Teszteltük az új stratégiai játékot! Julius Cézár ajánlásával...
A temérdek indie játék után jó érzés egy olyan játékot
kapni, ami nagyobb múlttal rendelkezik, komolyabban összeállított
fejlesztőcsapat áll mögötte, és úgy egyáltalán, nagyobb a hype körülötte. Na
nem mintha ez jelentene bármit is, ezek a játékok még lehetnek rosszak. Ez
esetben viszont reménykedve indítottam el a Hegemony: Rome-ot, mivel a Longbow
Gamestől már láttunk jó játékot a Hegemony előző részének személyében, és maga
a stílus is kedvemre való. A stratégiai játékokból már beszéltük, hogy kevés a jó,
aminek elsődleges oka az, hogy a pörgésre és adrenalin fröccsre vágyó új
generáció már kevésbé élvezi a hosszabb, türelmes építgetést és gyűjtögetést
igénylő játékokat. Persze mindig jön egy gyöngyszem, ami bebizonyítja, hogy már
pedig ezek a játékok időtállóak, és szórakoztatóak. A Hegemony: Rome – Rise of
Ceaser sem különb.
Alea iacta est
A történet bárki számára ismerős lehet, aki figyelt a töri
órákon, de akár az Asterix és Obelix képregényből is lehet valami infója az
egyszeri játékosnak. Julius Cézár vérrel és verítékkel építette ki a római
birodalmat, az olasz földektől egészen a messze északig. Politikai és hadászati
zseni volt, sikereinek nagy részét pedig úgy érte el, hogy mindig jelen volt a
döntő pillanatokban, és közvetlenül irányította az eseményeket. A Hegemony:
Rome ezt az időszakot meséli el, mikor eljött az idő, hogy a birodalom határát
kiterjesszék észak felé, könyörtelenül elnyomva a lázongó gallokat és
germánokat. A galliai hadjárat alatt csak korlátozott erőforrásokból,
korlátozott létszámú elit katonával rendelkezett Cézár, amire szükség volt, azt
a helyiektől vette el. Eközben nem csak a csatákkal foglalkozott, de a politika
csataterén is sikereket ért el, mégpedig régi barátok tisztázásával,
intrikákkal, és az ellenségek kijátszásával.
Hát valahogy így fog kinézni a mi tevékenységi körünk is a
Hegemony: Rome-ban, úgyhogy kössük fel a gatyát. A sztori módban a galliai
hadjárat fontosabb eseményeit játszhatjuk végig, az abszolút nulla
erőforrásokból kiindulva a komplett uralomig. A játék bevezetése egy tutorial
is egyben, melyre érdemes odafigyelni, hiszen a játék alapjaival fogunk
megismerkedni, amik nélkül a későbbiekben nem fogunk tudni boldogulni. Ez nem
az a játék, ahol az ember beugrik egy egyéni játékba, és majd szép lassan rájön
magától a működésére. A Hegemony: Rome egy nehéz játék, és a nehézsége nem a brutál erős ellenségben rejlik, hanem az
irányításban, és a játékmódban. Mingyárt elmagyarázom.
Mikor megérkezünk, csak Cézár személyében lovaglunk be az
előretolt határunk közelébe, ahol már van egy város, ami az érkezésünkre vár.
Az eseményekről rajzolt átvezető videók fognak minket tudósítani, amik egész
hangulatosak, és segítenek belerázódni a hadvezér szerepébe. A beszélgetések a
játék közben sem merülnek ki egy-egy szövegdobozban, hanem a karakterek rajzolt
képeivel szinesített párbeszédeknek leszünk tanúi. Itt megismerjük az egyes
karaktereket, infót szerzünk a helyzetről, és a teendőkről. Hamar hozzánk
csapódik a légiónk első pár katonája, akik vakon követik parancsainkat. Itt még
szoknunk kell kicsit az irányítást, követni a tutorial utasításait, hogy
megtanuljuk kezelni a játékot, és ez nem mindig könnyű. Teszem azt az egységek paneljén
beállítható a formáció és a viselkedés, de később több egység esetében nehéz
lesz a sok kattintgatás. Mindeközben a kamerával folyamatosan mozognunk kell,
és ez egy külön történet.
A kamera mozgás lehetősége az egyik legnagyobb erőssége a
játéknak, és valamilyen szinten egy kellemetlen része is. Mindenképp pozitív,
hogy beközelíthetünk egészen az avarig a kamerával, de ez még semmi, ugyanis
kizoomolva kellemes meglepetésben lesz részünk. Egy kis zoom, és távolról
látjuk az egységeinket, és a környezetet. Még egy kis zoom, és egy rajzolt
térképen láthatjuk a terepet, a városokat és utakat. Még egy kis zoom, és egy
taktikai térképet látunk, melyeken sakk figura szerű egység bábúkat tologatunk,
és városok apró faragott makettjei jelzik a birodalmunkat. Még egy kis zoom, és
Cézár asztalánál találjuk magunkat, ahol Európa térképét tanulmányozhatjuk. A
zoomolás gyors és egyszerű, egy pillanat alatt beláthatjuk nem csak az egész
csatateret, de az egész országot is. A kevésbé pozitív része a dolognak a
csatatéren mutatkozik meg, ugyanis elég kényelmetlen a kamerakezelés. Lehet ez
csak nálam volt probléma, de sokszor elugrált a kamera, a legkisebb érintésre
is elcsúszott messzire, néha szaggatottan akart csak odébb csúszni, a szög
forgatása pedig pánik szerű kapkodásba ment át. Ezt nem kellene felróni a játék
hibájának, egyszerűen csak kényelmetlen.
