúlyozva, dungeon crawler elemekkel, érdekes sztorival. Hab a tortán, hogy a játék feltűnően látványos, még a vadon felfedezésekor is találhatunk szemt gyönyörködtető, vagy épp letaglózóan sötét és nyomasztó helyeket. A modellek részletessége elismerésre méltó, a szörnyek dizájnja kreatív, talán csak az építkezések során felhúzható építmények kinézete lehetne valamivel érdekesebb, főleg mert a tájat beborító táborok látványa inkább belerondít az összképbe.
A játék bétában jár, tehát még sok a fejlesztésre szoruló részlet, előfordulnak bugok, és a játékmenetben is érezhető itt-ott a balansz hiánya. Két hibát viszont muszáj kiemelnünk, mert ezek szerves részei az egész játék élményének. Az első, hogy a Once Human kényelmetlenül lassan piszkálja fel a tényleges érdeklődését a játékosnak. A prológus hangulatos, szinte egy singleplayer játék minőségében visz minket végig a Rosetta laboron, ám amint kilépünk a nyílt terepre, a kötelező építkezés és szemétgyűjtés így az ezredik alkalommal halálosan unalmas és érdektelen. Kevés indikáció van arra, hogy ez mikor változik, éppen ezért a motiváció a folytatásra épp csak döcög, ráadásul a kezdő terület szörnyei és kincsei annyira antiklimatikusak, hogy nem is csoda ha valaki itt megunja a játékot. Ez megtévesztő, mert ha odébb mozdulunk a magasabb szintá zónákba, ott már kegyetlenül felpörög a játék, számottevően javul az élmény.
A másik gondunk, az MMO címke létjogosultságának kérdőjele. Nyílt világú játék révén bele fogunk futni más játékosokba is, ám az a jellemző, hogy a kalandozók inkább mennek a saját fejük után, és kevés okot látnak arra, hogy random idegenekkel csevegjenek. Mivel mindenki siet a játék élvezetesebb részei felé, ezért kevés a motiváció arra, hogy RPG-ként kezeljék a Once Humant, és így vajmi kevés a random interakció. Tisztességes group finder vagy matchmaking szerver pedig nincsen, tehát vagy hozzuk a közvetlen barátságunkból ismert Mayfly kalandorokat, vagy megpróbálunk a világban tengődő többi játékosból verbuválni egy csapatot. Ez sokszor ütközhet nehézségekbe, ami az aktív továbbhaladást akadályozza, és gyorsan elveheti a kedvét főleg annak, aki esetleg értékesen szeretné az idejét eltölteni a játékkal.
Ajánló
A Once Human már most tekintélyes rajongói táborral rendelkezik, és mint a fentiekben is olvashattátok, ez nem véletlen. Rengeteg jó ötlet van itt betárazva, a látvány magáért beszél, a sztori érdekes és tele van potenciállal. A játékmenet nem mutat újdonságokat, sőt, az agyonismételt receptet viszi tovább, de igyekszik azt kellően érdekessé tenni. A gond csak az, hogy kezdetben ennek nem látjuk sok jelét, az élet csak nagyobb szinteken indul be, addig egyedül a Once Human kifejezetten vontatott és sok helyen üresnek érződik. De a magasabb szinten is hiányzik egy közösségek tömörítő rendszer, mert barátok nélkül könnyen magunkra maradhatunk, és ez nem az a játék, amit singleplayer élménynek találtak ki.
Ezt leszámítva nagyon izgalmas a Once Human fejlesztése, a béta időszakok eddigi etapjai rengeteg játékost mozgattak meg, a következőkben pedig kíváncsian várjuk, hogy merre és hogyan fejlődik a játék. Ez bizony egy nagy dobás is lehet.