Kritika: A Halloween véget ér (2022)

Nehéz úgy leülni egy trilógia záródarabja elé, hogy az előzmények fényében ne lennének elvárásaink.

A Blumhouse stúdió 2018-ban hozta vissza az egyik leghíresebb horror-gonoszt, Michael Myerst a vásznakra. A szimplán csak Halloween címre keresztelt folytatás nem szerencsétlenkedett a megannyi korábbi folytatással és feldolgozással, ezeket simán lesöpörte az asztalról és történet szempontjából csak John Carpenter ’78-as klasszikusát vette figyelembe.

A végeredmény egy igazán ütős slasher lett, ami ismét szembe állította az egyik legnépszerűbb sikolykirálynőt, Jamie Lee Curtist az ő nemezisével, a szótlan, konyhakést forgató sorozatgyilkossal.

A siker nem maradt el és hiába kínált a film szép lezárást a szériának, hamar jött a hír, hogy lesz itt még folytatás, sőt, az alkotók rögtön trilógiában gondolkodtak, csak a nagy bejelentés előtt meg akarták várni, hogy munkájuk ténylegesen behozza a kellő mennyiségű pénzt.

Első körben az volt a terv, hogy a két további produkciót majd egymással párhuzamosan forgatják le a készítők, viszont jött a világjárvány és borultak az elképzelések. Szerencsére ekkorra már a Gyilkos Halloween elkészült és itt csak némi premiertologatás rontotta az összképet.

2021-ben be is lett mutatva a film, ami aztán alul is múlta az elvárásokat. Az én szememben ugyan szintén egy jól sikerült, vérben tocsogó horror a második rész, a rajongók és a kritikusok többsége viszont elég alaposan lehúzta. Hazudnék, ha azt írnám, nem értem, miért, hiszen a Gyilkos Halloween helyenként esetlenül kezelte szereplőit, a történet több helyen is csikorgott, miközben mondanivalóját is sikerült a legszájbarágósabb módon közvetítenie.

Ennek ellenére a sztorit sikerült nagyon erősen összefűzni a ’18-as film eseményeivel (a cselekmény ugyanazon az éjszakán játszódik), akadtak új ötletek, de már felvetett gondolatok is tovább lettek fűzve, így hiába zuhant lejjebb a minőség, a két alkotás hangulatában, szellemiségében és megjelenésében is könnyen összeegyeztethető volt.
Azt se felejtsük el, hogy a Gyilkos Halloween fináléja már elő is készítette a lezárásnak a terepet. Laurie Strode karaktere égtelen haragra gerjed, Myerst erőssebnek látjuk, mint valaha, és motivációiról is kapunk néhány elejtett morzsát.

Ezek miatt még talán azok is várták a lezárást, akik annyira nem szerették a középső darabot, hiszen minden adott volt egy epikus harmadik epizódhoz, ami a szálak elvarrása mellett akár még érdekes irányokba is elindulhatott volna, ha megválaszol bizonyos kérdéseket a második epizód kapcsán. 


Hosszú bevezetőmmel arra szerettem volna rávilágítani, hogy a Halloween véget ér közel sem az a produkció, amire csak úgy betévednek a nézők. Nem, itt az előzmények ismeretében biztos, hogy mindenki elvárt bizonyos dolgokat.

Erre fel kaptunk egy olyan lezárást, ami aztán nagy ívből tett arra, hogy a rajongók előzetesen milyen prekoncepciókat állítottak fel.

Kissé előre szaladok, de számomra iszonyat ambivalens élményt nyújtott Myers harmadik (ha az egész szériát figyelembe veszem, tizenkettedik) ámokfutása.

A történet ahelyett, hogy a Gyilkos Halloween mintájára folytonosan haladna tovább, ugrik 4 évet az időben. Michael Myers eltűnt, ennek ellenére Haddonfield városa még mindig érzi a Mumus jelenlétét. Laurie Strode azonban már továbblépett, legalábbis úgy tűnik. Unokájával, Allysonnal próbálják élvezni az együtt töltött időt, erre Halloween közeledtével ismét megjelenik a Gonosz.

