Talán
vagytok páran, akiknek ismerős a Chaos Forge fejlesztő cég neve,
ám sajnos nem az érdemeik miatt. A kis indie cég pár éve döntött
úgy, hogy a klasszikus démon írtó FPS-ből, a Doomból
készítenének egy roguelike körökre osztott kalandot. A Doom már
eleve egy mém lett a játékosok körében, minden létező kütyüre
leprogramozták már aminek van kijelzője (még egy terhességi
teszten is tudták futtatni), így azt gondolhatnánk, hogy a
legendás cím el tud viselni egy megszokottól eltérő koncepciót.
A Zenimaxnak azonban eltért a véleménye, és jogi útra terelte a
Doom cím bitorlását. A két produkció vezető természetesen
azonnal fejet hajtott, a “Doom the Roguelike” a DRL nevet kapta,
de a fejlesztést be kellett fagyasztani. A Chaos Forge berkein belül
azonban nem akarták annyiban hagyni a koncepciót, így csak
megfogták az addigi terveket, és valamivel egyedibb köntösbe
bújtatták azt. És bumm, így lett a Jupiter Hell.
Pokol az űrben
Nem
igazán van cselekményes története a játéknak, elég csak
annyiban maradni, hogy egy idegen eredetű bázison kell harcolnunk,
amit elözönlöttek a mutáns szörnyek és démonok. Hősünk egy
magányos, nagypofájú katona, aki nem rest kiírtani a bázist
elözönlő hordákat, bármi olyan eszközt felhasználva, ami a
keze ügyébe kerül. Csak egy dobása van, hogy ne csak élve
szabaduljon ki, de közben a padló alá rugdossa a csúnyák
hadseregét is.
Ez
a szinopszis valóban elmehetne egy Doom játék dobozának
hátoldalára, és a készítők nem is erőltették meg magukat
ennél jobban, hogy terméküket sokkal egyedibbé tegyék ennél. A
körítés abszolút másodlagossá tétele mellett sokkal inkább
koncentráltak a játékmenetre, ami alapvetően roguelike
játékmenetet kínál, de körökre osztott taktikai harcrendszer
bevezetésével. A roguelike játékok általában elég nehezek és
kihívásokkal teliek, halál esetén pedig teljesen elölről kell
kezdenünk a játékot. A fejlődést és előrehaladást a minden
próbálkozással elsajátított tapasztalat, és/vagy megszerzett és
megmaradó tárgyak, fegyverek, fejlesztések jelenthetik. Ez egy
igen addiktív és impulzusokkal teli játékmenetet jelent, amelyben
nem csak a kihívások teljesítése adja a szórakozás magját, de
a saját magunk fejlesztése is páratlan siker élményekkel
gazdagít minket.
A
Jupiter Hell esetében sincs ez másként, viszont a fejlődés
technikai része nem létezik. Csak a saját tapasztalatainkat
visszük tovább egy-egy végigjátszással, a tanuló görbe pedig
kellemesen lassan növekszik ahhoz, hogy akár hosszútávon is
szórakoztató maradhasson a játék azoknak, akiknek bejön. Már
pedig a Jupiter Hellben bőven van olyan elem, ami okot adhat a
maradásra.
Rip, Tear, Die, Repeat
Mint
említettem, az alapszituáció eléggé egyszerű, és nem is fog
nagyon változni a későbbiekben sem, a játékmenet azonban elsőre
megtévesztő és meglepetésekkel teli. Ugyanis a hangulat,
megvalósítás és játékmenet itt valami adrenalin pumpáló
kőkemény akcióról árulkodik, ahol a Doom játékokhoz hasonlóan
egyszerűen csak végig daráljuk a démonok hordáit. Hát… itt
nem így lesz. A démon horda megvan, a változatos fegyver arzenál
szintén, hangulat is pipa, viszont nem véletlen a körökre osztott
harcrendszer. Ugyanis a játék nem egyszerűen nehéz, de kellően
komplex is ahhoz, hogy a kezdeti naív vérgőz kábulatból
felébredve rájöjjünk, hogy a cél a taktika, türelem, és
megfontolt tervezés. Ha ez nincs, akkor gyorsan olyan helyzetekbe
fogunk kerülni, amikből nincs kiút, csak a főmenü. És
kezdhetjük elölről az egészet.
