Kritika: Joker

Manapság szinte minden hónapban bemutatnak a mozik egy-egy képregény adaptációt, melyek igencsak nagy sikernek örvendenek az esetek nagy részében (főleg akkor, ha a főszerepet szuperhősök kapják). A Disney alá tartozó Marvel Stúdió ilyen témában csak úgy ontja magából a különböző történeteket és egy hatalmas univerzumot is sikerült kiépíteniük, ahol a figurák alkalmak adtán átugranak más filmekbe némi vendégszerep erejéig, de ott vannak azok a produkciók is, melyben csapatban vonulnak az éppen fenyegető gonosz ellen.

A Warner stúdió berkein belül a DC is megpróbálkozott egy hasonló univerzum kiépítésével, viszont eléggé elkapkodták a dolgokat, így mostanság nem is nagyon törekednek arra, hogy hőseiket összeeresszék. Sőt, a producerek egyike azt nyilatkozta, a jövőben az a céljuk, hogy minél minőségibb, különálló projekteket hozzanak tető alá.
Így készülhetett el Batman leghíresebb ellenfelének számító Joker eredettörténete, mely egyáltalán nem kíván részt venni egy nagyobb univerzumban és a már történetében és hangulatában is hatalmas különbséget mutat a sokak által megszokott képregény adaptációkhoz képest.

A történet középpontjában egy meggyötört figura áll, Arthur Fleck, aki amellett, hogy betegeskedő anyját gondozza, komikusi álmokat dédelget. Azonban egy rendkívül megtört, közel sem épelméjű figuráról van szó, aki képtelen beilleszkedni a társadalomba és az élet is ott rúg bele, ahol csak tud. Viszont amikor végleg összecsapnak feje felett a hullámok, nem bírja tovább és kiengedi magából azt a frusztrációt, ami egész életében végig kísérte és így születik meg Joker.



Mielőtt belevágnék mondanivalóm közepébe, le kell szögeznem, hogy elég vegyes elvárásokkal ültem be a filmre. Egyrészt a készítők által adott interjúk bizonytalanítottak el, akik azt állították, nem a képregényekből szerezték inspirációjukat és nem is követték az azok által lefektetett alapokat. Ebből kifolyólag arra következtettem, ez majd egy olyan alkotás lesz, ami önmagában talán működhet, de ráhúzva a DC logót és a híres bohóc nevét, nem fog életképessé válni. Másrészt pedig azon nem tudtam túllendülni, hogyha ez egy olyan eredettörténet, aminek később nem lesz folytatása és a bűn bohóca se fog  összefutni ilyen formában a híres Denevéremberrel, akkor van e szükség ilyen kivitelezésben a végeredményre?
És akkor most rátérnék a lényegre. A Joker egy baromi erős pszichológia thriller, ami parádésan mutatja be egy bomlott elme történetét, aki eleinte még próbálkozik azzal, hogy utat találjon az elfogadott normák által kikövezett világba, hogy végül aztán belezuhanjon az őrület és káosz univerzumába. Ezt a figurát és az ő „kalandjait” rendkívül érzékenyen, drámain és egyben brutálisan vezeti végig a film, ami nagyon sokat köszönhet a mindig szenzációs Joaquin Phoenix alakításának. Sok hír szólt arról, hogy a színész mennyire komolyan vette ezt a szerepet és ezek az információk jelen esetünkben nem üres porhintésnek bizonyultak.

Arthur Fleck, más néven Joker, egy rendkívül összetett karakter, akinek bőrében egész egyszerűen lubickol Phoenix, minden egyes mozzanata aranyat ér. Ezért a szerepért minimum egy Oscar jelölés kijárna a színésznek.
Emellett a film nagyon hatásosan adagolja a feszültséget, hogy a játékidő második felében majdnem minden egyes jelenet időzített bombaként robbanjon a vásznon. Nagyszerű a cselekményvezetés és hiába nem dőlnek romba jelen esetünkben városok, nem tombol a CGI pusztítás a szemünk előtt, a főszereplő briliáns színészi alakítása, a remek történetvezetés és precízen tálalt atmoszféra nem is indokolja a fentebb leírtakat, hiszen így zsigeri módon hatnak a látottak.

És talán pont ez az, ami miatt sokan nem fogják kedvelni ezt a produkciót. Mert ahogy az alkotók ígérték, ez nem egy megszokott képregényfilm és nem is egy szokásos antihős történet, mint például a Deadpool vagy a Venom. Ez egy meggyötört ember kálváriája, amit egy szikár és kellően drámai megközelítésben tálaltak a készítők.
Érdemes még kitérni a film zenéjére, melyet Jóhann Johansson tanítványa, Hildur Guðnadóttir komponált és remek munkát végzett. Dallamai remekül prezentálják a főhős lelki állapotát, ami egyszerre képes átadni a drámaiságot és az őrületet.

A készítők tehát elhagyták a már megszokott szuperhősös, képregényfilmes megközelítést és ihletként inkább Martin Scorsese korábbi alkotásai felé fordultak. Ez pedig meg is látszik a végeredményen, hiszen amellett, hogy konkrét jelenetekben megidézésre kerül a Taxisofőr és a Komédia királya, hangulatot és történetvezetést tekintve is könnyen rokonítható velük a Joker.

Összegezve a dolgokat, a Todd Phillips önálló lábakon álló eredettörténete egy nagyon erős darab, ami egy megtört lelkű ember történetét meséli el egy pszichológia thrillerbe ágyazva. Így a Joker megállja a helyét egyedüli alkotásként, viszont DC filmként? Erre a kérdésre már nem egyszerű a válasz, hiszen hiába különíthető el a végeredmény a stúdió eddigi adaptációitól, mégis akadnak benne utalások Batman felé. Ezek a kikacsintások biztos elnyerik majd a rajongók tetszését, viszont történet szempontjából sajnos csak a levegőben lógnak és azt a szomorú szájízt hagyják az emberben, mennyire erős ellenlábas válhatna Phoenix Jokeréből egy későbbi Denevérember moziban. Emiatt vagyok kissé mérges a készítőkre, hiszen ha elhagyják a képregényből fakadó vonatkozásokat és megváltoztatják a címet, szintén egy baromi izmos, önálló produkciót kaptunk volna.



Félreértés ne essék, a Joker így is az, de a képregényes háttér megléte miatt így kissé megkutyulhatja az egyszeri nézőket. Az összhatás azonban így is bőven pozitív képet mutat, sőt, talán az idei év egyik legérdekesebb, legösszetettebb és legzsigeribb alkotása, amit tényleg érdemes megnézni. 


Értékelés 8/10



Összes oldalmegjelenítés