Kritika: A halottak hadserege (2021)

2021 Zack Snyder éve. Márciusban végre bemutatásra került az Igazság ligája „rendezői változata”, ami ugyan megosztotta közönséget, de azzal nagyjából mindenki egyet értett, hogy fényévekkel jobban sikerült, mint Joss Whedon 2017-ben bemutatott celluloid szörnyetege.

Nem is olyan régen pedig felkerült Netflixre A halottak hadserege, amit szintén elég nagy várakozás övezett, hiszen Snyder végre visszatért a zombis zsánerhez (első mozifilmje a méltán elismert Holtak hajnala remake 2004-ből) és nem csak rendezőként, de forgatókönyvíróként és operatőrként is kivette a részét a projektből.

Az előzetesek pedig egy igazán szórakoztató, vicces, pörgős és brutális akció-horrort ígértek, ahol az élőhalottak által ellepet Las Vegasba egy csapat zsoldos vonul be, hogy kiraboljanak egy kaszinót.
Nyílván ez az alap sztori nem éppen egy Oscar-esélyes ötlet, de bőven volt benne potenciál. És hogy mit kezdett ezzel Snyder?

Nagyon nem húznám az időt, az Army of the Dead elég felemásra sikeredett.
Én személy szerint szeretem Snyder stílusát és az eddigi filmjeivel se volt olyan sok bajom (kivéve az Álomháborút, az már az én gyomromnak is sok volt), így bizakodva ültem le a film elé, azonban hamar be kellett látnom, itt bizony túl sokat markolt a direktor.

Kezdjük ott, hogy rendkívül csapongó a történet hangulatvilága. Maga a történet gyökere tálcán kínálna egy gyors tempójú zombi őrületet, ezt a vonalat nagyjából az első 10-20 perc következetesen tartja is. Igaz, már itt is megjelennek olyan megoldások, melyeket nem igazán lehet logikusnak nevezni, de itt még úgy voltam vele, ha végig ilyen lesz a film, akkor kit érdekel pár bugyuta ötlet?

Ezt követően azonban megjelennek különböző drámai elemek, hol a karakterek hátterében, hol magában a történetben és ezeknél eltűnik a könnyed, poénos hangvétel és hirtelen túl komollyá válnak az események.

Ez pedig a két szék esés tipikus esete. Lehet olyan filmet készíteni, mely egyszerre vicces és érzelmes, de ahhoz jó arányérzék szükségeltetik, Snyder azonban mindkét esetben a végletekig megy el.
Az akciók látványosak, jól koreografáltak, de helyenként bizony elképesztően logikátlanok és ezzel így nem is lenne baj, ha egy hangos csörtét nem egy olyan jelenet követne, ahol szereplőink nagyon mélynek szánt drámai dialógusokkal próbálkoznának.

A probléma pedig csak fokozódik, mikor rápillantunk az Army of the Dead játékidejére. Bizony, ez egy közel két és fél órás alkotás, ahol a cselekmény dinamikája számtalan helyen megtörik és ezt nem csak a drámainak szánt képsorok okozzák. Rengeteg elnyújtott jelenettel találkozhatunk, melyekből bőven lehetett volna vágni, hogy sokkal feszesebb legyen a történet szerkezete.

És itt jön a képbe az, hogy Snyder hiába egy stílusos rendező, ha a teljes kontrollt a kezébe kapja, akkor nem tudja hol van az a határ, ami után már sok az, amit mutat. Ez a hozzáállás már az Igazság ligáján is érződött valamelyest, de ott a rengeteg karakter és a nagyszabású sztori még talán indokolta az eposzi terjedelmet. Jelen esetünkben azonban egy bot egyszerű sztoriról van szó és igazi ágyútöltelék karakterekről, akik nagy része ugyan szimpatikus és tökös, de közel sem arra hivatottak, hogy elnyújtott párbeszédekben vitassák meg múltbéli sérelmeiket egymással.