Ez alapján biztos mindenki arra számítana, hogy megint felbukkan Myers és minden a 
megszokott slasher mederben halad majd a befejezés felé.
Pedig nem, David Gordon Green rendező és írópartnerei ugyanis hatalmas középsőujjat mutatnak az előzetes elvárásoknak és olyan irányba kanyarintották a történetet, hogy arra még én sem számítottam.

Alap esetben ez egy hatalmas pozitívum lenne, azonban itt egy cselekményfolyam lezárásáról beszélünk, ami egyáltalán nincs összhangban a két korábbi előzményével. Vérben tocsogó slasher helyett kapunk egy meglehetősen fura pszichológiai thrillert, ahol a fókusz egy teljesen új karakterre vetül. Laurie Strode, Allyson és Myers szinte kispadra lettek ültetve, hogy a rivaldafényt megkapja Corey Cunningham.

Mit ne mondjak, ez nem épp egy nézőbarát húzás, de a legviccesebb az egészben az, hogy ez az új figura kifejezetten sokáig érdekesnek hat. Egyrészt Rohan Campbell piszok meggyőző a szerepben, másrészt maga a karakter is van annyira erős, hogy fenntartsa a figyelmet. A probléma az, hogy Corey Cunningham szála hiába működik, ő az, aki miatt a már jól ismert szereplők perifériára szorulnak. Emellett az ő története sokkal jobban megállta volna a helyét egy mellékfilmben, esetleg egy sokadik folytatásban, mintsem a nagy fináléban, hiszen olyan irányokba viszi el az egész cselekményt, melyek így annyira nem vezethetők vissza a két előzményhez.

Mégis, a legnagyobb hiba abban rejlik, hogy a Cunningham vonal teljes egészében széthullik a cselekmény harmadik felvonásához érve. Ami hosszan és aprólékosan fel lett építve, azt a fináléhoz érve kivágják a kukába a készítők. És miért? Hogy megkapjuk a várva várt összecsapást Laurie és Michael között.

A probléma az, hogy a film utolsó 20 perce piszkosul nincs összhangban az azt megelőző 1 óra 30 perccel. Komolyan, nem is értem, mi történt itt. A film háromnegyede egy vaskos bemutatás az elvárásoknak, hogy aztán a befejezés egy az egyben azt tükrözze vissza, amit a rajongók elvárnának!

Mintha két filmet ollóztak volna össze a vágószobában, annyira identitászavaros a Halloween véget ér.
A legszomorúbb az az eg
észben, hogy a jól elkülöníthető történetszálak közül pont az működik sokkal jobban, ami annyira nem köthető a korábbi epizódokhoz. Corey Cunningham érdekes figura, a története kifejezetten szomorú és egyben horrorisztikus, miközben mélyebb mondanivalóval is bír.

Ehhez képest a Strode-Myers küzdelem egy súlytalan szerencsétlenkedés, amit szinte képkockáról képkockára előtt a reklámkampány. Iszonyat kiábrándító, hogy ez a jelenetsor az, aminek megkéne koronáznia a két előzményt.

És ha már itt tartunk, a Halloween véget ér borzasztóan bánik Michael Myers karakterével. Konkrétan, sikerült hülyét csinálnia az egyik legfélelmetesebb horrorfilmes gonosztevőből. Oké, kevés szerephez jut, ezen még túl lehetne lendülni, de amikor megjelenik, akkor egy szánalmas vénembert láthatunk magunk előtt, aki már nem hordozza magában azt a megállíthatatlan, hátborzongató gonoszságot, amit a két előzmény még ügyesen tudott érzékeltetni.

