Max: The Curse of Brotherhood - Teszt

Teszteltük az új kaland platformert... és szeretjük!

Már nagyon meg sem tudom számolni, mennyi különböző ugrálós játékról kellett írnom az elmúlt időben. Ezek mindegyike indie játék volt, hiszen a platformerek nem a bonyolultságukról híres, és amúgyis közkedvelt műfaj, tehát érdemes vele próbálkoznia a garázs-fejlesztőknek is. Na de mi történik akkor, ha egy tapasztaltabb stúdió vesz szárnyai alá egy ilyen ötletet, és hajlandó is bele pénzt ölni? Ez nem garantálja a sikert, de jogosak a reményeink egy jobb minőségű mű után. A Max: Curse of Brotherhood egy klasszikus platformer játék, ami első ránézésre akár indie mű is lehetne, aztán második ránézés után leesik az állunk. Nem, nem csak a látvány miatt… de az miatt is főleg.

Testvérek

A történet a pofonnál is egyszerűbb, és kínosan emlékeztet a legendás klasszikus Heart of Darkness játék sztorijára. Max egy menő kissrác, akinek kezd elege lenni kevésbé menő, sőt, határozottan szánalmat keltő, idegesítő kistestvéréből. Kíváncsiságból megnézi a neten, hogy mi a legjobb módja annak, hogy eltüntesse öccsét, és talál is egy honlapot, amin mindenféle sátánista írás található, így le is tesz az ötletről, de már túl késő. A szobájukban portál nyílik egy másik világba, és egy szörnyeteg elragadja Max kistestvérét. Akármennyire is idegesítette, Max mégis utána veti magát a portálba, hogy megmentse egy szem kisöccsét. De ahova kerül, az egy teljesen más világ, tele meseszerű, és főleg rémmesébe illő teremtményekkel és helyekkel.

Jópofa kezdés, bár kicsit gagyinak hat, én is így éreztem. De amint vége az átvezető videónak, elkezdődik az éles játék, és higgyétek el, rég láthattunk ennyire élvezetes platformert. Pedig ugyanazt az alapot követi, mint minden platformer, csak lesznek benne olyan apróságok, melyek kiszélesítik a játékmenetet, továbbá pedig a játéknak egy nagyon jól eltalált hangulata is van. És akkor még nem beszéltünk a grafikáról… na de csak szép sorban.

Induláskor nincs még sok lehetőségünk, csak menni előre, követve az öcsénket hurcoló hatalmas szörnyet. A sivatagos, lepusztult környezet a lábunk alatt akar szétesni, úgyhogy óvatosan kell ugrálnunk a kövek és rég elhagyatott épület maradványok között. Egyik platformról a másikra ugrálunk, fel is tudunk mászni, himbálózhatunk köteleken, és így tovább. A fizikának köszönhetően egész sok lehetőségünk lesz az akadályok áthidalására, tehát lesz majd itt kő gurítgatás, híd kiegyensúlyozás, és egyéb finomságok, méghozzá kellemesen felosztva a pályákon. Ezek az akadályok annyira jól fel vannak osztva a pályákon, hogy a haladás abszolút dinamikus, az elakadást csak az abszolút bénázás jelentheti, de semmi más. A nehéz akadályok sem abban merülnek ki, hogy milimétereken múlik az ugrásunk, hanem sok más tényezőt is számításba kell venni, amihez jó alapot adnak majd a később előkerülő képességeink.


