Kritika: Black Adam (2022)

Jelenleg a szuperhősök korát éljük. Ha szétnézünk a mozik műsorán, szinte minden hónapban megakadhat a szemünk egy MCU (Marvel) vagy egy DC produkción, de otthonunkban se maradhat nyugtunk, hiszen a különböző streamingszolgáltatók is előszeretettel ontják magukból az effajta történeteket, melyek bizonyos esetekben a vásznakon látott eseményekkel is összefüggésben állnak.

Nem is csodálom, ha sokak gyomrát már megülte ez a túltelítettség, én viszont még mindig képes vagyok gyermeki lelkesedéssel elveszni ezekben a fiktív világokban.

Legalábbis akkor, ha az adott film/sorozat képes a már jól bejáratott sablonok mellett felmutatni némi egyediséget forgatókönyv, stílus, esetleg vizualitás terén. Az utóbbi időben született is néhány kifejezetten erős darab, melyek ha nem is távolodtak el szélsőségesen a műfaj alapjaitól, azért törekedtek arra, hogy ne a langyos középmezőnybe süppedjenek bele. Ilyen volt például az idei The Batman, a tavalyi The Suicide Squad vagy éppen annak szellemi folytatása, a Peacemaker.

És hogy miért csak DC címeket soroltam fel? Mert jelen írásomban a stúdió legújabb szösszenetéről, a Black Adamről lesz szó, ami bejelentésétől kezdve azzal lett reklámozva, hogy feje tejére fogja állítani Supermanék világában a hierarchiát.

Ez a nagyzoló szöveg már önmagában vicces, hiszen a Warner a 2013-as Az acélember óta nem tudott összehozni egy egységes univerzumot a hőseinek, de ez jól láthatóan nem zavarta Dwayne Johnsont. Sebaj, lelkes volt az ex-pankrátor, ezt ne vegyük el tőle.

Itt van nekünk tehát a Black Adam, egy istenek erejével bíró igazságosztó, aki a saját becsületkódexe szerint végzi a dolgát. Egy másik szálon bepillantást nyerhetünk egy fiktív Közel-Keleti ország mindennapjaiba, amit egy bűnszövetkezet tart elnyomás alatt. Ezt megelégeli néhány helyi lakos, akik egy rég elveszett kincs után nyomoznak, hogy majd azzal jól megdöntik a gonoszok hatalmát. Nem kell sokat várni rá, hogy a lázadókat és a címszereplőt összeterelje a sors (a forgatókönyvíró tolla), ezt követően pedig indul is a CGI zúzás.

Ennél egyszerűbben talán nem is lehetne összefoglalni a sztorit, ami hiába markol sokat, végtére is egyszerű, mint a bot. Ezzel alapjáraton még nem lenne gond, hiszen a fentebb felsorolt produkciók se az alaptörténetük miatt lettek emlékezetesek, hanem azért, mert a mögöttük álló alkotók kellően egyedi látásmóddal tudták feltölteni a már ismert narratív elemeket.

Ennek fényében megvolt rá az esély, hogy a Black Adam is egy teljesen korrekt szuperhős-móka legyen, hiszen a készítőknek nem kellett volna feltalálniuk a spanyolviaszt, szimplán csak jó arányérzékkel egymás mellé pakolgatniuk a rendelkezésekre álló sablonokat.

Kár, hogy nem így történt és amit kaptunk, az egy rendkívül összeszedetlen maszlag lett, ami azt az érzést kelti, mintha az írók kijegyzetelték volna a műfaj legkézenfekvőbb elemeit és ezt a vázlatot mindenfajta finomítás nélkül adták volna le forgatókönyvként.

Ahogy fentebb már említettem, a végtelenül egyszerű sztori ellenére azért a készítők elég sokat markoltak. Adva van Black Adam, aki több ezer évet töltött kényszerpihenőn és mikor visszatér rendet rakni, rá kell csodálkoznia a modern világra és annak szokásaira. Ez így leírva egy teljesen korrekt alapfelállás, viszont ezzel még nem elégedtek meg az alkotók. Nem, a semmiből kapunk egy szuperhőscsapatot az Igazság társasága formájában, akik azért kerülnek a képbe, hogy a címszereplőt még azelőtt ártalmatlanítsák, hogy az leradírozna egy komplett várost a térképről.  

És ha még ez se lenne elég, egy rendkívül kidolgozatlan gonosz karaktert is előrángat a cselekmény, csak azért, hogy a fináléban még véletlenül se maradjon el a CGI-effektekben tobzódó akció. 

