Ravenbound - Teszt

A rogue like napjaink egyik legkedveltebb játékos műfaja, habzsoljuk is rendesen. Ez az addiktív adrenalin infúzió szinte minden alkalommal bebizonyítja, hogy a műfaj időtálló értékeket, izgalmakat és lehetőségeket tartogat, már csak a körítést kell kellően érdekessé tenni hozzá. Áramlanak is szépen a kedvenc platformjainkra az újabb és újabb próbálkozások, legnagyobb szerencsénkre nagyrészt pozitív értékelésű művek születnek. Aztán persze van egy-egy "futottak még" díjas kacsa, de azok gyorsan feledésbe is merülnek, elvégre a piacot uraló remekművek teljesen elragadják a figyelmünket. És ez valahol így is van jól. 

Viszont mivel a rogue like játékok jellegüknél fogva önismétlőek, ezért mindig előszeretettel fogadjuk az újabb versenyzőket. Elég csak egy apró elem, és máris érdekessé válik a játék a keményen edzett rogue like veteránok számára is. Csak az a lényeg, hogy a játékosnak legyen miért küzdenie. A mostani játékunk sajnos ezt valahogy nem realizálta, vagy talán a Systematic Reaction stúdió fejlesztői nem értették meg kellően a műfajt amihez hozzányúltak? Akárhogy is, az új játékuk a Ravenbound nemrég jelent meg, és a Steam értékelése máris Mixed, lassan húzva a Mostly Negative számai felé. Nézzük meg, hogy mi is történik itt.

Holló szárnyán

A történet szerint egy idilli szigeten, Ávalton hat isten hozott létre tökéletes körülményeket a gondtalan és csodálatos életnek a halandók számára. Az egyik isten azonban megtébolyult, és magának akarta a sziget összes lelkét, valamint a kétségbeesésükből születő harag elszívása által lett erősebb és erősebb. A maradék öt isten megóvott pár halandót, és elmenekültek egy templomba, ahol olyan fegyvert kovácsoltak, mely képes lehet megállítani a hatodik áruló istent. Ez a fegyver azonban elvette az erejüket, ezért hát a hatodik isten könnyedén legyőzte őket, és mind az ötüket bebörtönözte, majd elégedetten vonult vissza a sziget szívébe, lakmározva a halandók gyűlöletén és szenvedésén. A fegyver azonban, habár nem tökéletes, működik. Ez a fegyver egy varázslatos holló, aki képes az öt istenhez hű halottakat életre hívni, és különleges képességekkel ellátni. Ha egy ilyen hős elbukna, a holló csak keres egy újat, egészen addig míg meg nem leli a tökéletes harcost, aki legyőzi az áruló istent, és kiszabadítja a többi ötöt. 

A kaland indító mese kellemes alaphangulatot biztosít, és bár ezernyi kérdésünk van, kellően felcsigázza az érdeklődést. A kis átvezető videót egy tutorial folytatja, ami szépen átvisz minket a játék minden fontos mozzanatán, funkcióján, megtanít a romos világban közlekedni, harcolni, illetve megmutatja a játék loot rendszerét. Szerencsére a tutorial pont csak annyira hosszú, hogy épp megunjuk, mikor is a Ravenbound elengedi a kezünket, és megnyitja előttünk a nyílt világ kapuját. Aztán szó szerint hátba rúg bennünket, hogy a vesztünkbe zuhanjunk ebben az erőszakkal és veszedelemmel teli világban. De mi nem zuhanunk, hanem repülünk. Elvégre mi vagyunk a holló választottja, és így mi vagyunk maga a holló is. 

A játékmenet az alap történet és felvezetés ellenére nagyon egyszerű. Van egy óriási nyitott világ ami öt területre van szétosztva, ezt a világot kedvünkre felfedezhetjük gyalog, vagy repülve. Az erdőkben, mezőkön, romok között ellenségek lapulnak, gyengusz banditák, boszorkányok, esetleg szörnyetegek, élőhalottak, vagy még félelmetesebbek. Minden kioltott élettel erősödünk, tárgyakat illetve erősítő tulajdonságokat zsákmányolunk, amiket beépítünk a karakterünk arzenáljába. Ezt addig műveljük, míg annyira erősek nem leszünk, hogy neki tudunk menni az utolsó bossnak. Ennyi. 

