Silence - Teszt

 Teszteltük a Daedalic Entertainment új kalandjátékát...

Vannak olyan játék műfajok, melyek bár egy időben közkedveltek voltak, és sok klasszikussal ajándékoztak meg bennünket, valahogy mára elvesztek. Ahogy fejlődik a technológia a játék fejlesztésben, az egyszerűbb mechanikák már nem hoznak olyasfajta elégedettséget, mint mondjuk egy végtelen komplex, nyitott világú rpg. Ilyen műfaj véleményem szerint a “kalandjáték”. Tudjátok, az a kattintgatós agytorna, amikor általában egy síknézetes szobában mászkálunk egy jópofa karakterrel, vadászva a használati tárgyakat, hogy megoldjuk a továbbjutáshoz szükséges fejtörőket.

Ezek a játékok manapság az új generáció számára túl egyszerűnek, érdektelennek tűnnek. Mert hát nem lehet benne ugrálni, lövöldözni, kardozni? Nincs nyílt világ, nincs építkezés, nincsenek skillek, és nincs multiplayer? Ne értsetek félre, most nem gúnyolódom az új generációval, de ez véleményem szerint egy modern kori probléma. Mert ezek az új generációs játékosok pont ezen gondolataik miatt nem fognak megismerni olyan óriási klasszikusokat, mint a Day of the Tentacle, a Neverhood, Monkey Island, Grim Fandago, és társai. Az én korosztályom klasszikusai, melyek meghatározóak voltak az egész játékos életemben.

Kaland+játék

De hát nincs értelme siratni a régi időket, viszont egy időben le kellett mondanunk az új kalandjátékokról, mert egyszerűen nem érte meg egy fejlesztőnek sem foglalkozni velük. A Daedalic Entertainment volt az egyetlen, akiről tudtuk hogy csinál még kézzel rajzolt és animált kalandjátékokat, de indie fejlesztőkként kevés figyelmet kaptak, és a játékaikkal is voltak problémák. Viszont ezzel nem zárult le a történet. Jött a Deponia, és a Daedalic Entertainment végre nevet csinált magának. A több részes kaland már az új generációnak is tetszett, nem utolsó sorban pedig felhívta a figyelmet a kalandjátékok potenciáljára. Hogy ez miatt-e, nem tudom, de hirtelen újabb és újabb kalandjátékokat kaptak fel, jöttek a régi klasszikusok remake-jei, valamint a Teltale Games készített számunkra pár legendásan jó kalandjátékot. A régi motorosok örömönnyekben fürödve ölelkeztek, hogy az elfeledettnek hitt műfaj feléled a hamvaiból.

Miért fejtettem ki ezt ennyire részletesen? Azért, hogy értsétek miért olyan fontos egy új kalandjáték megjelenése és tesztelése, és miért olyan fontos hogy az a játék jól működjön. Mert ha valaki kalandjátékot fejleszt, akkor az ne azért csinálja, hogy elmondhassa magáról mekkora király, ugyanis a kalandjáték rajongók meglepően agresszívvá válnak, ha ki akarják szúrni a szemüket, ráadásul a műfajjal ismerkedőktől is elveszik a teljes értékű szórakozás lehetőségét. Egy kalandjáték legyen történetben gazdag, mozgassa meg az agyunkat és az érzelmeinket, hiszen ez a dolga, ez az amit manapság a legtöbb új játék képtelen megtenni.

Mostani játékunk a Daedalic Entertainment újdonsága, ami nem is annyira új, hiszen egy korábbi játékuk folytatása. Vagyis ez nem teljesen igaz, mert nem közvetlen folytatás, inkább csak a világot és annak titkait használták fel. Ez a játék a Whispered World volt, amiről lefogadom a legtöbben még csak nem is hallottak. Pedig nem volt egy rossz darabja a Daedalic felhozatalának, kézzel rajzolt animációi és az igencsak szívszorító befejezése mellett a legendásan idegesítő főhős maradt meg a játékosok emlékezetében. A folytatás, a Silence csak félig szakított a kézzel rajzolt grafikával, és egy teljesen új történetet szeretne feltárni előttünk.