Már ennyi történetszál is bőven elég ahhoz, hogy egy kevésbé gyakorlott stáb belegabalyodjon, de a Black Adam a biztonság kedvéért még bedob az asztal közepére egy, a korrupt rendszer ellen lázadó családot, melynek tagjai között szerepel egy egyedülálló anyuka, az ő viccesnek szánt testvére és persze egy vakmerő kisfiú sem maradhat ki a képletből.

Ebből a rengeteg (alapvetően semmi újat nem mutató) cselekményszálból végül egy óriási nagy káosz kerekedik ki, hiszen nem jut elég idő arra, hogy a különböző karakterek kellő mértékben ki tudjanak bontakozni.

Black Adam, azaz Dwayne Johnson az, akinek ezt a masszát össze kéne fognia. Viszont az ő figurája is egy merő sablon, hiába ment a marketing kapcsán a nagy ígérgetés, hogy itt aztán milyen komplex lesz a főhős. Oké, The Rock megszokott szerepeihez képest itt talán érzékelhető némi „sötétebb tónus”, hiszen Black Adam múltjában akad egy-két tragikus momentum, de végtére is egy sokadik önfejű hőst kapunk, aki eleinte gazfickóként indul el, hogy aztán a történet végére megdicsőüljön. Láttuk ezt már ezerszer (legutóbb például a Sony félresikerült próbálkozásaiban, a Venom filmekben és a Morbiusban.) Jelen esetünkben az az igazi extra, hogy ezt a futószalagról legurult karaktervázlatot most Dwayne Johnson játszotta el.
Őszintén, ez kevés a sikerhez.

Azt már most megállapíthatjuk, hogy a DC legújabb dobása inkább hasonlít egy látványos pofára eséshez, mintsem egy jól kidolgozott, kellően átgondolt akciófilmhez.

A helyzetet a rendezői munka menthette volna meg valamelyest, hiszen ha biztos kezekbe kerül a gyeplő, akkor a rengeteg karakter és történetszál a befejezésre összeállhatott volna egy működőképes egésszé.

Jaume Collet-Serra személyében kaptunk is egy egész tehetséges szakembert, aki eddig leginkább kisebb vagy közepes költségvetésű thrillereken és akciófilmeken dolgozott ( Az árva, Az ismeretlen férfi, A zátony, Éjszakai hajsza). Abban reménykedtem, hogy az ő tapasztalata elég lesz legalább egy közepes szintet elérő szuperhős-kalandhoz, de a fentebb leírtakat figyelembe véve, látszik, hogy Serra nem tudott megbirkózni a feladattal.

Ezt annyira nem is csodálom, hiszen a stúdió nyomás is nagy lehetett és az ilyen kasszasiker várományos szuperprodukciók esetén azért elég sok múlik a producereken is.

A Black Adam a tipikus példája azoknak az alkotásoknak, melyeken egy pillanat erejéig sem lehet felfedezni egyedi szerzői jegyeket, a végeredmény olyan, mintha a biztos siker reményében a legnagyobb sablonok összefonásán kívül másra nem szántak volna időt.

Így maga a rendezői munka se képes összetartani a filmet, hiszen a számtalan történetszál nem lett épkézláb módon összefűzve, sőt, a játékidő nagy részén az érződik, mintha ész nélküli kapkodás során lettek volna összefércelve a jelenetek.

Ami mellett még nem lehet szó nélkül elmenni, az a Black Adam tónusa. Ilyen szempontból is egy hatalmas káosz a végeredmény, hiszen nincs egy egységes hangulatvilága a történetnek. Az egyik pillanatban még komolyan kéne vennünk a főhős tragédiáját, a következő jelenetekben meg már záporoznak az idétlen poénok. A kettő között meg nincs igazán átmenet. Sőt, az se sokat ment a helyzeten, hogy helyenként a sztori is képes elképesztően gyerekes fordulatokat venni, miközben egy csomó más információt meg rendkívül komor arccal darálnak le a színészek, miközben ordít a drámai zenei aláfestés.

A Black Adam a két szék közé esés tipikus esete, hiszen a készítők próbálták megragadni a Zack Snyder stílusára oly jellemző sötétebb atmoszférát, miközben a könnyedebb MCU mozik elemeit is előszeretettel hasznosították, a végeredményben azonban egyik hangulati elem sem tud érvényesülni.

Pedig a DC filmektől annyira már nem idegen a laza humor és a könnyedebb tónus, gondoljunk csak az Aquaman-re vagy éppen a Shazam-ra.

Jelen esetünkben azonban be kell érnünk ezzel a csapongó stílussal, ami miatt a célközönséget se annyira könnyű megállapítani. Fiatalabb gyerekek számára ez már talán túl erőszakos lehet, míg az idősebb rajongók a fejüket foghatják a primitív fordulatok és a pihent humor láttán.

