Hunt: Showdown - Teszt

Ilyenkor veszi észre az ember, hogy öregszik és repül az idő, hiszen ha a Crytek nevét hallom, akkor a számomra techdemónak tűnő, de a sorozat további részei sem lenyűgöző, Crisis jut az eszembe, ami 10+ éve a játékipar nyomatékos elemei voltak. Nagyon arattak a grafikai fejlődésben, hiszen a saját engine-jük, a cry engine meghatározó részét képezte az akkori alkotásoknak. Nem egy csapat dolgozott ezzel a motorral, dacára annak, hogy a Crytek perverziója a ”kráj” szótag használata minden elé. A német cég több mint 20 éves történelemmel bír és nagyobb címei, mint a fentebb említett Crisis, vagy az első Far Cry, ami végül a Ubisoft kezei közé került, milliós eladásokkal rendelkeznek. Na de mi történt velük és mit csinálnak most, ha több sikeres AAA játék, egy kiváló motor és az ezekhez társuló pénz és hírnév is adott volt? Egyszerű: elkezdtek elhanyagolható címeket gyártani. Jöttek a látványos, de unalmas játékok, a VR próbálkozások, valamint az engine piacon is kikaptak, így gyakorlatilag már nekik sem érte meg a saját motorjukat használni, felesleges volt tovább fejlesztgetni. Visszamásztak a kastályukba a fejlesztők és elkezdtek dolgozni egy játékon, amely talán felkeltheti a stúdiót kényszer álmából, így rukkoltok elő a Hunt: Showdown-nal.

Szóval nézzük is, hogy mit is alkottak most. Én a magam részéről sose tartottam sokra a Crytek-et, mert mind a Crisis, mind a Far Cry rettentő buta és unalmas lövöldözős játéknak tűnt, habár utóbbival próbálkoztam és meglepetésemre egész szórakoztató volt. Nem vittem végig, viszont sok helyről hallottam vissza, hogy amilyen jól indult, olyan béna lett a vége a mutáns szörnyekkel. Szóval a Crytek-nek van érzéke az elnagyolt shooter játékokhoz és talán a Hunt: Showdown is erre hajaz első ránézésre, ám mi sem állhat messzebb a valóságtól. Amíg a Crisis-ben egy szuperkatonát irányítunk, akik elég szuper, itt csak egy mezei vadászok vagyunk, akik elég hamar halnak, oly annyira, hogy a játék mechanika jelentős részét képzi, a megfelelő helyzetválasztás, ebből adódóan a harcok elkerülése sokszor szükséges. De erről majd kicsit később. Ugorjunk vissza oda, hogy mi is ez a Hunt. Szóval vadásznunk kell, de nem akármire, hanem szörnyekre, élőhalottakra, démonokra és még az isten tudja milyen undormányos lényekre, akik egy másik dimenzióból szivárognak át a szeretett Louisiana-ba és rosszalkodnak, mind ezt a 19. század hajnalán. Pontosan, egy western stílusú világot kapunk nagy benga dögökkel.

Szerepünk sajnos nem egy Doomslayer, bár a Crisis-ból erre apellál szerintem mindenki, itt sokkal inkább vissza kell küldenünk a lényeket onnan, ahonnan jöttek. A világ megmentése túl nagy falat, ami azt illeti a különböző területek megtisztítása sem igazán egyszerű. A Hunt: Showdown vegyíti a PvE és a PvP elemeit, hogy ne legyen könnyű dolgunk, így nem csak a gép által irányított különböző stílusú szörnyekkel kell megküzdenünk, hanem játékostársainkkal is. Ennek vegyülete egy rendkívül kiforrott és szerintem elég nehéz stílus lett, ami miatt a mezei felhasználók nem fogják szeretni, hiszen nem tudnak majd eredményesen játszani.

