Kritika: Végtelen- Infinite (2021)

A halhatatlanság témakörével viszonylag gyakran találkozhatunk a vásznakon. Nem véletlen, hogy a filmesek időről időre visszatérnek ehhez a kérdéskörhöz, hiszen számtalan izgalmas történetet lehet kihozni abból, ha egy adott személy, esetleg csoport az örökkévalóság terhével küzd.

A 2021-ben bemutatott Végtelen is ezt a jól ismert, mégis, a mai napig izgalmas és érdekes koncepciót veszi alapul.

Adva van egy rakás ember, akik képesek a reinkarnációra, azaz ha meghalnak, akkor a lelkük újjászületik, de a korábbian megszerzett emlékeiket és tapasztalataikat nem veszítik el. Ők a végtelenek, akik az idők során két csoportra szakadtak: vannak a jók, akik az emberiség fejlődését próbálják segíteni és a rosszak, akik a világ elpusztításán ügyködnek.

Ebbe a nem mindennapi csatározásba keveredik bele főhősünk, Evan, aki szintén a halhatatlanok csoportjába tartozik és ő birtokolja azt az információt, ami eldöntheti a végtelenek közötti háború kimenetelét. A bökkenő az, hogy Evan nincs tisztában azzal, hogy ki is ő valójában, hiszen gyerekkorában elnyomták az előző életeihez tartozó emlékképeit.

Ennyi alapján még azt gondolhatnánk, hogy itt egy okos kis sci-firől van szó, ehhez képest a Végtelen egy iszonyat kínos és buta akciófilm, ami az alapötletét leszámítva egy igazi baklövés.

Pedig nem egy kutyaütő banda állt a projekt mögött, hiszen rendezőként itt van Antoine Fuqua, aki ugyan nem egy látnoki erővel megáldott géniusz, viszont a maga kategóriájában (elsősorban akció-thriller műfajban) egy teljesen korrekt iparos.

Főszerepben meg itt tündököl Mark Wahlberg, aki szintén nem egy színészóriás, viszont a keménykötésű hősfigurák mindig is jól álltak neki. Ennyi alapján jogos elvárás lehetne az, hogy a végeredmény legalább megüsse a „közepesen szórakoztató” szintet, de ez a produkció valami elemi erővel lett elszúrva. 

Kezdjük ott, hogy az ígéretes alapsztori piszkosul nem lett kihasználva. Az egész lélekvándorlós/reinkarnációs felütés csak arra jó, hogy a leglustább akciófilmes klisék most kivételesen ne egy titkosügynökös köntösbe legyenek belebújtatva.
De még ez is rendben volna, egy korrekt, természetfeletti elemekkel megfűszerezett zúzással se lenne probléma, viszont a pocsék forgatókönyv már a startvonalnál felgáncsolja a filmet.

Már rögtön a játékidő elején egy arcpirítóan gyenge és szájbarágós narrációval szembesülhetünk, ahol egy hajmeresztő autósüldözés aláfestéseként kapjuk meg a sztori kiindulópontjait. Nincs semmi misztikum, felfedezésre váró rejtély, nem, rögtön egy kisebb várospusztítás közepén találjuk magunkat, ahol a készítők csak így lazán, félvállról odahányják a lélekvándorlás szabályrendszerét megfejelve az alapkonfliktus ismertetésével.

És ne legyenek illúzióink, a Végtelen ezt követően se ugrik magasabb minőségi kategóriába. Egy ész nélküli rohanás az egész cselekmény, ahol két dimenziós sablonfigurák okádják egymás arcába az expozíciót, miközben az akciójelenetek is annyira kapkodóak, hogyha kettőnél többet pislogunk, akkor komplett bunyókról és tűzpárbajokról maradhatunk le.

Nincs azzal baj, ha egy film gyors ütemben halad előre és a ráérős tempót feláldozza a feszes akciók oltárán, de akkor illik ehhez a stílushoz igazítani a világépítést és a szereplők bemutatását.

Jelen esetünkben nem egy szórakoztató, adrenalinpumpáló őrületről van szó, hanem egy teljesen súlytalan és összecsapott fércműről. A cselekmény logikája több sebből vérzik, a jelenetek helyenként ész nélkül követik egymást, miközben kifejezetten fontos momentumok sikkadnak el csak azért, hogy minél gyorsabban eljussunk a befejezéshez.

A kedvencem az a fegyver volt, amivel a gonoszok képesek voltak fogságba ejteni az ellenfeleik „tudatát/lelkét”. Ez eleinte egy kifejezetten fontos eszköznek tűnik, sokáig azt hittem, hogy a történet során részletesebben le lesz vezetve a működési elve, de igazából semmi nem derül ki róla a későbbiekben. Így szó nélkül el kell fogadnunk azt, hogy létezik egy stukker, amivel ha fejbe trafálnak egy végtelent, akkor annak a lövedéke az áldozat tudatát magába szívja és úgymond átalakítja digitális formátumba.

Egy ilyen eszköz logikájáról egy épkézláb filmben azért elhangzana egy-két mondat, esetleg a sztori szempontjából is lényeges szerepet kapna. Itt megvan említve, felbukkan egy-egy jelenetben és kész. Valójában csak arra szolgál, hogy az egyik női főszereplő a fináléban kapjon egy kis mellékküldetést.