Búskomor mese

A Whispered World anno egy szomorú vándor-bohóc, Sadwick történetét mesélte el, aki egy teljesen álom szerű világban élt, és megálmodta annak pusztulását. Hogy megakadályozza a szörnyűséget, a maga szánalmasan tehetségtelen és idegesítő módján elbukdácsolt a királyhoz, de fordulat fordulat hátán vezette el Sadwicket egy olyan brutális felismeréshez, amin a játékosok is csak hüledeztek. Nem szeretném lelőni a befejezést, de a lényeg hogy a Whispered World sztorija teljesen rendben volt, és teljes mértékben a régi klasszikusok hangulatát hozta.

A folytatás, a Silence nem az álomvilágban kezdődik, hanem a sajátunkban. Egy testvérpár menekül be egy bunkerbe, mert otthonukat ismeretlen fennség jelzésű repülők bombázzák éppen porig. Nem igazán látrjuk át az eseményeket, de főhőseink sem, akik még csak gyerekek. A 16 éves Noah lázadó kamaszkorát éli egy feje tetejére állt világban, de a testvérét mindenképp meg akarja védeni, akkor is ha néha haragszik a kislány, Renie szeleburdisága miatt. A bombázás okozta sokk és a barátok elvesztése Noahnak még emészthető, de Renie nehezen viseli az ő játékos, szivárványos világának őrületét, és ekkor veszi kezdetét a játék. Noah lesz az, akit irányítani fogunk, elsőre csak egy nagyon szűk kis szobában. Valahogy rá kell vennünk Reniet, hogy abba hagyja a sírást, és ehhez az ő kedvenc meséjét fogjuk neki elmesélni, és eljátszani. Ez a mese nem más, mint Sadwick története.

A kvázi tutorial első helyszín a kezünkbe adja a megoldásokhoz szükséges tárgyakat, de legalább megértjük a játék alap mechanikáit, és megismerkedünk hőseinkkel. A kis történet hellyel-közzel lefedi az első játék történéseit, de persze sok kérdést hagy maga után a játékosban. Ezekre sajnos nem kaphatunk választ, mert a bunker megadja magát, és a sötétség elnyeli a testvérpárt. A következő pillanatban Noah egy teljesen más helyen ébred fel, amiről nagyon hamar kideríti, hogy a mesebeli világ, Silencia, ahol Sadwick története is játszódott. Megtaláljuk a bohóc egykori holmijait, Noah látszólag mindent tud a körülötte kibontakozó világról, és nem fél átkelni a veszélyes terepen, hogy megkeresse eltűnt kistestvérét. Előkerül a meséből is ismert zöld kukac, Spot, aki sokféleképp tudja változtatgani a testformáját, hogy hasznára legyen gazdájának

Ó, Silence...

Noah kikeveredve a szabadba igen kellemetlen felismeréshez jut: Silence is magán hordozza a háború sebeit, sötét teremtmények járják a vadont, lázadó harcosok folytatnak gerillaharcot egy gonosz királynővel, akiről csak rettegve mernek beszélni. Ahogy a való életben, Noah itt is egy feje tetejére állt világot talál, és akaratlanul is belekeveredik a konfliktusba, hogy aztán megoldást keressen az itt élők gondjaira. Közben Renie is járja a maga útját a mesebeli világban, teljesen más kalandokat megélve bátyjánál.

Ez bizony egy szép kis történet alapjait fekteti le, és bár a narratíva a játékban nem mindig ad kielégítő magyarázatokat, vagy eligazításokat, attól még Silence egy varázslatos világ. Noah egy tipikus kamasz, fiatalok könnyen azonosulhatnak vele, míg az idősebb korosztály beképzeltnek, de közben inkompetensnek láthatja. Ezzel nincs is semmi baj, mert szinte minden kamasz gyerek ilyen, hős akar lenni de fogalma sincs mit kellene tennie, és ezt az istenért sem vallaná be. Ezzel szemben Renie egy tökéletesen szerethető karakter, hisz egy abszolút optimista, vidám kislányról van szó, aki annyira naív, hogy a tök egyértelmű veszélyek sem tudatosulnak benne. Az ő útján bár a történet komorabb, a feladványok mégis kedvesebbek és érdekesebbek.

