Call of Duty: Vanguard - Teszt

 

Egy vallomással kell kezdenem a tesztet: igazából nem játszottam Call of Duty játékkal a Call of Duty óta. Az évek során valahogy elkerült a cím különféle részei, meg nem is igazán keltették fel az érdeklődésemet, még ha az első részt emlékeim szerint nagyon is szerettem. Ebből az okból kifolyólag nem tartom magam hátrányos helyzetben, sőt, úgy hiszem objektívebben is tudom tesztelni a játékot, hiszen nincsen viszonyítási alapom, amit más tesztelők ilyenkor előszeretettel használnak. Szóval úgy ültem le a Call of Duty: Vanguard elé, hogy nekem ez egy teljesen új téma, több mint 10 éve nem játszottam háborús fps játékkal, a CoD-ot és a részek minőségét pedig csak a Steam értékelésekből ismerem.

Egy jó barátom mondtam egyszer, ”azt hiszem én vagyok az egyetlen, aki az rts játékokat a sztori miatt játssza”, és ezt a mondását most magamévá tenném némi módosítással: azt hiszem én vagyok az egyetlen, aki az online shooter játékokat a sztori miatt játssza. Ha nagyon őszinte akarok lenni, amikor megtudtam, hogy megkapom tesztre a Vanguard-ot, akkor nyilván örültem, és ennek oka az volt, hogy már rég ki vagyok éhezve egy jó kis világháborús sztori központú játékra. Bár a CoD-ra viszonylag nehezen lehet ráhúzni, hogy a történetmesélés lenne a fő elem, hiszen mindenki az online részt tolja, de úgy gondolom, hogy a hc gamerek is letolják egyszer a kampányt, mások pedig csak ezért az opcióért veszik meg a játékot. A trailerek alapján azért sejteni lehetett, hogy a Sledgehammer Games azért mesélni is szeretne nekünk valamit, én pedig tárt karokkal vártam. Úgy hiszem, hogy a világháború nem egy nehéz vagy éppen bonyolult téma, rengeteg jó történetet lehet köré írni a bajtársiasságról, beszivárgásról, az emberi gonoszságról, hőstettekről és még sorolhatnám. Akár valós történések alapján, akár fikció mentén. Éppen ezért nyugodt szívvel indítottam a kampányt, hogy na, ez egy jó kaland lesz.

A fejlesztők rögtön megakarták mutatni, hogy nagyon értenek a jó fűszerezéshez, ezért a játék sztori módja rögtön egy vonat rablásos pályával kezdődik. Nem tudom ti mennyi játékkal játszottatok, én elég sokkal, és ha valamit megtanultam az az, hogy a vonatos pályák valahogy mindig jól sikerülnek. Egyszerűen izgalmasak és hangulatosak, függetlenül a játék minőségétől. Ez mindig egy ékkő, és a Vanguard-ban is, az egyik legjobb küldetés. Viszont ez egy két élű kard, megalapozza a játékosban, hogy na akkor ilyen és ehhez hasonló pályákra számíthatunk, ám innentől lejtmenet következik. A történet szerint a II. világháború vége felé járunk, olyannyira, hogy a szövetségesek már Berlint ostromolják, ám a náciknak van még egy utolsó mindent megváltó tervük, ám köztük is elindult a frakciózás, szóval a vezetők nem tudjuk, hogy mit tervez a másik, főgonoszunk pedig magát a Führer-t is kihagyta a partyból. Minden esetre összeverbuválódik egy különféle nemzetiségűekből álló, amolyan öngyilkos osztag, akiknek meg van a saját motivációjuk, hogy miért akarnak nácit ölni (bár ez többnyire abból áll, hogy utálják őket, mert megöltek valakit, ami valljuk be, a II. világháborúban, hogy ha nem náci vagy akkor ez egy elég sablonos dolog).

Visszatérve a vonatos témára, egy hangulatos, szerelvényről-szerelvényre ugrálás következik éjszaka az esőben, amit kicsit elront a játék tutorial része, de kárpótol a jó hangulat, ami végül egy pályaudvarra és egy tengeralattjáró kikötőbe is elkalauzol bennünket. A Vanguard nagy kanállal adagolja magát a játékosnak, rögtön az első fél órában megmutatja mire képes, így kapunk akciót bőven, megismerhetjük a tásainkat a sok dialógus révén, de megmutatja azt is, hogy a játékok fájó valaga még mindig a kutyák. De komolyan, ki találta ki, hogy ellenfélnek kutyákat kell beletenni bármibe is, és ki hitte azt, hogy ez jó ötlet? Mert 30 éve talán még innovatív volt, de azóta látta bármilyen fejlesztő, hogy azt írták volna egy véleményben ”legjobban a kutya ellenfeleket szeretem, akik gyorsak, nehéz őket eltalálni, akkor jönnek mikor ezren lőnek és olyan nagyot sebeznek, hogy 2 ugatásból megölnek, imádom őket, 10/10”.