Veni, vidi, vici!
Szóval elkezdtük a hadjáratot, és van lehetőségünk belátni
az egész földet. Mikor már kezdünk belemelegedni a kampányba, akkor kezdenek el
jönni a problémák. Ugyanis mint említettem, Cézárnak csak korlátozott
mennyiségű katonája volt, és ez itt is igaz. Nincs utánpótlás, nincs random
katona építgetés az idegen földön. Amit hozunk, azzal rendelkezünk, és a
kampányok közt is ugyanezt a sereget mozgatjuk, tehát ha az olasz határokat
átlépve megsemmisül egy zászlóalj, akkor az bizony már nem ér oda északra.
Ezzel mindig számolni kell, és így lesznek az egységeink roppant fontosak
számunkra. Ezeket az egységeket fejleszthetjük is, például jobb közelharcra,
jobb felderítési képességre, és egyebekre, melyek hatékonyabbá teszik őket a
csatatéren. A fejlesztések korlátozottak, így meg kell fontolnunk, miben legyen
erős az adott egység, és utána persze vigyáznunk is kell rájuk.
A hódítás nem merül ki annyiban, hogy szétverünk mindent,
ami az utunkba kerül, ugyanis a katonáknak pihenniük és kajálniuk is kell, a
felszerelést meg kell javítani, és az ostrom után elfoglalt városokat fel kell
javítani, hogy hasznosak legyenek számunkra. Itt jön be a játék gyűjtögetős
része, amikor el kell foglalnunk a területen elszórt falvakat, bányákat,
biztosítanunk kell a kereskedelmi utakat, hogy az ellátmány biztonságban
megérkezzen, és a többi. Ha nincs étel, a katonáink morálja és ereje
drasztikusan lecsökken, és nem lesznek kellően hatékonyak. Ha egy várost rossz
állapotban hagyunk hátra, az nem képes önállóan eltartani magát, és kiesik a
markunk szorításából. Mindeközben persze a helyiek ott keserítik meg az
életünket, ahol csak lehet, tehát gondoskodnunk kell a védelemről is. A
fontosabb utakat, településeket őrhelyekkel kell ellátni, az egységeinket is
úgy kell mozgatni, hogy baj esetén a közelben tartózkodjanak, de persze közben
haladnunk is kell. És akkor még ez nem is a jéghegy csúcsa.
A térképen való zoomolgatás, a korlátozott egységszám, a
nyersanyag gyűjtés mind király dolog, de egy efféle kampányban mindennek
élet-halál jelentősége van. Miközben játszunk, lassan rájövünk, miért is volt
Cézár akkora zseni; képes volt minden katonának, minden ellátmánynak és
őrségnek a helyére emlékezni, és mindet egyszerre irányítani. Átlátta ezt az
egészet, előre gondolkodott, és eredményesen vezette a jól ellátott katonákat a
csatába. Nekünk is ez lesz a feladatunk, és ez korántsem lesz olyan egyszerű. A
játék teljesen valós időben zajlik, de lehetőségünk van egy gombnyomással
megállítani az időt. Ilyenkor adhatunk ki utasításokat, csinálhatunk bármit,
csak az idő fagy meg, lehetőséget adva arra, hogy áttekintsük a csatateret, az
egységeink helyzetét, és hogy legyen időnk meghozni a megfelelő döntést. Ha győzni
akarunk, nagyon sokszor kell használnunk ezt a funkciót, ugyanis minden
egységről tudnunk kell, hogy hol van, egy rossz kiadott utasítás, vagy egy
elhalasztott cselekvés, és bajban vagyunk. Az AI sem tétlenkedik, én
tapasztaltam olyat, hogy a seregemet szétosztottam a térképen egy átfogó
rohamhoz, de az ellenség egyetlen egysége átsunnyogott a hegyek között, hogy
frontális támadás helyett elkezdje terrorizálni a kereskedelmi utakat,
megszakítva ezzel az utánpótlás ellátásomat. Visszafordulhattam volna, de akkor
a roham ereje megtörik. Hibáztam, és elbuktam.
A döntéseinknek tehát súlya van, és mivel nem okádhatjuk
tele a pályát katonákkal, ezért okosan kell gazdálkodnunk mindazzal, amink van.
Jó utasítást jó helyre, közben át kell látnunk a terep utolsó centijét is,
figyelnünk kell az utánpótlás érkezésére, stb. Egyáltalán nem könnyű feladat,
sőt, határozottan nehéz. De ez adja a Hegemony: Rome sava-borsát, ettől lesz
igazán jó.
Te is fiam...
