Teszteltük az új kaland platformert... és szeretjük!
Jópofa kezdés, bár kicsit gagyinak hat, én is így éreztem.
De amint vége az átvezető videónak, elkezdődik az éles játék, és higgyétek el,
rég láthattunk ennyire élvezetes platformert. Pedig ugyanazt az alapot követi,
mint minden platformer, csak lesznek benne olyan apróságok, melyek kiszélesítik
a játékmenetet, továbbá pedig a játéknak egy nagyon jól eltalált hangulata is
van. És akkor még nem beszéltünk a grafikáról… na de csak szép sorban.
Már nagyon meg sem tudom számolni, mennyi különböző ugrálós
játékról kellett írnom az elmúlt időben. Ezek mindegyike indie játék volt,
hiszen a platformerek nem a bonyolultságukról híres, és amúgyis közkedvelt
műfaj, tehát érdemes vele próbálkoznia a garázs-fejlesztőknek is. Na de mi
történik akkor, ha egy tapasztaltabb stúdió vesz szárnyai alá egy ilyen
ötletet, és hajlandó is bele pénzt ölni? Ez nem garantálja a sikert, de jogosak
a reményeink egy jobb minőségű mű után. A Max: Curse of Brotherhood egy klasszikus
platformer játék, ami első ránézésre akár indie mű is lehetne, aztán második
ránézés után leesik az állunk. Nem, nem csak a látvány miatt… de az miatt is
főleg.
Testvérek
A történet a pofonnál is egyszerűbb, és kínosan emlékeztet a
legendás klasszikus Heart of Darkness játék sztorijára. Max egy menő kissrác,
akinek kezd elege lenni kevésbé menő, sőt, határozottan szánalmat keltő,
idegesítő kistestvéréből. Kíváncsiságból megnézi a neten, hogy mi a legjobb
módja annak, hogy eltüntesse öccsét, és talál is egy honlapot, amin mindenféle
sátánista írás található, így le is tesz az ötletről, de már túl késő. A
szobájukban portál nyílik egy másik világba, és egy szörnyeteg elragadja Max
kistestvérét. Akármennyire is idegesítette, Max mégis utána veti magát a
portálba, hogy megmentse egy szem kisöccsét. De ahova kerül, az egy teljesen
más világ, tele meseszerű, és főleg rémmesébe illő teremtményekkel és
helyekkel.
Induláskor nincs még sok lehetőségünk, csak menni előre,
követve az öcsénket hurcoló hatalmas szörnyet. A sivatagos, lepusztult
környezet a lábunk alatt akar szétesni, úgyhogy óvatosan kell ugrálnunk a kövek
és rég elhagyatott épület maradványok között. Egyik platformról a másikra
ugrálunk, fel is tudunk mászni, himbálózhatunk köteleken, és így tovább. A
fizikának köszönhetően egész sok lehetőségünk lesz az akadályok áthidalására,
tehát lesz majd itt kő gurítgatás, híd kiegyensúlyozás, és egyéb finomságok,
méghozzá kellemesen felosztva a pályákon. Ezek az akadályok annyira jól fel
vannak osztva a pályákon, hogy a haladás abszolút dinamikus, az elakadást csak
az abszolút bénázás jelentheti, de semmi más. A nehéz akadályok sem abban
merülnek ki, hogy milimétereken múlik az ugrásunk, hanem sok más tényezőt is
számításba kell venni, amihez jó alapot adnak majd a később előkerülő
képességeink.
