Amikor először szembejött velünk a Baby Steps bejelentése, egy pillanatra megállt az agyunk. Nem azért, mert ne láttunk volna már furcsa koncepciókat, hanem mert ez a játék tényleg úgy nézett ki, mintha valaki egy részeg physics engine-t eresztett volna rá egy filozófiai coming-of-age sztorira. Aztán megpillantottuk a Devolver Digital logót, és minden a helyére került. Ez nem bug, ez szándék. Ez nem hiba, hanem stílus. Ez nem csak egy játék, hanem egy újabb pimasz fricska a játékiparnak – pont úgy, ahogy azt a Devolver Digitaltól megszoktuk. A Devolver nemcsak kiadó, hanem egyfajta kreatív anarchia, amely a mainstream határain táncolva hozza el nekünk azokat a badass címeket, amikre nem is tudtuk, hogy szükségünk van. Ők azok, akik nem félnek beinteni a sablonos AAA világnak, és inkább a független fejlesztők legvadabb ötleteit emelik piedesztálra. Ha a Devolver logó ott van, az nem garancia a tökéletességre, hanem ígéret arra, hogy valami teljesen más, egy egyedi világ vár ránk – valami, ami vagy beüt, vagy kiüt, de közömbösen senkit nem hagy.
A Baby Steps sztorija elsőre olyan, mintha egy posztmodern tréfa lenne a játékosok türelméről. Nate, a főszereplő, egy munkanélküli, motivációját vesztett figura, aki szó szerint újra megtanul járni. Nem metaforikusan, hanem ténylegesen: minden egyes lépést külön gombbal kell irányítani, és a játék nem siet sehová. Ez a lassúság, ez a kínos botladozás nem pusztán mechanika, hanem karakterfejlődés. Nate nem hős, hanem egy ember, aki próbál valamit kezdeni a kalandos kis életével – és mi, játékosok, vele együtt tanulunk meg újra haladni, újra próbálkozni, újra elbukni. A sztori nem grandiózus, de annál emberibb. Egy felnőtt férfi, aki visszaköltözik a szüleihez, és egy furcsa, ködös világban találja magát, ahol minden lépés egy kihívás. Nincsenek nagy csaták, nincsenek világmegmentő küldetések – csak a saját bénaságunk, és az a fura érzés, hogy talán ez az egész rólunk szól. A Baby Steps nem akar lenyűgözni, inkább azt mondja: nézd, ilyen is lehet az élet, és néha ez is elég.
A Baby Steps játékmenete olyan, mintha egy fizikai motorral megbolondított életközepi válságot próbálnánk túlélni. Ez nem egy klasszikus sétaszimulátor, hanem egy lassú, szándékosan ügyetlen "rage-game", vagy mondhatom akár azt, hogy ragelite amelyben minden lépés egy külön kihívás. Nate, a főhős, nem tud járni. Nem azért, mert elfelejtette, hanem mert a rendszer úgy döntött, hogy a mozgás újra tanulandó skill. A bal és jobb láb külön gombhoz van kötve, az egyensúly pedig nem automatikus, hanem egy folyamatosan újratanult ritmus. Ez nem platforming, hanem egyfajta digitális, már-már idegesítő botladozás, ahol a gravitáció a főellenfél, és a sikerélmény nem a célba érés, hanem az, hogy nem estél arcra az első három méteren. A játékmenet szándékosan frusztráló, de nem kegyetlen. A fizika nem trollkodik, csak szimplán őszinte. Ha rosszul lépsz, elesel. Ha túl gyorsan próbálsz haladni, megbotlasz. Ha nem figyelsz a terepre, akkor a bokád bánja. Ez a fajta kontrollvesztés nem büntetés, hanem tanulási görbe. A játék nem akar megalázni, csak rávenni arra, hogy figyelj, hogy jelen legyél, hogy ne csak nyomd a gombokat, hanem tudatosan értsd is, mit csinálsz. Ez a fajta interakció ritka, és pont ezért működik: mert nem adja ingyen a flow-t, hanem ki kell izzadni.
A játékban nincsenek klasszikus értelemben vett küldetések, inkább egyfajta epizodikus haladásról beszélhetünk. Nate egy furcsa, ködös világban bolyong, ahol minden újabb szakasz egy újabb tanulási fázis. Nincs HUD, nincs waypoint, csak a táj és a saját bénaságod. A küldetésszerkezet inkább narratív szempontból épül fel: Nate belső monológjai, a környezet apró jelei, és az egyre komplexebb terep mind azt sugallják, hogy haladsz – nem csak fizikailag, hanem mentálisan is, és talán az életed ezen részén is. A játék nem mondja meg, mit kell csinálni, csak hagyja, hogy próbálkozz. És ha elbuksz, akkor újra kezded. Nem azért, mert muszáj, hanem mert akarod. A Baby Steps nem küldetéseket ad, hanem helyzeteket. Nem célokat tűz ki, hanem utakat nyit meg. Ez a te végzeted és életed, menj át rajtuk. A szerkezete nem lineáris, hanem mondhatni organikus: ahogy egyre ügyesebben mozogsz, úgy nyílnak meg újabb lehetőségek, újabb tájak, újabb kihívások. Ez nem sandbox, de nem is korlátolt pályarendszer – inkább egy lassan kibomló ösvény, ahol minden lépés egy újabb válasz arra, hogy miért is játszunk.