Lassan ideje átnyergelni a pozitívumokra, mert ha így folytatnám, akkor lehet túlzásba esnék és a befejezésig csak fröcsögnék.

A Halloween véget ér technikai szempontból kifogástalan. Az operatőri munka kellően profi, jók a vágások és a trükkök is hozzák az elvárt szintet.

És a zene, te jó ég! Az eredeti ’78-as mozi író/rendezője, John Carpenter már az előző két részből is kivette a részét, mint komponista és ez a harmadik felvonásra sem változott. Milyen szerencse, hiszen a Halloween véget ér legerősebb pontja az nem más, mint a fantasztikus 
aláfestés.

A film megtekintése óta már többször meghallgattam az albumot és egész egyszerűen képtelen vagyok betelni a szerzeményekkel. Carpenter két másik alkotótársa (Cody Carpenter és Daniel Davies) segítségével ismét briliáns munkát tett le az asztalra, amely még a leggyengébb jeleneteknek is képes parádés hangulatot biztosítani.

A színészi játék is a film izmosabb elemeihez tartozik. Ahogy már utaltam rá, Jamie Lee Curtis és Andi Matichak kissé háttérbe szorulnak, mint Laurie és Allyson Strode, ennek ellenére alakításaikat nem érheti panasz, ahogy a szintén visszatérő Will Patton-ét sem (sajnos ő is kevés időt tölt a vásznon). Itt az abszolút sztár az nem más, mint a fentebb már emlegetett Rohan Campbell, aki piszok jó munkát végzett Corey Cunnigham figurájával. Sajnálatos, hogy végül mennyire kisiklatták a karakterét, de ez már nem az ő hibája.

És ha már Halloween filmről beszélünk, muszáj szót ejteni a gyilkosságokról. Nincs belőlük sok, nagy részük nem is Myers-hez köthető (ez nagyon szomorú!), de ami akad, az legalább kellően vérbő és morbid.

Amiről még érdemes megemlékezni, azok az utalások. Már a korábbi epizódok is megidéztek egy-egy régebbi Halloween filmet, itt viszont az egyértelmű tiszteletadások mellett Carpenter egy másik klasszikusa, a ’83-as Christine (am egy Stephen King adaptáció) is elég erősen megelevenedik. Sőt, konkrétan a cselekmény jelentősebb része olyan, mintha Green és csapata egy az egyben a Christine sztoriját emelték volna át a Halloween világába.

Ez az érdekes húzás lehet sokakat zavart, én viszont tudtam értékelni, sőt, utólag talán még adott is egy plusz réteget a filmnek.


Itt az ideje az összegzésnek: a Halloween véget ér egy zavarba ejtő film. Rengeteg merész ötlettel rukkol elő és attól sem fél, hogy új műfaji elemekkel dolgozzon. De nem egy harmadik résznél kellett volna ennyire bátornak lenni, hiszen így nagyon sok minden maradt parlagon azokból az elemekből, melyeket elkezdtek felvezetni a korábbi epizódok, arról nem is beszélve, hogy a tényleges finálé így nagyon elsikkadt az eddigi főszereplőinkkel együtt.

Amit meg Michael Myers figurájával eljátszottak, az egyszerre elszomorító és dühítő.
Mégis, a sok bicskanyitogató hiba ellenére én azért tudtam szórakozni a végeredményen. Nem olyan jól, mint a ’18-as és ’21-es epizódokon, de ez a fajta tökös merészség adott annyi pluszt a sok negatívum mellé, hogy a film végül ne a „gyenge” kategóriában kössön ki nálam.

Ezzel tehát véget ért a Blumhouse trilógia. Hogy ezután mi lesz Michael Myers sorsa? Szerintem most pár évig megpihenhetnek Haddonfield lakosai, de azért Halloween tájékán mindig érdemes lesz ébernek maradni.
Az igazi Mumust ugyanis nem lehet elpusztítani.

Értékelés: 5/10



Összes oldalmegjelenítés