A
Jupiter Hell az Alien filmek sötét, villogó lámpás szervíz
folyosóinak hangulatát hozza, felforgatott laborokkal, lerombolt
barakkokkal megszakítva. A szűk folyosók és az azokat felváltó
tágas terek mind taktikai jelentőségűek, az ásatások labirintus
szerű barlangrendszerei ugyanúgy vezethetnek értékes kincsekhez,
mint ahogy torkollanak végzetes csapdába. A terep egészen jól néz
ki, a magas kameraálláshoz tartozó UI pedig a bázis
kamerarendszerét imitálja, mintha külső szemlélőként követnénk
hősünk cselekedeteit. Az ellenfelek kezdetben még
megkülönböztethetőek, de később inkább lesznek ugyanazon
modellek átszínezései, ráadásul sok esetben indikátorok és
effektek fedik el az amúgy baltával faragott modelleket. Szóval a
grafika mondhatni felemás, de összességébe véve, és távolról
szemlélve legalább egységes látványvilágot nyújt.
Ami
viszont abszolút húzóereje a játéknak, az a zene. A Doom
játékokra jellemző zúzós metál uralja a küldetéseket, de még
az üresjáratokban is hangulatos és minőségi hangszerelésű
számok szólalnak meg, ami egyszerre teremt atmoszférát, és
pumpálja a játékosba az adrenalint. Ráadásul több zeneszám
került a játékba, mint amire számítana az ember, így nem lesz
unalmas vagy túl sűrűn ismétlődő a soundtrack, miközben vadul
headbangelve írtjuk a démonokat.
De
ha már szóba került az adrenalin és a démon írtás, most jön a
Jupiter Hell egyik legérdekesebb tulajdonsága. A terep, a látvány,
a brutál ütős zene, az arzenál, a nagypofájú főhős és az
alapszituáció mind arra engedne következtetni, hogy ez bizony egy
Doom copy, és pörgős tömegírtás a feladatunk benne. Na hát nem
így van. Mint említettem, ez egy körökre osztott harcrendszerrel
megírt játék, és a taktikai erőssége ennek a játékmenetnek
figyelemreméltó és izgalmas. Csak ugye közben minden más a
játékban arra ösztönöz minket, hogy pörögjünk, csapjunk oda,
vessük bele magunkat a vérgőz-fürdőbe, és ne kíméljünk
semmit ami mozog. Mindeközben viszont a kapkodás, elhamarkodott
döntések, megfontolatlan manőverek azonnal végzetes szituációba
taszítanak bennünket, és kezdhetjük elölről az egész bevetést.
Ez kezdetben szemöldök ráncolásra ad okot, hiszen a két impulzus
egyvelege szokatlan és ismeretlen, aztán mikor az ember belejön a
Jupiter Hell tempójába, akkor válik igazán élvezetessé a
játék.
Mint
ahogy a Soulslike játék esetében is, az újrakezdést mindig
megtámogatja a bukásból szerzett tapasztalat, így minden
nekifutással okosabbak, ügyesebbek, és taktikusabbak leszünk. Egy
jól sikerült futam közben elért eredményeink, szintlépések,
megszerzett ritka fegyverek mind mámoros diadalérzéssel
jutalmazzák a kitartó játékost, és bár nincs a végletekig
elhúzott fejlődésrendszer a végigjátszások között, mégis
minden nekifutással előre tudunk tervezni és kísérletezni.
Ajánló
A
Jupiter Hell egy retro hangulati elemekkel operáló roguelike
körökre osztott móka, ami garázsfejlesztés okán nem létezhet
hibák nélkül. Elavult grafikai elemek mellett mégis egységes és
néhol látványos a képernyőre költöző vérontás, de a
háttérben dübörgő zúzós metál pumpálja az adrenalint. A
játék néhol nehéz, néhol kegyetlen, máskor a kezünk alá
játszik, hogy igazán tökösnek érezzük magunkat, mindezt pedig a
főhős alpári magabiztossága koronázza meg. Nem egy év játéka,
nem is olyan program, amiről sokat lehetne beszélni egy sör
mellett, de helyette az a fajta szórakozás, amit a stílus rajongói
előszeretettel hagynak fent a gépükön, hogy bármikor elővehessék
egy-egy agytekervényeket is igénylő pusztításra.
| Review score |
7
| A Jupiter Hell grafikailag és tartalmilag nem egy eget rengető alkotás, viszont hangulatában és játékmenetében szórakoztató, és a stílus szerelmeseinek akár hosszútávon is fogyasztható. Kipróbálása mindenképp ajánlott.
|