Még mielőtt kifakadnék és nagyon átmennék lehúzó köpködésbe, megjegyezném, összességében én jól szórakoztam a filmen, köszönhetően a véres akcióknak, a megmosolyogtató poénoknak/beszólásoknak és a szereplők többségének.

Dave Bautistával sosem szimpatizáltam igazán, hiába nyilatkozta le többször is, hogy komoly színészként gondol magára, én mindig a tizenkettő egy tucat izomkolosszust láttam benne. Itt viszont egész ügyes alakítást nyújtott. Igaz, hozzáköthető a legtöbb elnyújtott drámázás és ezek a képsorok tényleg elég nyögvenyelősre sikeredtek, de ő jól teljesít bennük.

A főszereplő gárda többi tagjával sem volt különösebb probléma, mindenki elvolt a maga kis egyszerű szerepében, akinek tökösnek kellett lennie, az tökös volt, akinek viccesnek, az vicces.

Ahogy fentebb már említettem, a látvánnyal sem volt probléma, a zombik is kellően hatásos megjelenítést kaptak és Snyder nem mindennapi operatőri megoldásai is elnyerték a tetszésem.
Ez utóbbi üres művészi parasztvakításnak hathat, de ez a fókusszal való játszadozás ad egyfajta feszültséget a jeleneteknek és költségvetés hiányosságait is ügyesen leplezi. Persze, akik már az Igazság ligája 4:3-as képarányával sem tudtak mit kezdeni, azok valószínűleg itt is falnak mennek majd ettől a megoldástól. 

És akkor a zenei aláfestés. Snyder nagyon ügyesen tud betétdalokat választani filmjeihez, a beválogatott dalokra itt sem lehet panasz. Tom Holkenborg szerzeményei is jól sikerültek, bár önmagában talán nem annyira emlékezetesek a tételei, de a jelenetekhez teljes mértékben passzolnak és több helyen fel is dobják őket. 

Ha már így színt vallottam, hogy nekem alapvetően tetszett a film, kénytelen vagyok újra visszacsatolni a negatívumokhoz.
Elképesztően sok a logikai baki a történetben. Ezek pedig egy idő után elég zavaróak , köszönhetően annak, hogy többször leül a cselekmény és Snyder időt ad nekünk, nézőknek, hogy elmélázzunk a látottakon. Ha feszesebbre lenne vágva az összkép és a túltolt drámai jelenetek se lennének ennyire erőltetve, simán legyintettem volna egy csomó ostoba megoldásra, de egy idő után egy-egy félmosoly durván lehervadt az arcomról, mert elkezdtem az ok-okozati összefüggéseken agyalni.

Az egy dolog, hogy vannak buta döntések a karakterek részéről, de helyenként az alapszituáción is érződik, hogy nem lett kellően átgondolva, sőt, van egy bizonyos fordulat, ami az egész „kaszinórablást” megbillogozza egy piros kérdőjellel.

A helyzet pedig az, hogy megint hasonló szituációba kerültem, mint az idei Mortal Kombat film esetében. Látom, hogy az összkép ezer sebből vérzik mind forgatókönyv, mind kivitelezés szempontjából és több hiba is akad, melyek tényleg zavaróak, de a végeredmény mégis pozitív csapódott le nálam.

Túl jó a szívem, vagy csak ennyire könnyen le lehet kenyerezni egyszerű történetekkel és véres akciókkal? Talán az utóbbi.

Sebaj, az Army of the Dead egy érdekes turmixa az elszállt ötleteknek, ütős akcióknak, szimpatikus főhősöknek és a dögös zenei aláfestéseknek. Ha Snyder kordában tartja a drámát, a komolykodást és a cselekményt is rövidebbre szabja, akkor simán az év egyik legjobb agyatlan zúzdája kerekedhetett volna ki ebből a szösszenetből.

De egy próbát még így is megér.

 Értékelés: 7/10