Mert nem csak ugrálásból fog állni a játék, ugyanis lesz egy kísérünk is. A játék elején felbukkanó remete fog minket tájékoztatni a különös világ jelenlegi helyzetéről, majd az egyetlen tárgyba költözik a lelke, ami épp nálunk van: egy filctollba. Az ősi erőket hordozó remete így különös képességet ad a tollunknak, méghozzá azt, hogy bizonyos pontokon platformokat rajzolhatunk a pályára. Ahol narancssárga fény dereng, ott egy tollhúzással felemelhetünk a magasba egy platformot, amit persze le is radírozhatunk egy mozdulattal. Már csak ez az egyetlen egy elem rengeteg lehetőséget ad a fantáziadús akadályokhoz, és bizony van belőlük elég. Kezdetben csak a levegőbe emelünk pár platformot, hogy tovább haladjunk, de később bonyolodnak a teendőink, több rajzra is szükség lesz, és nem mindegy, hogy melyiket milyen magasra tesszük majd. A képességünk tárháza pedig minden fejezetben bővül, tehát később képesek leszünk gyökereket növeszteni a falakból, melyek a tollunk mozgását követik a növekedéskor, és olyanok is maradnak, mint amilyet készítettünk. Aztán a tövüknél elvághatjuk őket, és odébb húzhatjuk az így kreált lépcsőt vagy hidat egy másik helyre. Szóval a lehetőségeink egyre csak gyarapodnak, az akadályok bonyolódnak, de minden alaposan ki van egyensúlyozva, és ennek köszönhetően sosem lesz unalmas, vagy frusztráló a játék.


Mese habbal

A játékmenet tehát végig élvezetes, és dinamikus, de az élvezethez sokat hozzátesz még a hangulat is. Mint azt már mondtam, a sztori jópofa, és bár kezdetben elég gagyinak hat, később kibontakozik, és egész szerethetővé válik. A hangulat végig meseszerű, az átvezető videók is olyanok, mintha egy animációs filmet néznénk éppen, de játék közben is hasonló az élmény. A furcsa világot lakó lények a legnagyobb jóindulattal is rondák, mégis aranyosak. A minket üldöző gorillaszerű teremtmény például annyira szerencsétlenül néz ki, hogy elkezdtem sajnálni, és már azt vártam, hogy mikor lehet a hasznunkra fordítani, vagy ilyesmi. Ugyanez elmondható a főgonosz, Mustacho csatlósairól, és magáról a csúf öreg mágusról is. A dizájn egyszerre furcsa, és bájos, de pont ezért lesz szerethető.

Ahogy haladunk előre a sztoriban, újabb és újabb környezetű pályákat fedezünk fel, így lesz lehetőségünk ugrándozni sivatagban, erdőben, vulkanikus területen, halott mocsárban, gyárban, stb. A területek változatosak, az egyes pálya területek is épp eléggé különböznek, hogy ne válljon egyhangúvá az adott fejezet. Összesen 5 fejezet vár ránk, mindegyikben 4 pálya. Igazából az ügyesebbek végigpörgethetik a játék pár óra alatt, de akkor ez a játékidő tiszta szórakozás, üresjárat nélkül, ami azért teljesítmény. És a legjobb az egészben, hogy az újrajátszhatóság is szóba jöhet, mivel vannak a pályákon titkos helyek, ahol kincsek rejtőznek, melyeket összegyűjtve extrák és achievement üti a markunkat. Ezen felül pedig minden pályán ott figyelnek minket Mustacho szem-szörnyei, amiket egyenként kell kitépkednünk a helyükről. Ha ezt megtesszük, az utolsó pályán viszonylagos előnyhöz juthatunk.


A másik dolog amire szeretnék kitérni, az Max karaktere. Nincs annyira kidolgozva, mint bármely rpg főhőse, de platformer játékhoz képest itt igenis van létjogosultsága a főhősnek. Nem egy plazma shotgunos robot-anubis, meg mittudomén, nem egy lelketlen ugráló bábú, hanem egy olyan karakter, aki része a sztorinak, a világnak, és folyamatosan lereagálja az eseményeket. Ez nem csak hangulatos, de hasznos is. Max sokszor jelzi, ha lát valami érdekeset, vagy egy ugrás túl kicsire sikerült, de még azt is, hogy ha egy bonyolultabb akadálynál jó irányba tapogatózunk. Folyamatosan vannak visszajelzései a világ eseményeivel kapcsolatban is, amik bár kimerülnek egy-két szóban, kiáltásban, vagy más gesztusban, de mégis rengeteget számít, hangulatilag és technikailag egyaránt. Sikerein pedig mi is osztozunk, és a szemünkben átváltozik kis taknyosból hőssé.