 

Sajnos azonban tényleg csak ennyi. A teljesen jól felvezetett történet ellenére a játékba annyi narratíva sem szorult, hogy legalább egy nyomorult célt kitűzzön a játékosnak, hogy józsi, ezt csináld. Nem, semmi. Kizuhantunk a tutorial tornyából, és innentől a játékot jószerivel nem érdekli, hogy mit kezdünk magunkkal. Repkedés közben nagyon szépen látjuk egyébként a lehetőségeinket, a határaink feszegetése és a játék által lehelyezett kihívások legyőzése teljesen ránk van bízva. A halál végleges, ergo elveszítjük a karakterünket és minden megszerzett tárgyunkat, ha nem vigyázunk. Amit tovább viszünk az egy alapanyag, amivel valamivel erősebben indulunk neki újra a játéknak. Ez klasszikus rogue like recept, és itt sincs másképp.

Mozdulatlan terepasztal

Minden új karakter egy új fegyvert, készséget és tulajdonságokat jelent, habár ezek jóindulattal is csak közepes értékűnek nevezhetőek, nem fogják meghatározni alapjaiban az erőnket, sőt, kb alig fog számítani. A csaták során begyűjtött loot lesz a karakterünk építésének kulcsa, ám ezek nem a földre pottyanó tárgyak, vagy ládákból előrántott kincsek. Gyakorlatilag pontokat gyűjtünk, hogy aztán egy-egy mennyiségnél... kártyákat oldjunk fel. A kártyákból mindig felajánl nekünk a játék 3-4 lapot, húzunk egyet, azt megtartjuk, a többi megy a levesbe. A kártya önmagában csak a "paklinkban" van, amíg azt rá nem rakjuk a karakterünkre. A kártya lehet egy ruha, fegyver, képesség, vagy módosító, viszont minden kártyának van mana értéke. Ha nincs mana, nem tudunk semmit a karakterre rakni. Manát viszont honnan szerzünk? Hát persze, hogy kártyákból. 

Szóval gyakorlatilag egyik térképen jelölt ellenségről a másikra utazunk, megöljük őket, imádkozunk hogy olyan kártyát randomoljon a játék ami kell. Nem azt adta, francba, mehetünk tovább. Na végre, adott egy mana kártyát, ezzel akkor most van manánk, felrakhatjuk a sisakot. Éééééés meghaltunk... Ez a fajta full random rendszer nem idegen a rogue like játékoktól, ám ha bármely másikat megnézitek, valamivel ütemesebben és kimértebben szolgáltatja a loot-ot bármely játék, ráadásul olyan tárgyakat adnak, melyek komoly előnyt jelenthetnek, lévén a rogue like játékoknak pörögniük kell. Élsz, harcolsz, meghalsz, kicsit erősebben térsz vissza, harcolsz, meghalsz, újra. A Ravenbound valahogy úgy érződik, hogy túl sok időt ölünk bele hasztalan dolgokba, megizzadunk egy-egy bossnál azért, hogy csalódjunk a lootban, és mindeközben nincs semmi felüdítő cselekvés vagy activity. 

A pálya ugyanis fájdalmasan üres. Hatalmas területről beszélünk, amin átrepülni is hosszú percekig tart, és távolról egyébként szemet gyönyörködtetően szép és részletgazdag a táj. Aztán leszállunk, és előjönnek a közelről már nem túl szép ráncai a grafikának, aztán mellbevág az üresség. Kietlen tájak, üres erdők, a romok csak kőhalmok, sehol egy vizuális történetmesélési elem, vagy nyoma annak, hogy itt élt bárki. Az ellenségek is csak ácsorognak, semmi célja nincs a létezésüknek azon kívül, hogy várják hogy mi megöljük őket. Van a térképeken egy-egy falu, de itt is az NPC-k inkább csak vegetálnak, egy nyomorult szinkron sem fért bele a játékba, és amit írásban mondanak, az is élettelen és érdektelen. Egy ekkora szép világot ennyire üresen hagyni borzalmasan nagy hiba, és az első óra játék után minket is elragad az egyhangúság. És sajnos a játék végéig ebben nem tapasztalhatunk javulást. 

