RUNE CLASSIC - RETRO TESZT

Fejek repülnek, karok szakadnak...


Gondoljunk csak vissza a 2000-es évek hajnalára: mi volt akkor a menő? Kezdetét vette az Unreal Tournament és a Quake 3 csatája, nagyban pörgettük a Half-Life kiegészítő kampányait, a Deus Ex majdhogynem új műfajt teremtett, de megemlíthetnénk még a Diablo 2. részét, az újonnan debütáló Hitman-t és még sorolhatnám. Mi volt ezekben a játékokban a közös? A többségük agyatlan, gyilkolós FPS volt, vagy folytatás, igazán új recepttel is csak elvétve találkoztunk. De volt itt valami, ami mégis kitűnt a tömegből. Egy játék, amihez hasonlót azelőtt nem nagyon láttunk. Ami nem állt be a tucat lövöldék sorába és más témával próbálta maga köré csavarni a játékosokat. Ez volt a Rune.

Habár a játékhoz való személyes kötődésem nem túlzottan nagy, mégis hosszú évekig kísértett a gondolata. Azokban az időkben, amikor még nem volt minden háztartásban internet és csak lemezen adogattuk egymásnak kölcsön a különféle játékokat, még bennem sem alakult ki az a fajta értékrend, ami különösebben meghatározta volna egy játékhoz való kötődésemet. Játszottunk azzal, ami éppen volt, aztán ha lehetőség adódott valami újat kipróbálni, csak akkor tettük félre. Így jutott hozzám egy Demo lemez, amin a kor nagyágyúinak kipróbálható változatai között ott díszelgett ez a játék is, de különösebb prioritást nem szenteltem neki. Kipróbáltam, aztán 5 perc után konstatáltam is magamban, hogy: ”Jóezegyszar” – természetesen csak azért, mert túl bamba voltam a továbbhaladáshoz – de az évek múlásával mindig ott motoszkált az agyamban a gondolat, hogy: ”Azt a vikinges játékot amivel régen játszottam csak ki kellene próbálni még egyszer…” És ez így ment bő 12 éven keresztül, amíg valami véletlen során rá nem akadtam a játékra és fejet ütött bennem a felismerés, miszerint: ”ÓB*ZDMEGEZVOLTAZ!!!” Szóval igen, 15 év után végre megtapasztalhatom, milyen is vikingnek ”lenni”.

Mivel a játék az Skandináv mitológia alapjaira épül, ezért annak minden elemét felhasználták a fejlesztők, ami a játékmenetet és a történetet illeti. Hősünk, Ragnar, akit éppen a játék kezdetekor érik igazi harcossá, még nem is sejti, mekkora feladat vár rá. Conrack és csapata épp a falu megtámadását tervezi, amit hősünknek és apjának szándékában áll megakadályozni. Viszont ebbe a csetepatéba az istenek is beleavatkoznak, így miután némi villámcsapás után hajónk elsüllyed és rajtunk kívül mindenki életét veszti, maga Odin bíz meg bennünket a Loki gonosz tervének megállításával és a Rúnakövek megvédésével, miközben a poklon keresztül a havas hegyvidékeken át egészen a törpék kohójáig mindenféle helyen megfordulunk.

Szóval egy egészen érdekes koncepciót képzelt el a Human Head Studios, ami nem csak papíron működik. A játék nem túl bonyolult és többségében elég lineáris. Menj előre, öld meg a feléd közeledő ellenfeleket, húzd meg a kart, ami kinyitja azt a kaput és haladj tovább. Olykor ezt megszakítják pár fejtörővel, de sajnos ezek száma elég csekély. Mindettől eltekintve mégsem válik unalmassá, amit egyfelől a jó pályadesign-nak is köszönhetünk. A helyszínek meglehetősen változatosak, jól fel vannak építve, remekül átadja a viking hangulatot, főleg a hegyvidéki pályákon. Az aprításhoz 15 különböző fegyver áll rendelkezésünkre, és ahogyan haladunk előre a történetben, úgy egyre erősebb fegyverek állnak majd a rendelkezésünkre. Használhatunk kardokat, bárdokat és kalapácsokat, a védekezéshez pedig különféle pajzsok is alkalmazhatóak. Azzal viszont számolni kell, hogy az ellenfelek is előszeretettel viselnek testpáncélokat, így olykor elég izzasztó tud lenni egy 3 főből álló csapat lemészárlása.