A Black Adam utolsó mentsvára a látvány és a technikai megvalósítás lehetett volna, de ilyen téren se tudok sok pozitívumot felhozni.

A cselekmény nagy része egy végeláthatatlan CGI-orgia, sajnos a rendkívül steril és súlytalan fajtából. Sőt, muszáj megemlítenem, hogy az effektek jó része igencsak gyenge. Persze, látszik, hogy nem aprópénzből gazdálkodtak az alkotók, viszont helyenként a zöld háttér nagyon látványosan leesik a színészek mögül, miközben a nagy szuperhőscsaták java része nem áll másból, mint színes pixelmasszákból.

Akad azért néhány lassítás és érdekesebb beállításokkal is találkozhatunk, viszont ezeken nagyon érződik, hogy a rendező nem jutott tovább annál, hogy a már előbb említett Snyder megoldásait reprodukálja.

És a vágás, te jó ég! A fim tempója eszelős iramot diktál, de nem csak amiatt, mert gyorsan pörög a cselekmény. Nem, a vágó ollója is ott sújt le, ahol csak lehet, az egyszerű dialóg jelenetek is olyan feszesre vannak lenyesve, hogy néha arra sincs idő, hogy felmérjük, ki kihez is intézi a szavait. Ész nélkül ugrálunk a beállítások között, helyenként az is homályos, kik is szerepelnek a jelenetben, mert már jön is a váltás és egy teljesen új helyszínen találjuk magunkat.
Ez a kapkodás az akciókra is igaz, bizonyos esetekben lehetetlen felmérni azt, hol és kik is harcolnak éppen. 

Értem én, hogy a mai fiatalságot már ilyen bazári módokon kell a vásznak elé szögezni, de amit a Black Adam művel, az már jócskán túlzás. Annyira pörgősre van véve minden egyes képsor, hogy így szinte lehetetlen elmerülni a látottakban, mert mire érdeklődést, esetleg izgalmat váltana ki egy jelenetsor, már le is csap a vágó.

Egy kicsit visszább lehetett volna venni ebből a kapkodásból, mert még egy agyatlan látványfilm is megköveteli azt, hogy néha kissé megpihenjen a cselekmény és az esztelen akciók helyett szerepet kapjanak a karakterek és a történet.

Arról meg már nem is beszélve, hogy a látványt is erőteljesen tudja rombolni a gyors vágás.

A helyzet az, hogy itt van nekünk egy sokadik szuperhőskaland, ami semmi egyediséggel nem képes szolgálni, forgatókönyv és hangulat tekintetében ide-oda csapong ész nélkül és vizualitás terén se képes az átlagnál feljebb jutni. Mit lehet így kezdeni a végeredménnyel?
Igazából semmit.

Bele lehet kapaszkodni egy-két szórakoztatóbb szereplő alakításába (például Pierce Brosnan), vagy éppen Lorne Balfe kellően pörgős zenei aláfestésébe. De én például azért váltottam jegyet a filmre, hogy kapjak egy épkézláb DC mozit, ami a kötelező látványorgián felül még egy érdekes új karaktert is bevezet majd az eddig megismert univerzumba.

Ehelyett elém vetettek egy összeszedetlen, kapkodó szerencsétlenkedést, ami minden szempontból alul múlta az elvárásaimat, pedig nem tettem annyira magasra a lécet.

Az egészben az a legszomorúbb, hogy a Black Adam helyenként megpróbál megágyazni olyan szálaknak, melyek a későbbiekben fontosak lehetnek a DC filmeken belül. Ezzel csak az a probléma, hogy a stúdió korábban már hatalmasat bukott azon, hogy saját képére formálja az MCU formulát és hát a harmatos bevételeknek és a hűvös kritikai fogadtatásnak köszönhetően elég erős a gyanúm, hogy az itt felvezetett gondolatok a jövőben végül sehová nem fognak kifutni.

Mindent összevetve, Dwayne Jonson első szuperhősfilmje szép nagy melléfogás lett. Az ilyen produkciók miatt unhattak rá sokan a műfajra, hiszen a Black Adam nem áll másból, csak sablonokból és innen-onnan átvett, de már ezerszer látott elemekből.

Szerencsére nem annyira tragikus a végeredmény, mint például a 2016-os Öngyilkos osztag vagy a Joss Whedon által újraálmodott 2017-es Igazság ligája esetében, de a megtekintést csak azok számára tudnám ajánlani, akik még nem égtek ki teljesen a szuperhősörületből. 

Értékelés: 4/10