De ha már kidolgozatlan elemek, akkor muszáj kitérni a fő gonosz karakterére. Alapjaiban véve érdekes figurának tűnik, aki már ráunt a halhatatlanságra és szeretne  véglegesen meghalni. Ez azért egy elég izgalmas motiváció, ami rengeteg kérdést felvet, ehhez képest be kell érnünk azzal, hogy ezt a hátteret pár mondatban ledarálják, hogy ezt követően csak egy tipikus sablon ellenlábast kapjunk, aki valójában minden életet ki akar iktatni a bolygón.

Mit ne mondjak, ez kiábrándító! A készítők kezében igazi nyerő lapok voltak, nem kellett volna semmi mást csinálniuk, csak szépen kidolgozniuk ezt a világot az érdekes felvetésekkel és ötletekkel együtt és aztán simán kaphattunk volna egy épkézláb akciómozit, ami a szórakoztatás mellett arra is képes, hogy elgondolkodtassa nézőit.

Ehhez képest a Végtelen egy hatalmas melléfogás lett, ami részleteiben tartalmazza egy okos sci-fi/fantasy elemeit, de a hozzá nem értés és az inkompetencia annyira mélyre temeti ezeket, hogy szinte teljesen észrevétlenek maradnak a számtalan hiba alatt.

Ahogy említettem, a filmet azért nem egy tehetségtelen kontár rendezte, de a megbízható iparosként már emlegetett Fuqua se tudta ezt a káoszt megmenteni. Ahogy fentebb említettem, túl gyorsan pörög a cselekmény, lényeges dolgok nem kerülnek kifejtésre, erőltetett módon van tálalva a több sebből vérző sztori és helyenként a jelenetek közötti logikai összefüggések is teljesen csődöt mondanak.

Látvány terén is akadnak problémák, például a CGI effektek helyenként iszonyat gyengék, amire aztán még rátesz egy lapáttal a kapkodó operatőri és vágási munka is.
Az akciók így szintén nem mentenek sokat az összképen, sőt, igazából csak még jobban aláássák a film színvonalát.

Pedig lennének itt egész ötletes, mi több, őrült megoldások, a nyitány üldözése például egy az egyben olyan, mintha egy sokadik Halálos iramban epizódból lett volna átemelve. Lehet, hogy ez nem mindenkinek jó ajánlólevél, viszont itt lenne is értelme az elrugaszkodott akciójeleneteknek, hiszen olyan emberkék csapnak össze, akik fittyet hánynak arra, hogy megsérülnek-e egy-egy zúzás során, hiszen haláluk után újra életben találják magukat egy másik testben.

A probléma ott van, hogy a kellően túltolt csörték helyenként borzalmasan néznek ki vizuális szempontból, miközben iszonyat rövidek is. Mire az ember akár egy kicsit is hátra dőlhetne, hogy elmerüljön a harcokban, már vége is az adott jelenetnek.

Amiről még nem esett szó, az a színészijáték. Gondolom, senkinek sem fogok meglepetést okozni azzal, hogy ilyen téren is rendkívül siralmas a helyzet.
Hiába vannak itt olyan nevek, mint Mark Wahlberg vagy éppen Chiwetel Ejiofor, egyikük se volt képes összehozni egy épkézláb alakítást.

De emiatt elsősorban nem is őket tenném felelőssé, hanem a már többször szapult forgatókönyvet, ami irgalmatlanul gyenge karaktereket vonultat fel.

Bár, Wahlberg esetében az is fennáll, hogy az általában tökös hősfiguráiról ismert színésznek most egy kissé összetettebb figurát kellett volna életre keltenie, hiszen itt egy olyan fickó lenne a főszereplő, aki intelligens, talpraesett, mégis, kissé elveszett, nem találja a helyét a társadalomban. Ebből annyit látunk viszont, hogy Wahlberg vagy bambán mered maga elé, vagy kínos egysorosokkal próbálkozik és végig jól látható az, mennyire nem találja a helyét ebben a karakterben.

Úgy érzem, jóval többet foglalkoztam a filmmel, mint amennyit megérdemelt volna, de még mielőtt lezárnám a gondolataimat, muszáj szót ejtenem arról, hogy a Végtelen helyenként pofátlanul lop más alkotásokból.

A halhatatlanok közötti harc a Hegylakót juttathatja az eszünkbe, de a Mátrix is visszaköszön a főhős „öntudatra ébredése” kapcsán, a végtelenek csoportja és a hozzájuk köthető elszállt akciók pedig a Wanted című mozit idézik meg.

Nyilván nincs azzal baj, ha egy film átvesz elemeket innen-onnan, de a Végtelen esetében végig az érződik, hogy itt a készítők (egy-két eredeti ötletet leszámítva) csak arra voltak képesek, hogy más, hasonló műfajú történetek megoldásait szinte változtatások nélkül átemeljék a saját munkájukba, ezzel is megspórolva a kreativitást.
Azt hiszem, ez az a pont, ahol jobb rátérni az összegzésre, különben még folytatnám a fröcsögést.

A Végtelen egy iszonyat gyenge akció-sci-fi/fantasy. Vannak érdekes ötletei és gondolatai, de annyira vérszegény a megvalósítás (rendezés, látvány, színészijáték, zene), hogy ezek igazából már az első percekben agyonnyomják az összes apró pozitívumot.

Az igazat megvallva, láttam már ennél sokkal rosszabb filmeket is, viszont egy ilyen alkotógárda (Fuqua, Wahlberg) esetében nem számít nagy dicséretnek az, hogy a munkájuk éppen nem nézhetetlen.

(A film megtalálható az HBO Max kínálatában.)

Értékelés: 3/10