A csodálatos Pókember 2 kritika

Ahogyan a nagy erővel is, úgy több mint 200 millió dollárral és egy ikonikus szuperhős filmes univerzumával is nagy felelősség jár, hiszen nem csak a keményvonalas képregényrajongókat kell megszólítani, hanem a laikusokat is, mindezt persze úgy, hogy a film önmagában is működjön és szórakoztató legyen, ne csak utalások halmaza. Ez viszont nem könnyű feladat, pláne nem akkor, ha a stúdió (jelen esetben a Sony) az, ami vérgőzösen követeli, a minél nagyobb univerzumtágítást, hogy így vegyék fel a versenyt a riválisokkal. Bele nem gondolva abba, hogy ennek esetleg a film láthatja meg a kárát.

A csodálatos Pókember 2 egyike azon moziszörnyeknek, amiknek legnagyobb végzete saját túlfejlett ambiciózussága és túlvállalása, ugyanakkor valahol pont ettől a túlzsúfolt epikusiságtól lesz szórakoztató. Arról már nem is beszélve, hogy látni a beleölt munkát és lelkesedést, ugyanakkor a fogatókönyv hiányosságait csak részben tudja más területeken pótolni, így az embernek folyton az lesz az érzése, hogy váltakozva lát egy jó filmet meg egy rossz filmet.

A történet szerint Peter Parker (Andrew Garfield) továbbra is Pókemberként tevékenykedik, miközben barátnőjével Gwen Stacy-vel (Emma Stone) való kapcsolatát is próbálja igazgatni, ám ez korántsem egyszerű, tekintve, hogy egyszerre tűnik fel egy új ellenség Electro (Jamie Foxx) és egykori barátja Harry Osborn (Dane DeHann). Ráadásul az utóbbi páros erősen kapcsolódik az OsCorp cég sötét titkaihoz, amik egykoron Peter szüleinek halálára is erős kihatással volt. Már ez is sűrűnek hangzik? Hát jobb ha megkapaszkodtok, mert ez a legegyszerűbb és legkoherensebb leírása a történetnek, ezek a fent megnevezett konfliktusok ugyanis a film során még tovább aprózódnak. Ember legyen a talpán, aki képes a rengeteg motivációt, fő és mellékkaraktert, cselekményt, mozzanatot, "hogyan"-t és "miért"-et összerakni.

A forgatókönyv kíméletlenül zúdítja az emberre az információt, az felvezetéseket és az olyan dolgokat, amik nem is az adott film cselekményében játszanak főszerepet, hanem a későbbi filmeknek ágyaznak meg. A narratíva irtózatos sűrűségéből, pedig szinte törvényszerűen következik az, hogy Marc Webb rendező minden egyes pillanatban kőkemény küzdelmet folytat azért, hogy a film nem omoljon össze saját súlya alatt, és ne váljon teljesen kaotikussá a látottak. Sikerült neki ez a feladat? Többé-kevésbé. A féltucatnyi történetszál, és a sok szereplő miatt, a film még a közel két és fél órás játékidő ellenére is rohamtempóban megy végig a fontosabb állomásokon. Ez ugyan jó abból a szempontból, hogy a film soha nem ül le, és mindig van mire figyelni, ugyanakkor kapkodás is, aminek levét az első részhez hasonlóan megint a film tónusa (sötétből váltunk humorosba, romantikus részből akcióba pillanatok alatt) és a gonoszok kidolgozottsága (leginkább a rajzfilmszerűség az a jelző, ami a legjobban illik rájuk) issza meg a levét a legjobban.

A dramaturgia sem mondható egységesnek, erős és érzelmileg is jól felépített jeleneteket követnek gyengébb, és a nevetségesség határán táncolók, és ironikus módon pont akkor működik a legjobban a film, amikor megáll és a karakterek jellemfejlődésére és kapcsolataiknak boncolgatására helyezi a hangsúlyt, nem akkor, amikor valamilyen megalomán  pusztításszekvenciát próbál nyögvenyelősen betuszkolni. Ekkor ütközik ki az, hogy bár Electro karaktere nagy teret kap a játékidőben, nemcsak elnagyolt, de szinte felesleges is. A darabosság érzetére pedig az is rájátszik, hogy bár játékidő igencsak hosszú, de mégis sokszor az volt az érzésem, hogy még nagyon sok mindent hozzáforgattak az alkotók, amiket aztán mind ki kellett dobálni.

Az a vicces, hogy a sok vérző seb és negatívum ellenére, én kifejezetten élveztem a filmet. Ez egyrészt eredhet abból is, hogy nem voltak nagy elvárásaim de a filmnek tényleg vannak pozitívumai. Egyrészt mint ahogyan említettem a film pörgős és soha nem ül le, a látvány nagymértékben jobb mint az első részben (még néhány igazán kreatív vizuális megoldásra is telik a készítőknek), az akciók bár sokszor öncélúak, remekül levezényelt és dinamikus összecsapások. Hans Zimmer is kitett magért, zenéje legtöbbször megfelelő aláfestő a képekhez, noha neki is vannak fülbántó megoldásai (csak nem olyan mennyiségben, mint két éve James Horner-nek). Na de, ami a legjobban működik a filmben, az Andrew Garfield és Emma Stone párosa. Kettejük kapcsolata, dilemmáik, őrlődéseik, a többi karakterhez való viszonyuk, egyszerűen jól megírt, érzelmileg jól átélhető és hiteles, a két színész pedig szívvel-lélekkel tölti meg ezt a két karaktert. A filmnek ezen része telitalálat, és nagyon sokat segít abban, hogy élvezetesebbek legyenek a látottak és a negatívumok nem tűnjenek ki olyan élesen. Ráadásul ez még a befejezésnél is kulcsszerepet játszik, amit bár szerintem sokan előre láttak mégis váratlanul és keményen csap le, bátor húzás a készítők részéről.

Nem könnyű eset a Csodálatos Pókember 2. Valahol egy nagyon jó film rejtőzik benne és mint egy sima, kikapcsoló blockbuster, simán élvezhető, ugyanakkor saját nagyravágyása és ambíciója az, ami megakadályozza, hogy sokkal jobb legyen. Azon sem lennék meglepve, ha a legtöbb embernek a torkán akadna ez a film. Van, hogy néha nem elég a pénz meg az akarás, az ész és a megfeleő arányérzék is ugyanolyan fontos.

Értékelés
7/10	Mivel nem vagyok rajongó, puszta laikusként nem bántam meg a megtekintést, ugyanakkor nem lepne meg, ha sokan lehordanák.