A sztori módon kívül van lehetőségünk játszani egy
úgynevezett sandbox játékmódban is, ahol már nem Róma erőit irányítjuk, hanem
akiét csak akarjuk. Így nyugodtan szárnyaink alá vehetjük a gall erőket, hogy
megdöntsük a birodalom hatalmát. Mivel ezekben a meccsekben nincs konkrét cél,
ezért el lehet vele lenni jó sokáig, főleg mert nem válik unalmassá,
köszönhetően a sok tennivaló miatt, ami a nyakunkba szakad az első perc után. A
győzelmet nem a gyors rohamozás teszi ki, hanem a gondosan felépített, működő
birodalom, amit nem kevés erőfeszítés létrehozni.
Grafikailag a Hegemony: Rome nem rossz, de vannak benne
hullámvölgyek. Az átvezető rajzolt videók jók, maga a terep jól néz ki, ki van
találva, be van rendezve, ahogy a települések és egyéb tereptárgyak is. Mint
említettem már, a térképek is jól néznek ki, ráadásul szép teljesítmény, hogy
ennyi kizoomolási lehetőségünk van. Az egységek kidolgozása távolról egész
szép, viszont a teljes bezoomolással már kevésbé tetszetős. Teljesítmény ugyan,
hogy ennyire be lehet közelíteni a csatatérre, de kérdem én, minek? Az egységek
közelről már nem olyan szépek, az animációik nagyon minimálisak, szinte alig
mozognak, és mivel ezer meg egy teendőnk van, nem fogjuk nézegetni, ahogy a
baltával faragott katonák egymásra néznek, és meghalnak. Ha a zoom lehetőség megállt
volna egy távolabbi ponton, az bőven elég lett volna. Ettől függetlenül a játék
szép, a kezelőfelület is stílusos, habár néhány tipp és másodablak túlságosan
dominálja a kezelőfelületet, amiket egy dühös „takarodj” kiáltással zárunk be,
hogy lássuk, mi történik.
Hangok terén sincs panasz, a hangeffektek rendben vannak, a
zene hangulatos, jól illeszkedik a játékhoz, és a korhoz egyaránt. A szinkronok
a közepestől jobbak, de nagy színészi alakításra nem kell számítani.
Élvezhetőek, nem zavaróak, a tutorialt szolgáltató hölgy hangja még egészen
kellemes is, és Cézár is hozza a megfelelő karaktert.
Ítélet
A Hegemony: Rome – Rise of Ceasar sok elemében megfelelt,
ami elég is a boldogsághoz. A téma eleve hálás, a nosztalgikus játékmenet jól
működik, izgalmas, és igen nehéz, a grafika egészen addig szép, amíg nem
zoomolunk be túlzottan, és a hangok is megfelelőek. Hosszútávon is
bevállalható, hiszen a kampány sem egy délutáni móka, és utána ott van a
sandbox játékmód, mellyel további csatákban tehetjük próbára hadvezéri
tudásunkat. Egybe tanulságos is, hiszen a játékosok kellemetlen vereség árán
jönnek majd rá, hogy jó hadvezérnek lenni nem merül ki annyiban, hogy sok
katonát küldünk az ellenség nyakába. Ajánlom a játékot minden stratégia
kedvelőnek, kiváltképp azoknak, akik a régebbi stratégiák stílusát preferálják.
-Róka-
Pro:
+Hangulatos
+Kihívás
+Térkép zoom
+Steam teljesítmények
+Steam játékkártyák
+Steam játékkártyák
Kontra:
-Kicsit nehéz kamerakezelés
Értékelés | |
8.5 | Játékmenet: A jó öreg real-time stratégia visszaköszön, minden pompájában. Megfontoltságot igénylő egység vezérlés, gyűjtögetés, ravasz AI, ami kell. A nehézségel talán gondja lehet egyeseknek, de alapból minden jól működik, és élvezhető. |
8.5 | Hangulat:
A hadjárat minden viszontagságával együtt élvezetes, a hangulathoz jó zene párosul, az átvezető videók se rosszak. Bár nem lényegülünk át Cézárrá, de szeretnénk majd a helyében lenni. |
8.0 | Grafika: Látványos a térkép zoom, és a terep is jól néz ki, de csak biztos távolságból. Teljesen bezoomolva kiábrándító kicsit a nagyon minimális karakter animáció és kidolgozottság, épp ezért érdemes távolabb tartani a kamerát, mert úgy az összhatás már szép és élvezhető. |
8.0 | Hangok: Hangeffektek terén minden rendben, a zene hangulatos és jól illeszkedik a játékhoz, a szinkronokra sincs különösebb panasz. |
9.0 | Szavatosság: A kampány végigjátszása sem egy délután, de utána még ott van a sandbox mód, amivel elég sok időt el lehet ütni, ha ki akarjuk pucolni a rómaiakat északról. |
Review score | |
8.4 | A Hegemony: Rome kellemes nosztalgia, de a mai elvárásoknak megfelelő köntösben. Az itt-ott felmerülő hibái felett simán túlteszi magát az ember, mert maga a játék hangulatos, és élvezetes, még ha kicsit nehéz is. Ajánlom a műfaj kedvelőinek, és azoknak is, akik nyitottak rá. |