Egy menetben 12 ember küzd egymással, ahol van lehetőség egyszemélyes, duó vagy trió csapat leosztásra is. A terület egy négyzetkilométert ölel fel, itt kell végrehajtanunk a feladatainkat, amik a következőek: meg kell ölnünk egy, vagy akár két boss-t, majd ki kell menekülnünk az adott zónából. Szétszórva találunk nyomokat a területen, amik közül 3-at összegyűjtve megleljük a nagy ember lelőhelyét. Őt likvidálva pedig menekülnünk kell. Mind ezt nehezíti a tájékozódás, a szét-szórt ellenfelek és persze az ellenséges játékosok. Fő feladatunk tehát nem maga a darálás, mert bár van fegyverünk, és van is ellenfél bőven a pályán, mégis, a harcokkal csak a saját testi épségünket kockáztatjuk és annak a lehetőségét, hogy riválisaink felfigyelnek helyzetünkre. Ezért ez a játék inkább a helyzetek felismeréséről szól. Nem feltétlenül kényszerülünk az állandó lopakodásra, bár sokszor jobb a csetepatét elkerülni, mint belemerülni, hanem nekünk is figyelni kell a zajokra és neszekre, hogy be tudjuk mérni ellenfeleink helyzetét és azt, hogy pontosan mit is csinálnak éppen.

Ezekre a Hunt: Showdown nagyon sokat alapoz és rengeteg energiát fektet bele. Egyrészt maga a hangok hatásai, amik lenyűgözőek, hiszen csupán a lövés dörrenésnek más hangzása van attól függően, hogy milyen messze zajlik tőlünk, valamint a környezeti hatások is elkápráztattak, hiszen ha az égbolton meglátok egy madár rajt, akkor tudom, hogy azok nem azért vannak ott, hogy élethűbbé tegyék az atmoszférát és élőbbé a játékot, hanem bizony valami felverte őket, és a közelükben valami interakció történik. Az életünkkel is játszunk minden alkalommal, hiszen az elesett vadászt, ha egyedül vagyunk, vagy ha kihal a csapatunk, nincs aki felkeltse, akkor az ment is a levesbe, az összes felszereléssel, amit összegyűjtöttünk neki.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a játékot csak úgy lehet túlélni, ha mi nyerjük a menetet. Bár ezzel kapjuk a legtöbb a jutalmat, mégis, ha valaki, vagy valakik összeszedték a trófeákat, tehát legyűrték a boss-t, nekünk is el kell menekülnünk a zónából, ugyanis ha a megadott ideig nem tudjuk elhagyni, akkor automatikusan meghalunk. Én a magam részéről élveztem ezt a mechanikát, hiszen szemben a Battle Royal játékokkal, mert valamilyen szinten ez is az, nem csak úgy tudunk nyertesek lenni, ha kinyírunk mindenkit. Ha sikerül nekünk is meglógni és nem haltunk meg, az amolyan vigaszdíjként funkcionál.

Az instant halál pedig ne rémisszen meg senkit, bár nem kellemes dolog, de nem a 0-ról kell újrakezdenünk utána. A küldetések után, a megölt rivális, szörnyek és maga a feladat sikeressége után jutalmakat kapunk, ami pénz és tapasztalati pont. Előbbiből vásárolunk felszerelés a vadászra, utóbbiból magát a fiókunkat léptetjük magasabb szintekre, így oldhatunk fel trait-eket, ami passzív hatásokat biztosítanak a harcok során, így halál eseten, csak a pénzből vásárolt dolgaink süllyednek el a mocsárban, vagy a démonok bendőjében. Maga a fegyverek száma sem sok, csupán az átlagos pisztolyok, puskák és karabélyok találhatóak meg, ezek feloldása viszont küzdelmes munkába kerül. Maximális szint elérése után pedig pedig átválhatjuk a fiókunkat egy presztízs módba, ahol ugyanúgy farmolhatunk tovább, növelve szintünket és bizonyos, khmm, méreteinket a többi riválissal szemben.

Rövidet tehát a Hunt: Showdown egy szerintem kemény játék. Nem olyan könnyed és egyszerűen fogyasztható, mint, és itt most akartam valamihez hasonlítani, de rá kell döbbenjek, nem igen lehet, hiszen mechanikailag egy egyedülálló alkotás, aminek jelenleg nem igazán van még párja. Már csak emiatt is érdemes rá odafigyelni, főleg azoknak, akik tényleg, igazi kihívásra éheznek.

Review score
8.5	A Hunt: Showdown egy elég egyedi alkotás, amely érdekesen és izgalmasan keveri a PvE és a PvP lövöldözős játék elemeket. Kemény és nehéz, így nem mindenki számára lesz fogyasztható, de a kihívások keresőinek üzenem: ezt akarjátok, és most.