A játék alapkövét persze a rúnakövek alkotják, ha a címből még nem lett volna elég egyértelmű. Ha ez a játék most jött volna ki, akkor inkább power-up-oknak, vagy erősítőknek hívnám őket, de lényegében azok is. Minden fegyver rendelkezik egy speciális tulajdonsággal, amelyet a rúnakövekből nyert energiaszintünk elhasználásával aktiválhatunk. A képességek széles tárháza áll rendelkezésünkre: elszívhatjuk az ellenfelek életerejét, a magunk oldalára állíthatjuk őket a harcban, villámcsapással sújthatjuk őket, hatalmas, robbanó tűztámadást idézhetünk meg és ehhez hasonló mágikus varázslatokra kell gondolni. A nehézség kiegyensúlyozása érdekében ezek a kövek viszonylag ritkák és inkább a pályák eldugott sarkaiban fogunk rájuk akadni, ezért nagyon érdemes átgondolni, mikor is használjuk fel őket. A gyengébb fegyverek esetében persze kevesebb energiát igényel a varázslatok használata, de az igazán izmos darabok lazán felemésztik az egész csíkot is. Ezen kívül a képernyő alsó szegletében találhatunk egy berserker mérő csíkot is, amit az ellenfelek módszeres legyilkolásával tölthetünk fel. Ha a csík megtelik, akkor pár másodperc erejéig dupla sebzést okozhatunk, ami az erősebb ellenfelek ellen kifejezetten jól jön. Ennek van egy hátulütője is, mert ha nem gyilkolunk, akkor a mérce folyamatosan csökken.

Muszáj vagyok beszélni a Steamen elérhető Classic kiadásról is, amelyet olyan változások érintettek, amiről jobb tudni. Ha már eddig amúgy is csak a kampányról beszéltem, akkor meg kell említenem a pályákat érintett változásokat is. Nos… ne kerülgessük a forró kását: a játék 9 pályája elég erős átalakításon esett át. Komplett pályarészek lettek kivágva, átpofozva, átalakítva, így aki régen játszott az eredeti verzióval és most beszerezte a Classic kiadást is, azt ne érje meglepetésként, ha olykor nem ismer rá az adott helyszínre. Szerencsére ezen lehet változtatni, mert pár lelkes rajongó elérhetővé tette a megfaricskált pályák eredeti változatait is, így akik végképp elkeseredettek emiatt, azoknak ez jó hír. Ennek tekintetében mind a két változatot végigjátszottam és azt kell mondjam: néhány helyen a változás alig észrevehető. Azt még máig nem tudom, hogy mi vette rá erre a készítőket, de szerintem ez szükségtelen volt. Jó pár frappáns fejtörő és kihívó részt így kikukáztak és ezt őszintén sajnálom. Aki ezeket kihagyja, az jogosan érezheti úgy, hogy nem kapta meg 100%-ig azt, amiért fizetett. Mindazonáltal a kampány hosszán nem változtat sokat, mert egyik és másik felállással is 6-7 óra alatt lazán teljesíthető a játék. A másik oldalról viszont a PS2-es verzióban megtalálható ellenfelek ide is bekerültek, amely mindenféleképpen egy pozitívum, de sokszor még ezzel a bővített repertoárral is úgy érezhetjük, hogy a játék alig képes új ellenfelekkel variálni. A többjátékos módot illetően helyet kapott a Halls of Valhalla nevű kiegészítő is, ami új játékmódokkal, karakterekkel és pályákkal bővíti a kínálatot. Sajnos mára már csak 3-4 szerveren észlelhető aktivitás, így aki a hőskorban kimaradt a csapatos aprításból, az most már nem fog világmegváltásban részesülni. Ami azt illeti, ez talán jobb is, mert a multi elég kiegyensúlyozatlan. Nem számít, milyen ügyesen ugrálsz, vagy mennyire ismered a pályát. Itt minden a helyes időzítésen és a szerencsén múlik. Ha jókor, jó szögben találod el az ellenfeledet, akkor sikerül megölnöd, de semmi sem biztosítja, hogy a következő pillanatban másvalaki nem a te karodat fogja éppen levágni. Persze lehet trükközni, meg kell is, és az sem árt, ha nem egy fogpiszkálóval indulsz neki a harcnak, hanem lehetőleg a pályán felszedhető legeslegnagyobb belező késsel.

