Kritika: Ad Astra- Út a csillagokba

Az idei év egyik ambiciózus sci-fijének ígérkezett az Ad Astra, melyet az a James Gray rendezett, aki eddig még nem alkotott ebben a műfajban, de korábbi munkái alapján egy kellőképpen érdekes és sokoldalú filmesként ismerhettünk meg. Nem mellékesen pedig igencsak remek színészeket nyert meg alkotásához, név szerint Brad Pitt-et, Tommy Lee Jones-t, Donald Sutherland-et és Liv Tylert. 
Lássuk is, vajon a végeredménynek sikerült e felnőnie a magas elvárásokhoz.

Valahol a jövőben járunk, ahol az emberiség épp azon ügyködik, hogy értelmes élet jelét fedezze fel a világűrben. Főszereplőnk egy rendkívül tehetséges asztronauta, aki miután sikeresen túlél egy balesetet, új feladatot kap a feletteseitől. Rég eltűnt apja után kell erednie, akiről eddig mindenki azt hitte, hogy halott. Most azonban életjelet adott magáról és kulcsfontosságú felvenni vele a kapcsolatot, ugyanis egy olyan technológia birtokában van, ami akár az emberiséget is elpusztíthatja.

Amit először is érdemes megjegyezni a filmmel kapcsolatban az az, hogy ez nem egy agyatlan látványmoziként funkcionáló darab. Hiába akadnak benne nagyszerűen prezentált, akciódús jelenetek, a hangsúly nem ezeken van, hanem a történetbe ágyazott kérdéseken, melyek egyrészt a műfajból fakadnak, másrészt pedig az alapvető emberi érzelmeken.



Ilyen téren az Ad Astra elég sokat markol és végül emiatt nem is tud igazán kibontakozni. Egyrészt a cselekmény során a film sci-fi vonulata egyre jobban a háttérbe szorul, hogy a történet végül egy filozofikus tanmesévé avanzsáljon, ami olyan témákba kanyarodik el, mint például a főhős identitáskeresése, melynek során egy apa-fiú kapcsolat kerül kibontásra. Így önmagában ezzel nincs baj, hiszen ebben a műfajban már számtalanszor volt arra példa, hogy egy ígéretes alapötlet végül egy rendkívül emberi történetbe fordul át. A probléma abból adódik, hogy azokban azért a sci-fi elemek egyszerre működnek a személyesebb vonulattal, itt viszont nem.

A film ügyesen viszi végig Pitt figuráját a különböző kalandokon és végül logikusan oldja fel a történet során felvetett konfliktusait, azonban az alaptörténettel végül nem igazán tud mit kezdeni, leginkább csak háttérelemként használja fel az olyan témákat, mint például a földönkívüli élet.

A félreértések elkerülése végett, Gray alkotása nem egy rossz film, sőt, magasan kiemelkedik az egysíkú látványfilmek közegéből, hiszen fontos témákat érint, nagyszerű kidolgozásban.

A technikai megvalósítás például nagyszerű. Hoyte Van Hoytema operatőri munkáját leginkább a gyönyörű jelzővel lehetne illetni, csodálatos képekkel prezentálja Pitt utazását, ami hol a végtelen űrben, hol saját lelki világában zajlik. Muszáj még kiemelni Max Richter zeneszerző munkáját, aki visszafogott, mégis érzelmes és magával ragadó szerzeményeket készített a látottak aláfestéséhez.

Magával a cselekmény lendületével sincs baj, a film sose válik unalmassá, végig képes fenttartani a figyelmet és sose ül le. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy a felvetett történetszálak egytől egyig érdekesek, legyen szó a világ megmentése érdekében indított expedícióról, vagy a főszereplő lelki vívódásairól.

A befejezést követően viszont már nagy hiányérzetünk lehet, ugyanis a film végül sci-fiként nem igazán tud újat mutatni, a már jól bejáratott sablonok pályáján mozog, azoktól nem igazán tér el. Egy érdekes karakter utazását, értsük ezt fizikai vagy lelki szinten, azonban nagyon ügyesen bemutatja.




Mindent összevetve, az Ad Astra egy olyan alkotás, mely érdemes a figyelemre, hiszen egy rendkívül igényesen elkészített darab egy olyan alakítással Brad Pitt részéről, mellyel nem mindennap találkozhatunk. Ennek ellenére viszont kissé csalódást keltő is egyben, hiszen sci-fiként nem igazán funkcionál jól, de emberi drámaként azért kellően erős.


Értékelés: 7/10



Összes oldalmegjelenítés