Noah útján a fejtörők nagy része nem puzzleök megoldásából fognak állni, inkább meg kell találnunk a legkönnyebben járható útvonalakat, hogy tovább haladjunk Silence ösvényein. Nem kell tárgyakat gyűjtögetnünk, a megoldáshoz szükséges esetleges eszközöket ott helyben kell hasznosítanunk, elvinni nem tudunk semmit magunkkal. Egyedül Spot lesz a mi kis mindenesünk, egy svájci-bicska, aki ha kell összemegy, vagy felfújja magát, esetleg kinyúlik, iszik, eszik, vagy jelzi ha baj van. Noah bár tényleg sok mindenben ügyetlen, sőt, béna, de megvan a magához való esze, így minden feladványnál segítenek a meglátásai, véleménye, ötletei. Ha valami nagyon nem megy, azt is kommentálni fogja, és irányt mutat egy sokkal egyszerűbb megoldáshoz.

Renie esetében egy picit más a helyzet, ő ugyanis nem feltétlen gondolkodik előre egyetlen fejtörőnél sem, és nem is feltétlen látja a logikus megoldásokat, nekünk pedig az ő szemszögéből kell cselekednünk. Ez azonban nagyon aranyos, és vicces szituációkat tud kikerekíteni, épp ezért annyira jó Renievel játszani. Például a kalandunk elején egy minket kísérő karakternek beszorul a keze egy növénybe, ezért kerítenünk kell valami rossz ízű dolgot, hogy azt a növénynek adva kiböfögtessük barátunk kezét. De hol találunk rossz ízű dolgot? Hát Renie nem épp szakértője Silence világának, és meg sem fordul a fejében, hogy rossz ötlet megkósolni akármit, ami épp elébe kerül. Így hát hiába látszik rossz ötletnek, hogy egy oszlás nyomától mocskos csontvázat nyalogassunk, simán rávehetjük szegény kislányt. Még egy bolondgombát is nyalogathatunk vele egészen addig, amíg totálisan beszív, és elájul. Ha valami balul sül el, azt Renie cuki módon reagálja le, így hát persze hogy szánt szándékkal belevisszük a rosszba.

A két karakter között a sztori egyes pontjain fogunk váltani, viszont lesznek olyan részek is, ahol mi döntjük el, éppen kivel szeretnénk folytatni a kalandot. Ez egyszerű “épp mihez van kedvem” megoldásnak látszik, de valójában sok technikai lehetőség rejlik benne, mivel Noah és Renie tettei kihatnak egymáséra, sőt, a teljesítmény vadászok számára külön achievementek járnak egy-egy nagyon jól beidőzített párhuzamos cselekvésért. Nagyon klassz és kényelmes funkciója ez a játéknak, és bár nincs teljesen kihasználva, de amennyit engednek belőle az pozitív.

Találkozunk majd persze Silence lakóival is, érdekes állatokkal, vagy hús-vér emberekkel, főleg lázadókkal. Sajnos ezeknek a karaktereknek rémbugyuta személyiséget adtak, látszólag azt sem tudják, hogy hol vannak, pedig hát ez az ő otthonuk. Nem logikus a viselkedésük, hülyeségeket kérdeznek, és sok problémát ők idéznek elő, így nem is feltétlen mondanám szerethetőnek őket. Jó, talán nem annyira vészes a helyzet az npc-kkel, de lényeg hogy egyikük sem lesz emlékezetes karakter.

Hidegzuhany

Mint említettem, nem vihetünk magunkkal tárgyakat, és a fejtörők is csak az épp aktuális helyszín elhagyását biztosítják. Na itt jön be az, amit a cikk elején magyaráztam nektek. Egy kalandjáték legyen agytorna, legyen komplex a maga egyszerű rendszerében. A Silence sajnos túlontúl könnyű, és néha pofátlanul gyermeteg, már ami a fejtörőit illeti. Kezdjük azzal, hogy a terepen használatba vehető tárgyakat egy gombnyomással felfedi nekünk a program, ami ugyan megment minket attól, hogy heves kattintgatásokkal püföljük a pálya minden centijét, de el is veszi a felfedezés mindenfajta lehetőségét. A játékos nem fogja magától kitalálni, mire van szüksége, ugyanis a játék megmutatja. Ez még hagyján, ha valakinek nem lenne egyértelmű a feladat, még ki is írja a játék egy mondattal, hogy mire kell odafigyelni.

