SOMA - Teszt és videoteszt

Teszteltük az új sci-fi horrort...

Bizonyára minden olvasónk találkozott már valamilyen formában a halállal, még a fiatalabbak is, és bizony olyankor mindannyian döbbenten tapasztaljuk mások múlandóságát, és döbbenünk rá sajátunkéra is. Ilyenkor sokakban felmerülnek azok a kérdések, hogy számít-e egy emberélet, mikor ér véget, folytatódik-e, vagy, hogy mi is egyáltalán az élet? Ezek, és más hasonlóan fogós kérdéseket feszeget mostani tesztalanyunk, a Frictional Games legújabb játéka, a SOMA.

A játékban egy Simon nevű srácok alakítunk, akit egy autóbaleset után keres meg pár fiatal orvostan-hallgató, hogy részt venne-e a kísérletükben, amelyben az emberi agyat vizsgálják. Simon belegyezik a dologba, és meg is jelenik, az említett vizsgálaton, ám teszt közben hirtelen egy sötét, és lepusztult kutatóbázison találja magát. Hősünk természetesen, hozzánk hasonlóan, nem érti a szituációt, így el is indul, hogy válaszokat találjon az ottlétére, és sok más dologra is, ami a bázison történt.

Ezzel indul a nagyjából hat-hét óra hosszú, hátborzongató kalandunk a víz alatti kutatóbázison, és a továbbiakról nem is szeretnék beszélni, hiszen a program befejezése után bátran ki merem jelenteni, hogy az idei év egyik legjobb történetét bizony a SOMA szolgáltatta nekünk. A srácok a Frictional-nél bizony rendesen kiettek magukért, ugyanis a játék története könnyedén helyt állna a nagy sci-fi irodalmi művek mellett is, mert cselekmény fordulatos és nagyon okosan szerkesztett, és bizony voltak kemény pillanatai a programnak. Ha már mindenképpen hasonlítani kéne valamihez az érzést, amit sokszor éreztem a játék alatt, az ahhoz hasonlított, mint amit a Bioshock Infinite befejezése közben éreztem.

Érdekesség még, hogy a végigjátszás során találkozunk majd olyan helyzetekkel, amikor döntenünk kell sorsokról, és bizony ezen döntések egyike sem a két-piros vonalon mozog, így alapos töprengésre kényszeríti a játékosokat. Sajnos a játék során hozott döntések nincsenek semmilyen hatással a végkifejletre, ugyanis abból csak egyetlen, ám mégis remek darab létezik, és a döntéseink súlyából ez semmit sem von le.

A SOMA egyébként követi a fejlesztők előző játékai (Penumbra-sorozat, Amnesia: The Dark Descent) által felállított formulát. Belső nézetben játszunk, hősünk védtelen a vele szembejövő veszélyekkel szemben, így nagy hangsúlyt kapott a lopakodás, rengeteg naplóbejegyzésen kell átrágni magunkat, valamint a továbbjutáshoz a legtöbbször valamilyen logikai feladványt kell megoldanunk.

Sokan úgy gondolhatják, hogy akkor kaptunk egy újabb Amnesiat, csak sience fiction köntösben, ám szerencsére a látszat csal, ugyanis bőven akad különbség. Először is a játék közel se olyan félelmetes, mint az előd volt, ám azért lesz pár keményebb pillanat még így is, és valószínűleg néhány youtubert ezt továbbra sem fog zavarni, és végigüvöltözik majd az egészet. A minket fenyegető ellenfelekből is több fajtával fogunk találkozni, és mindegyik ellen más taktikát kell alkalmaznunk, hiszen van olyan, amelyik csak a hallására támaszkodik, van, amelyik akkor is észre vesz minket, ha ránézünk, de van olyan, amelyik a közelségünkre reagál, és így tovább. Tehát a mostani szörnykerülgetések picit változatosabbak lettek, és nem a „legugol-sötét sarokban meghúzódik” stratégiát kell folyamatosan alkalmazni, mert az itt nem vezet mindig eredményre, és bizony néhány ilyen nehezebb szekciót muszáj lesz újrakezdenünk a halálunk miatt. Szerencsére a program kissé kegyesebb, mint az Amnesia, ugyanis bizonyos szörnyek nem terítenek le minket egy ütésre, hanem csupán otthagynak minket sérülten, és mi folytathatjuk a játékot, ez mindenképpen dicséretes dolog, ugyanis még így is néha idegesítő volt újrakezdeni egy adott szakaszt.