Mert nem csak ugrálásból fog állni a játék, ugyanis lesz egy
kísérünk is. A játék elején felbukkanó remete fog minket tájékoztatni a különös
világ jelenlegi helyzetéről, majd az egyetlen tárgyba költözik a lelke, ami épp
nálunk van: egy filctollba. Az ősi erőket hordozó remete így különös képességet
ad a tollunknak, méghozzá azt, hogy bizonyos pontokon platformokat rajzolhatunk
a pályára. Ahol narancssárga fény dereng, ott egy tollhúzással felemelhetünk a
magasba egy platformot, amit persze le is radírozhatunk egy mozdulattal. Már
csak ez az egyetlen egy elem rengeteg lehetőséget ad a fantáziadús
akadályokhoz, és bizony van belőlük elég. Kezdetben csak a levegőbe emelünk pár
platformot, hogy tovább haladjunk, de később bonyolodnak a teendőink, több
rajzra is szükség lesz, és nem mindegy, hogy melyiket milyen magasra tesszük
majd. A képességünk tárháza pedig minden fejezetben bővül, tehát később képesek
leszünk gyökereket növeszteni a falakból, melyek a tollunk mozgását követik a
növekedéskor, és olyanok is maradnak, mint amilyet készítettünk. Aztán a
tövüknél elvághatjuk őket, és odébb húzhatjuk az így kreált lépcsőt vagy hidat
egy másik helyre. Szóval a lehetőségeink egyre csak gyarapodnak, az akadályok
bonyolódnak, de minden alaposan ki van egyensúlyozva, és ennek köszönhetően
sosem lesz unalmas, vagy frusztráló a játék.
Mese habbal
A játékmenet tehát végig élvezetes, és dinamikus, de az
élvezethez sokat hozzátesz még a hangulat is. Mint azt már mondtam, a sztori
jópofa, és bár kezdetben elég gagyinak hat, később kibontakozik, és egész
szerethetővé válik. A hangulat végig meseszerű, az átvezető videók is olyanok,
mintha egy animációs filmet néznénk éppen, de játék közben is hasonló az
élmény. A furcsa világot lakó lények a legnagyobb jóindulattal is rondák, mégis
aranyosak. A minket üldöző gorillaszerű teremtmény például annyira
szerencsétlenül néz ki, hogy elkezdtem sajnálni, és már azt vártam, hogy mikor
lehet a hasznunkra fordítani, vagy ilyesmi. Ugyanez elmondható a főgonosz,
Mustacho csatlósairól, és magáról a csúf öreg mágusról is. A dizájn egyszerre
furcsa, és bájos, de pont ezért lesz szerethető.
Ahogy haladunk előre a sztoriban, újabb és újabb környezetű
pályákat fedezünk fel, így lesz lehetőségünk ugrándozni sivatagban, erdőben, vulkanikus
területen, halott mocsárban, gyárban, stb. A területek változatosak, az egyes
pálya területek is épp eléggé különböznek, hogy ne válljon egyhangúvá az adott
fejezet. Összesen 5 fejezet vár ránk, mindegyikben 4 pálya. Igazából az
ügyesebbek végigpörgethetik a játék pár óra alatt, de akkor ez a játékidő
tiszta szórakozás, üresjárat nélkül, ami azért teljesítmény. És a legjobb az
egészben, hogy az újrajátszhatóság is szóba jöhet, mivel vannak a pályákon
titkos helyek, ahol kincsek rejtőznek, melyeket összegyűjtve extrák és
achievement üti a markunkat. Ezen felül pedig minden pályán ott figyelnek
minket Mustacho szem-szörnyei, amiket egyenként kell kitépkednünk a helyükről.
Ha ezt megtesszük, az utolsó pályán viszonylagos előnyhöz juthatunk.
A másik dolog amire szeretnék kitérni, az Max karaktere.
Nincs annyira kidolgozva, mint bármely rpg főhőse, de platformer játékhoz
képest itt igenis van létjogosultsága a főhősnek. Nem egy plazma shotgunos
robot-anubis, meg mittudomén, nem egy lelketlen ugráló bábú, hanem egy olyan
karakter, aki része a sztorinak, a világnak, és folyamatosan lereagálja az
eseményeket. Ez nem csak hangulatos, de hasznos is. Max sokszor jelzi, ha lát
valami érdekeset, vagy egy ugrás túl kicsire sikerült, de még azt is, hogy ha
egy bonyolultabb akadálynál jó irányba tapogatózunk. Folyamatosan vannak
visszajelzései a világ eseményeivel kapcsolatban is, amik bár kimerülnek
egy-két szóban, kiáltásban, vagy más gesztusban, de mégis rengeteget számít,
hangulatilag és technikailag egyaránt. Sikerein pedig mi is osztozunk, és a
szemünkben átváltozik kis taknyosból hőssé.