Tehát egy eleve egyszerű játékrendszerbe raktak olyan mértékű segítséget, hogy teljesen elveszik a játékos önállóságának akár csak a legkisebb mértékű igénye is. Fölösleges szenvedni egy-egy feladvánnyal, mert megnyomunk egy gombot, és már látjuk is mi a cél. Ha meg mégsem ilyen egyértelmű, hát akkor végigkattintunk azon a pár lehetőségen, és az egyik úgyis beválik… ez számomra kissé csalódás volt, mert míg a régi nagy klasszikusok rávettek, hogy elhúzódjak a képernyőtől, és gondolkodóba essek, addig itt egy percre sem bizonytalanodtam el.

Másik idegesítő dolog, hogy az egyes területek közt ugye folyamatosan mozognunk kell, de ilyenkor irreálisan sokat tölt a játék, és ahogy olvastam ez nem gépfüggő probléma. Bosszantó, amikor egy tök egyszerű cselekvés miatt képet vált a játék egy olyan helyre ahol nincs is semmi, de legalább fél percet gondolkodik rajta... De ha már negatívumoknál tartunk, a sztorival sincs minden rendben. A retardált npc-k mellett csak remélhettük, hogy nem kell az idegesítő Sadwicket is viszont látni, hát… na mindegy, szóval lesznek kellemetlen meglepetések is, viszont a sztori el tud laposodni, főleg a játék vége felé.

Míg Reniért folyamatosan aggódunk, addig Noah egyre rosszabb döntéseket hoz, a világ is furán működik körülöttünk, a befejezés pedig… nos, aki játszott a Whispered World-el, annak nem fog túlságosan nagy meglepetést okozni a befejezés. Ugyan több lezárás is elérhető, ebből én egyiket sem találtam feltétlen kielégítőnek. Az egyik túlságosan kiszámítható, sőt, szinte már unalmas, ezer és egy másik játékban/filmben láthattuk. A második befejezés pedig ugyan mélyebb, és érdekesebb kérdéseket vet fel, de az érzelmi töltet valahogy hiányzik belőle, az előtte átélt események nem hozzák ki azt az állapotot, ami miatt elmorzsolhatnánk egy könnycseppet.

Mese habbal

Most viszont visszakanyarodnék a játék negatívumainak útjáról, mert bár tényleg vannak itt komoly hibák és hiányosságok, mégsem mondanám azt, hogy a Silence ne lenne jó játék. Bár én azt vallom, hogy a grafika egy játéknál sem mérvadó, valahogy a Silence esetében mégis ez lesz az a tulajdonság, ami miatt marasztalnálak benneteket. Ugyanis a Silence egy csodálatosan szép játék! Nem feltétlen a grafikai részletességre, hanem a mesebeli látványra gondolok most. A játékban minden háttér, minden terület kézzel van festve, méghozzá olyan gyönyörűen, hogy az ember elveszik a színekben és részletekben. Elképesztően jó munka, ráadásul nem spóroltak, nincsenek ismétlődő, vagy kevésbé kidolgozott képek, minden területnél mestermunkákkal találkozhatunk.

A festmények mellett a karakterek dizájnja is teljesen rendben van, minden karakter jó benyomást tesz a megjelenésével, az őket körbevevő meseszerű lények pedig tényleg egy elszabadult fantáziájú mesekönyvből léptek elő. Ehhez hozzácsapva a nagyon szép zenéket, a teljesen élvezhető és igényes szinkronmunkát, és a szintén jónak mondható hangokat, egy olyan egyveleggé válik a Silence, amit érdemes megtapasztalni.

Ítélet

Hibái ellenére aki egy mesebeli történetre vágyik egy álomszerű, gondos munkával kivitelezett világban, az megkapja amire vágyik. A Whispered World kedvelőiről nem tudom, hogy mit fognak érezni a Silence kijátszásakor, mert teljesen más tapasztalatról beszélünk. A kalandjátékok szerelmesei egészen biztos imádni fogják a dizájnt és a hangulatot, de némileg csalódást jelenthetnek a túl könnyű, sőt, bagatel feladványok. Viszont a kalandjátékokkal ismerkedők mindenképp tehetnek egy próbát a Silence-el, mert számukra egy kellemesen könnyed, de lehengerlően hangulatos játék lesz ez, ami miatt szívesen bepróbálkoznak majd a többi Daedalic címmel is.

Review score
7.5	A Silence egy csodálatosan szépen kivitelezett mese, ami a műfajjal ismerkedőknek melegen ajánlott darab! Az öreg motorosoknak viszont túl egyszerű, túl könnyű szórakozás lehet, kiszámítható befejezésekkel.