A Baby Steps nem egyszerűen sétaszimulátor, hanem egy szándékosan lelassított, fizikai alapokra épülő önismereti menetelés, ahol a mozgás nem eszköz, hanem cél. A játék nem akar elvinni sehova, inkább azt szeretné, hogy megértsd, hogyan jutottál el oda, ahol épp vagy. Ez nem egy túlstilizált narratív séta, hanem egy botladozó, izzadtságszagú tanulási görbe-folyamat, ahol minden lépés egy újabb válasz arra, hogy mit jelent haladni, ha semmi sem segít. A pályaszerkezet elsőre lineárisnak tűnhet, de ez csak illúzió. A Baby Steps nem kínál klasszikus sandbox szabadságot, de nem is zár be egy szűk csőbe. Inkább egy fél-nyitott világot épít, ahol a haladás iránya adott, de a tempó, az útvonal és a megélés teljesen rajtad múlik. A terep nem szól bele, csak figyel. A játék nem terel, hanem hagy, hogy eltévedj, hogy visszafordulj, hogy megállj, ha úgy érzed, nem megy tovább. Ez a fajta szabadság nem a térképen, hanem a ritmusban rejlik. A Baby Steps világa tehát nem nyitott, de nem is zárt. Inkább olyan, mint egy szűk ösvény, amely néha kiszélesedik, néha beszűkül, és mindig azt súgja: nem az számít, hova mész, hanem hogy hogyan. A játék nem kínál gyors utakat, nincs fast travel, nincs checkpoint rendszer sem. Minden méterért meg kell dolgozni, és ez a munkás haladás teszi igazán emlékezetessé. A világ nem tágas, de elég ahhoz, hogy elmerülj benne – és elég ahhoz, hogy ne csak Nate, hanem te is újra megtanulj járni/élni.
A Baby Steps technikai alapjai nem harsányak, nem tolakodóak, de pontosan azt adják, amit ez a játék megkövetel: karakteres, következetes és szándékosan visszafogott látványvilágot. A grafikus motor pontos típusát nem verik nagydobra, de a fizikai szimulációk precizitása, a mozgásra épülő játékmenet és a környezet reakciói alapján egy stabil, jól optimalizált belső fejlesztésre gyanakodhatunk, amely nem a csúcstechnológiát, hanem a hangulatot helyezi előtérbe. A tájak nem monumentálisak, de van bennük valami nyugtalanító szépség. A textúrák nem versenyeznek a fotorealisztikus AAA címekkel, de minden fűszál, minden szikla, minden ködfoszlány pontosan ott van, ahol lennie kell. A karaktermodell, Nate, nem egy hősies figura, hanem egy emberi "roncs", és ezt a vizuális megjelenítés is bátran vállalja. A mozgása, az arckifejezései, a ruhájának gyűrődései mind azt szolgálják, hogy érezzük: ez nem egy akciójáték, hanem egy belső utazás, ahol a test is mesél. A Baby Steps nem akar versenyezni a DirectX 12-es látványorgiákkal, de nem is kell neki. A stílusosság itt nem shaderekben, hanem ritmusban és kompozícióban rejlik. A színek tompák, a világítás finoman adagolt, és minden vizuális döntés azt támogatja, hogy a játékos ne a grafikát bámulja, hanem Nate-re és a saját mozgására figyeljen. Ez a fajta visszafogottság nem hiányosság, hanem tudatos választás, és pont ettől működik. A hangzásvilág hasonlóan céltudatos. A szinkronmunka meglepően erős: Nate belső monológjai nem csak viccesek, hanem emberiek, néha fájdalmasan őszinték. A színészi játék nem túlzó, hanem pontosan annyira fáradt, cinikus és elveszett, amennyire a karakter megkívánja. A környezeti hangok, a lépések, az esések, a fű susogása mind adnak egy adalékot a játék ritmusához. A zene nem tolakodik, inkább aláfest, néha csak egy-egy hangfoszlány, néha egy melankolikus dallam, ami pont akkor szólal meg, amikor már majdnem feladnád.
A Baby Steps nem az a játék, amit csak úgy ledarálsz egy délután alatt, és nem is az, amitől adrenalintól remegve pattansz fel a székből. Ez egy lassú, szándékosan nehézkes, fizikára épülő menetelés, ahol minden lépés egy külön kihívás, és minden sikerélmény egy apró győzelem a bénaság felett. Azoknak szól, akik nem félnek attól, hogy a játék néha visszanéz rájuk, és azt mondja: most te jössz, de nem segítek. A türelmetlen játékosok jobb, ha messziről elkerülik. Ez nem ragegame a klasszikus értelemben, de a frusztráció itt is jelen van – csak nem a nehézségi szint miatt, hanem a ritmus miatt. Ha valaki reflexből nyomkodja a gombokat, itt csak saját magát fogja idegesíteni. A Baby Steps nem tűri a kapkodást, és nem jutalmazza a türelmetlenséget. Ez a játék azoknak való, akik hajlandóak figyelni, tanulni, és elfogadni, hogy a haladás néha csak annyi, hogy nem estél el. PC-n erősen ajánlott a kontroller használata. A billentyűzetes irányítás ugyan működik, de a játék mechanikája – külön gombok a lábaknak, finom mozgáskontroll, egyensúlyozás – sokkal természetesebben simul rá egy analóg stickre. A kontroller itt nem kényelmi eszköz, hanem szinte ajánlott kiegészítő, ha valóban át akarjuk élni Nate botladozó életútját.
| 🎮 Review | ⭐ Review Score |
|---|---|
| A Baby Steps egy szándékosan lassú, de mélyen emberi játékélmény, ahol minden lépés egy tanulási pillanat. A fizikai irányítás precizitása, a karakter szinkronja és a melankolikus hangulat együtt olyan atmoszférát teremt, amit ritkán kapunk meg digitális térben. | 8.0 |