Most pedig beszéljünk a játék másik nagy erősségéről, a látványról. Már említettem, hogy a látványvilág egészen jópofa, aranyos, és mégis kicsit morbid. Az átvezető videók, mint említettem teljesen olyan érzést keltenek, mintha egy animációs mozifilmet néznék éppen, még a minőség és affelé hajt. De az első megdöbbenést az jelentette számomra, hogy az ingamere váltásnál sem változott sokat a látvány, megmaradt az a színes, filmszerű mese, ami az átvezető videóban is volt. A környezet nagyon látványos, a fényeffektek jól működnek, dominálnak az élénk színek, habár ahogy haladunk előre, a pályák egyre sötétebbek lesznek. Az animációkkal is minden rendben, Max sok féle mozdulatra képes, és azok nem lesznek furcsák, vagy nevetségesek. Még arckifejezései is vannak, amitől sokkal élettelibb lesz a karakter.


Hangokra sem lehet panasz, a hangeffektek kifogástalan minőségűek, sokfélék, és jól hangzanak. Ugyanez igaz a zenékre, melyek közt bár nincs olyan szám ami nagyon megfogott volna, de a játékhoz tökéletesen illeszkednek. A szinkron külön dicséretet érdemel, ugyanis a szörnyek ordításain felül ott van Max, a remete, a főgonosz, és még egy-két karakter szinkronja, amik tökéletesen élvezhetők. Max külön piros pont, mert ritka az a gyerek szinkron játékba, amitől nem vágom fel az ereimet.

Ítélet


A Max: The Curse of Brotherhood egy látványos, élvezetes játék, ami folyamatosan fenntartja az érdeklődést a játékosban. A játékmenet dinamikus, a dizájn bájos, a főhős élettel teli, így ki merem jelenteni, hogy ez a játék az elmúlt pár év legjobb platformere. Jó, persze nem volt túl nagy konkurencia ilyen téren, de akkor tovább megyek: más neves játékok mellett is értékelhető, és figyelemre méltó alkotás a Max: The Curse of Brotherhood. Mindenkinek ajánlom kipróbálásra, nagyon meglepne, ha csalódást okozna bárkinek is. 

-Róka-

Pro:
+Szép
+Szerethető főhős
+Egyszerre bájos és morbid hangulat
+Élvezhető, dinamikus játékmenet

Kontra:
-Sosem elég a jóból

Értékelés
9.0 Játékmenet:
A platform alap tökéletes, a rá épülő képességek és dinamikusan nehezedő akadályok a játék végéig fenntartják az érdeklődést. Nincs üresjárat, a játék végig élvezetes, és magával ragadó. 
9.0  Hangulat: 
A furcsa sztori, a bájos, és mégis morbid világ, a jó főhős mind egy nagyon kellemes összhatást biztosítanak, aminek hála a játék különösen hangulatossá válik, az első perctől fogva. 
 9.0Grafika: 
Meglepően szép, már-már animációs film szerű a látvány, amihez rengeteget hozzátesz a változatos környezet, a szép fényeffektek, és a karakter animációja. 
 8.5Hangok: 
A hangeffektek rendben vannak, a zenék jól illeszkednek a játékhoz, a szinkronok pedig tökéletesen élvezhetők. Külön kiemelendő Max hangja, aki ha csak egy szó erejéig is, de mindig közöl velünk valamit. 
8.5 Szavatosság:
Pár óra alatt kijátszható, de vannak gyűjtögethető cuccok is, melyekért érdemes visszamenni, és meg is éri, hisz nem kerül semmibe. A játék ugyanolyan élvezetes lesz többszöri nekifutásra is. 
Review score
 8.8A Max: Curse of the Brotherhood számomra nagy meglepetés volt, mert nem számítottam rá, hogy ennyire jó lesz. Engem meggyőzött, nagyon élveztem minden percét, pedig kaptunk már hideget-meleget a műfajból az elmúlt időben. Ez a játék viszont remek, ajánlom mindenkinek. 
Újabb Régebbi