Ám hiába lett változatosabb, a bujkálás, számomra mégis azok a részek nyújtották a legnagyobb élvezetet, amikor naplóbejegyzésekben turkáltam, audionaplókat hallgattam meg, vagy az aktuális feladványt oldottam éppen meg. A feladványokat tekintve a játék jól áll, hiszen akad belőlük bőven, és mindegyik eltér a másiktól, és szerencsére a nehézséget is sikerült jól belőni, ugyanis az ember fejében kis gondolkodás és próbálkozás után hirtelen kigyullad a kis villanykörte, és diadalittasan megoldja a puzzle-t. Egyébként a rejtvénymegoldás élvezeti faktorát nagyban növeli az is, hogy nem kell álladó sötétségben kóvályogva négy-öt össze-vissza szétszórt tárgyat megkeresni, hogy végre elkezdhessük a megoldást, ugyanis itt az esetek többségében egy tárgynál többre nem igazán lesz szükségünk, és így valóban a feladatmegoldásra tudunk majd koncentrálni.

Az utolsó, és talán legfontosabb újdonság az Amnesiahoz képest, hogy itt hősünk, Simon végre találkozik más karakterekkel, akikkel képes beszédbe elegyedni, ami remekül ellensúlyozza a nyomasztóbb, szörnykerülgetős, egyedüllevős, sötét szakaszokat. Szerencsére a szinkron remekül sikerült, így semmilyen zavaró tényező nem kavar be a nyugodt, beszélgetős pillanatokba. Ha már a szinkronról volt szó, akkor ne feledkezzünk meg a hangeffektekről, amelyek egy sci-fi horror legfontosabb elemei közé tartoznak. Szerencsére a készítők az előző játékaikhoz hasonlóan itt is remek munkát végeztek, így itt is sűrűn kapkodjuk majd a fejünket a különböző zajok és neszek irányába, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy van-e ott valaki, vagy valami. Ezenkívül hatalmas pirospont jár a stúdió „házi” zeneszerzőjének, Mikko Tarmianak, aki valódi, sci-fibe illő zenei anyagot hozott össze, amely magában hallgatva is megállja a helyét.

A játék a srácok saját motorjának továbbfejlesztett változatát használja, és bár a látvány elmarad sok mai cím mögött, a jó pályadizájnnak köszönhetően mégsem lesz zavaró a dolog, és összességében inkább kellemes a szemnek, amit látunk, szóval semmi okunk a panaszra. Az egyetlen problémám az volt, hogy a játék ennek ellenére néha mégis képes volt szaggatni, főleg a víz alatti szekciókban, és ezt egyáltalán nem éreztem indokoltnak, valamint párszor találkoztam lassan betöltődő textúrákkal is, ám bízzunk benne, hogy a fejlesztők hamarosan kijavítják ezeket a hibákat, és egy hibátlanul működő programot kapunk a kezünkbe.

A SOMA egy remekül sikerült sci-fi kalandjáték, amelyben bőven lesz lehetőségünk borzongani is, ám azok, akik egy Amnesia 2-őt várnak biztosan csalatkozni fognak, hiszen ez egy teljesen más játék, amelyet elsősorban a remekbeszabott története miatt érdemes végigjátszani időről időre.

- Süti –

Pro:
+ Kiváló történet
+ Jó hangok és szinkron
+ Remek zene
+ Jól összerakott feladványok

Kontra:
- Indokolatlan szaggatások
- Néhol idegesítő szörnyes szekciók

Értékelés
8.5	Játékmenet:  A fejlesztők előző játékaihoz hasonló játékmenet, amelyet itt-ott picit jobbá varázsoltak, és ami még mindig élvezetes, azonban remélhetőleg picit jobban fejlesztenek a formulán.
10	Hangulat:  Borzongató, nyomasztó, katartikus. Kész.
8.0	Grafika:  Bár a játék kissé kopottas külsővel rendelkezik, a remek dizájn mégis tökéletesen élvezhető, és néhol egészen szép látványt eredményez.
10	Hangok:  Remek atmoszféra teremtő zajok, zörejek, jó szinkron, és kifogástalan zenei anyag.
8.5	Szavatosság: A játék első végigjátszása nagyjából hat-hét órát vesz igénybe, ami a következő nekifutásra biztosan csökken, ám a remek történet és néhány döntési lehetőség miatt időnként érdemes lesz újra elővenni a programot.
Review score
9.0	A SOMA a Frictional Games eddigi legjobb munkája, amellyel igen magasra helyezték a mércét, ha a következő játékaik "csak ennyire" lesznek jók, akkor már boldogok lehetünk.