Na de mi a helyzet a harcrendszerrel, elvégre ha eddig nem is tudott megfelelni a játék az elvárásoknak, az akcióban muszáj felmutatnia valamit. Szerencsére itt már tudunk jót is mondani. Bár a Ravenbound animációi itt-ott elnagyoltak, sőt, helyenként kifejezetten bénák, a harcokba jól láthatóan maximális erőfeszítést pakolt a fejlesztő csapat. A harc ütemesnek érződik, az ellenfelek a Dark Souls játékokból is ismert módon, megfigyelhető is kitanulható koreográfiával harcolnak, ami csak addig büntet és sanyargat, míg meg nem értjük, hogyan tudunk védekezni, illetve ellentámadni. A támadásaink készlete elég sovány, de azok megfelelő kihasználása és időzítése a kulcs, tehát a banditától a titánig minden dög ellen pengeéles reflexek kellenek, amitől a harcok soha nem válnak unalmassá. Ráadásul mindegyik fegyvertípus más-más mozdulatokat és emígyen más stratégiát követel meg, ezért aztán mindig van valami apró fűszerezése a harcoknak, akárhányszor kezdjük őket újra új karakterrel. 

Apatikus visszatérő

A Ravenbound tehát a harc szempontjából egy kellően izgalmas rogue like akciójáték, csak épp minden másban kénytelen a közepes értékelésnél rostokolni. A grafikára is igaz ez az állítás, míg távolról a világ gyönyörű és már csak a táj puszta mérete könnyeket facsar, addig a közvetlen közelről való szemlélése az üres és élettelen terepeknek inkább csak csalódást okoz. A néhol kifejezetten csúnya modelleket és elnagyolt textúrákat szép és dinamikus fényekkel igyekeztek palástolni, és el kell ismerjük, hogy van látványos része a harcoknak és a felfedezéseknek, de mindez édeskevés egy teljes játék értékeléséhez. Az ellenfelek dizájnja egyébként különösen fantáziátlan, a falvakban megfigyelhető lakosokról már az volt az érzésem, hogy valami ingyenes model fórumról lettek letöltve, annyira középszerűek.  Ez még egyébként nem is zavarna, de a saját karakterünk fizimiskája is hasonlóan élvezet mentes. 

Hangok terén talán csak a zenére mondhatjuk, hogy kellemesen fülbemászó, és bár a zenei lemezt nem vásárolnám meg, de a játékban kellően jó szolgálatot tesz. Minden más viszont inkább csak szemöldök ráncolást eredményez, főleg mikor ezerszer hallott hangkészletből bányászott zörejek köszönnek vissza. Vagy amikor a karakterünk ugrik, és annyira szenved tőle, hogy az artikulálatlan kiabálása miatt inkább kikapcsolom a hangot. És ha már az átvezető videóban egy totál okés narratívát hallhattunk, hogy hogy nem telt legalább egy-két szinkronra a falusiak körében? Legalább egy csöppnyi életet lehelt volna a világba, de sajnos erről is le kell mondanunk. 

Ajánló

A Ravenbound egy tetszetős ötletre épül, az alap történet is csábító, a hatalmas, távolról gyönyörű világ pedig kifejezetten hívogató. Ám mikor a játékos nekilendül és elkezdi felfedezni Ávalt szigetét, rájön hogy a világ üres, érdektelen. A játék nem kíváncsi arra, hogy mi hogyan tudnánk szórakozni, meg se próbál irányt mutatni, vagy legalább valami narratívával színesíteni a sand box élményt. De sand boxnak se tökéletes, mert az egyébként órákat felemésztő random loot gyűjtögetés fele olyan kifizetődő sincs, mint kellene. Megmondjuk őszintén, ez a játék azoknak tud valamit adni, akiknek nincs különösebb elvárása vagy igénye a tartalomra, csak szeretnének járni-kelni és harcolni. Ők tehetnek egy próbát.

Review score
6
A Ravenbound egy olyan rogue like sand box akció játék, ami gyengén teljesít rogue like-ként, még rosszabbul sand boxként, viszont az akcióhoz legalább ért, és tud annyi izgalmat nyújtani, hogy ne tűnjön el a süllyesztőben. A tartalmi hiányosságok miatt sajnos nem lehet több a játék mint közepes. Az egész Ravenbound olyan, mint a játék helyszínét adó Ávalt szigete: távolról gyönyörű és izgalmas. Közelről viszont kopottas és üres.


Összes oldalmegjelenítés