Most pedig beszéljünk a játék másik nagy erősségéről, a látványról.
Már említettem, hogy a látványvilág egészen jópofa, aranyos, és mégis kicsit
morbid. Az átvezető videók, mint említettem teljesen olyan érzést keltenek,
mintha egy animációs mozifilmet néznék éppen, még a minőség és affelé hajt. De
az első megdöbbenést az jelentette számomra, hogy az ingamere váltásnál sem
változott sokat a látvány, megmaradt az a színes, filmszerű mese, ami az
átvezető videóban is volt. A környezet nagyon látványos, a fényeffektek jól
működnek, dominálnak az élénk színek, habár ahogy haladunk előre, a pályák
egyre sötétebbek lesznek. Az animációkkal is minden rendben, Max sok féle
mozdulatra képes, és azok nem lesznek furcsák, vagy nevetségesek. Még
arckifejezései is vannak, amitől sokkal élettelibb lesz a karakter.
Hangokra sem lehet panasz, a hangeffektek kifogástalan
minőségűek, sokfélék, és jól hangzanak. Ugyanez igaz a zenékre, melyek közt bár
nincs olyan szám ami nagyon megfogott volna, de a játékhoz tökéletesen
illeszkednek. A szinkron külön dicséretet érdemel, ugyanis a szörnyek
ordításain felül ott van Max, a remete, a főgonosz, és még egy-két karakter
szinkronja, amik tökéletesen élvezhetők. Max külön piros pont, mert ritka az a
gyerek szinkron játékba, amitől nem vágom fel az ereimet.
Ítélet
A Max: The Curse of Brotherhood egy látványos, élvezetes
játék, ami folyamatosan fenntartja az érdeklődést a játékosban. A játékmenet
dinamikus, a dizájn bájos, a főhős élettel teli, így ki merem jelenteni, hogy
ez a játék az elmúlt pár év legjobb platformere. Jó, persze nem volt túl nagy
konkurencia ilyen téren, de akkor tovább megyek: más neves játékok mellett is
értékelhető, és figyelemre méltó alkotás a Max: The Curse of Brotherhood. Mindenkinek
ajánlom kipróbálásra, nagyon meglepne, ha csalódást okozna bárkinek is.
-Róka-
Pro:
+Szép
+Szerethető főhős
+Egyszerre bájos és morbid hangulat
+Élvezhető, dinamikus játékmenet
Kontra:
-Sosem elég a jóból
Értékelés | |
9.0 | Játékmenet: A platform alap tökéletes, a rá épülő képességek és dinamikusan nehezedő akadályok a játék végéig fenntartják az érdeklődést. Nincs üresjárat, a játék végig élvezetes, és magával ragadó. |
9.0 | Hangulat:
A furcsa sztori, a bájos, és mégis morbid világ, a jó főhős mind egy nagyon kellemes összhatást biztosítanak, aminek hála a játék különösen hangulatossá válik, az első perctől fogva. |
9.0 | Grafika: Meglepően szép, már-már animációs film szerű a látvány, amihez rengeteget hozzátesz a változatos környezet, a szép fényeffektek, és a karakter animációja. |
8.5 | Hangok: A hangeffektek rendben vannak, a zenék jól illeszkednek a játékhoz, a szinkronok pedig tökéletesen élvezhetők. Külön kiemelendő Max hangja, aki ha csak egy szó erejéig is, de mindig közöl velünk valamit. |
8.5 | Szavatosság: Pár óra alatt kijátszható, de vannak gyűjtögethető cuccok is, melyekért érdemes visszamenni, és meg is éri, hisz nem kerül semmibe. A játék ugyanolyan élvezetes lesz többszöri nekifutásra is. |
Review score | |
8.8 | A Max: Curse of the Brotherhood számomra nagy meglepetés volt, mert nem számítottam rá, hogy ennyire jó lesz. Engem meggyőzött, nagyon élveztem minden percét, pedig kaptunk már hideget-meleget a műfajból az elmúlt időben. Ez a játék viszont remek, ajánlom mindenkinek. |