Ami a grafikát illeti, okunk nem lehet a panaszra. A Human Head a szart is kihozta az Unreal Engine-ből, így a látványvilág és a technológiai megvalósítás eszméletlenül jó. A tájak szépek, a karakterek aprólékosan lettek megalkotva, és habár egyes pályaelemek elég hegyesek és csúcsosok, ez sem ront az összképen. Sajnos a játék színvilága sem valami bőséges. Leginkább a sötét, barna, szürke színeket és ezek árnyalatait használták fel a készítők, de mivel legtöbbször barlangokban, várakban és egyéb földalatti létesítményekben fogunk megfordulni, ez egyáltalán nem zavaró. A karaktereken meglátszanak a harci sebek, a ruhák véressé válnak, és bárki, aki az utunkba áll miszlikbe szeletelhetjük, hogy aztán egy levágott karral verjünk halálra egy éppen arra kószáló goblint. Zseniális. Noha a harcrendszer nem túl komplikált, a 2-3 féle vágáson, a nekifutásból-ugrással lesújtáson és a pajzzsal való védekezésen kívül nem áll más opció a rendelkezésünkre, de így is elég izgalmas kardcsatákat lehet összehozni. A hangokról különösebb beszélnivalónk nincs. Csak néhány NPC mormog olykor valamit, Odin sem sokszor jelenik meg, a hősünk egy árva szót nem beszél az egész játék alatt, de Lokitól a frász elkapott, olyan mesterien el lett torzítva a hangja. Kevés szinkronnal dolgozik a játék, de azok legalább jók. A zene pedig valami elképesztően zseniális. Igaz csak nagy ritkán csendül fel egy-egy dallam, amit én igazán sajnálok, de azok viszont olyan jól lettek megkomponálva, hogy a játékon kívül is bármikor meg lehet hallgatni őket. A legnagyobb érvágás egyértelműen a házityúk szintjén álló mesterséges intelligencia. Semmi kihívást nem nyújtanak, csak akkor, ha csapatosan támadnak. Folyamatosan csakis felénk haladnak, megpróbálnak sebezni, aztán 2 suhintással lerendezzük őket, majd megyünk tovább. És ez így működik egész végig. Persze megmagyarázhatnánk ezt azzal, hogy az élőhalottak, csontvázak, goblinok és yetik állatias ösztöntől vezérelve semmi más céltudattal nem rendelkeznek, csak a mi elpusztításunkkal, de ez az állítás elég gyenge lábakon állna. Az emberi ellenfelek dettó ugyan ezt a vonalat képviselik. Ha elég ügyesen mozgunk egy nagyobb tömegben, akkor akár a saját társaikat is képesek megsebesíteni. Ha ezek kombinációjába pedig belevonjuk a környezetünket is, akkor megkapjuk a játéktörténelem egyik legkönnyebb bossharcát. Kiábrándító…

Ha nagyon szúrós szemmel tekintünk a játékra, akkor lehet benne hibákat találni és bele lehet kötni több dologba is, de szerintem ezek nem olyan szintűek, hogy elrontsák a játékélményt. Főleg, hogy ez a játék még a nagy legendák korában készült és sok mai próbálkozáshoz képest mérföldekkel jobb is. Örülök, hogy végre részese lehettem a Rune okozta élménynek, mert nagyon jól szórakoztam a vele eltöltött két végigjátszás folyamán. Mindenképpen előfog még kerülni, mert ez a játék megérdemli, hogy olykor egy kis nosztalgiától felbőszülvén újra elterpeszkedjen a gépünkön. 

Pro: 

+ Szép látványvilág 

+ A korhoz képest remek technológiai megvalósítások 

+ Pazar zene

+ Kibővített tartalom

Kontra: 

- Buta AI 

- Átalakított Egyjátékos pályák

Értékelés
7	Történet: Ami a sztorit illeti, nagy meglepetésekre nem kell számítanunk. Ismét a magányos hőst alakítjuk, aki egymaga száll szembe a gonosz erőkkel, viszont a 2 választható befejezés akkoriban elég ritkaságnak számított.
8	Játékmenet:  A játék viszonylag lineáris, bár ezt olykor megtörik néhány fejtörővel. A kardcsaták viszont elég élvezetesek az egyszerűségüktől eltekintve.
10	Hangulat:  A helyszínek változatosak és csodálatosak. Remekül visszahozza az északi mitológia báját. Ezen dob még a nagyszerű zene is, ami feledhetetlenné teszi a játékot.
9	Szavatosság:  Habár egy-két végigjátszás után az egyjátékos mód nem nyújt több újdonságot, mégis megvan a maga bája, amivel képes újrajátszatni magát. A többjátékos móddal is lazán ellehet szórakozni még pár órát.
9	Retro-faktor: Az egész játék egy jól összegyúrt péksütemény, amibe élvezetes beleharapni. Hiába esszük minden áldott nap ugyan azt, mégis nehezünkre esik ráunni. Valahogy így tudnám elképzelni a Rune-t is.
Review score
8.6	Persze voltak hibái a játéknak, amelyek még ma is szembetűnőek és ez a Classic kiadással sem lett sokkal jobb, de végül is a mai napig egy igazán élvezetes játék a Rune, amihez fogható mostanáig sem készült.