És innentől kezdődik a történet azon része, amit én a világon a legjobban gyűlölök, bár be kell valljam, ez nem feltétlen azt jelenti, hogy valami rossz, egyszerűen én nem szeretem ezt az elbeszélési módot. Szóval a csapattagok elmesélik korábbi kalandjukat, amik időben korábban és helyben máshol történtek. Ez adja ki a Vanguard sztori módját és pályáit, mindegyik szereplő máshová kalauzol el minket. Én a magam részéről sokkal jobban szerettem az egy nagy egybefüggő történetet, mert jobban lehet karaktereket és történetet kidolgozni, itt viszont kapunk több kisebb sztorit, amik hátulütője, hogy egyszerűek, mert kevés időt kapnak a bemutatásra. Mivel teljesen különállóak, nem kapcsolódnak a főszálhoz, ezért maga a fő bonyodalom is összességében rövid lesz, ráadásul ki is lett belőle hagyva egy merész fordulat, ami szinte végig sejteti magát, de mégsem következik be.

A pályák továbbra is hangulatosak, csak mint mondtam, kevés, nagyon kevés. Arthur Kingsley, Franciaországban kerül bele a háborúba egy ejtőernyős bevetés közben. Fegyverét elhagyva puszta kézzel kell boldogulnia egy ideig. Polina számomra a legérdekesebb, az ő története elbírt volna egy egész játékot. Apja orosz katona, mesterlövész, aki megtanította fiát és lányát a fegyver titkaira, ám a nőbe szorult több adottság az öregtől. A háború idején szerette volna kibontakoztatni képességeit, ám a seregben nem szolgálhat nemi hovatartozása miatt, így ha részt akar venni a harcokban, azt csak ápolóként teheti meg. Közben a bátyja orosz gerilla egységet vezet, akik szintén harcolni akarnak majd a németekkel. Egy átlagos harckészültségi napot kell végig játszanunk a reggelizéstől addig a pillanatig, amíg a németek megtámadják Sztálingrádot. Az omladozó és robbanó épületek között kell Assassin’s Creed módra ugrálnunk a tetőkön, végig nézhetjük a civilek kivégzését úgy, hogy mi semmit nem tudunk tenni, aztán végig lopakodhatunk a náci katonák és harckocsik övezte utcák között. Baromi hangulatos, főleg amikor a repülő bombázás elkezdődik, de 20-30 perc az egész. Pedig ebbe az egyetlen egy történetben rengeteg potenciál van. De nem, kapunk még 4 ilyet, kis lineáris ízelítőket légicsatából meg dzsungelharcokból. Pedig a játék tele van hangulatos átvezetőkkel, ráadásul a szereplők motion capture technológiával vannak felvéve, akik közül a legszembetűnőbb az Dominic Monoghan. Ő játssza Trufát a Gyűrűk ura filmekben, itt viszont náciként mutatkozik be. Igazán érdekes látvány minden alkalommal, de sajnos ez sem dobja meg a történetet.

Az online rész számomra nehéz feladat volt. Egyrészt mert annyira nem érdekel, másrészt pedig, míg eddig előnyöm volt a CoD részek hiánya, most hátrányt élvezek, mert nincs összehasonlítási alapom. Némi utánajárás után viszont elmondhatom, hogy a fejlesztők nem akartak világot megváltani új játékmódokkal, hisz ezek az esetek döntő többségében nem sok játékost érdekelnek, őket is csak korlátozott ideig. Így a klasszikus módok találhatóak meg, mint a team death match, a domination, kill confirmed és hardpoint. Illetőleg bekerült egy amolyan hibrid lehetőség patrol néven, ami egy sima terültfoglalós stílus, ám az elfoglalni kívánt zóna folyamatosan mozog. Kicsivel több taktikát és csapatmunkát igényel, emiatt szerintem a premade team-ek fogják jobban értékelni. Kapunk még egy champion hill játékmódot is, ami sokkal inkább hasonlít egy arénára: 2 vagy 3 fős csapatok versengenek egymással, és az a csapat nyer, aki utoljára marad életben. A veszteseknek sem ér véget a játék, csak kevesebbszer éledhetnek, szóval a lehetőség a győzelemre megmarad. Mindenki ugyanolyan fegyverrel kezd, később lehetséges vásárolni az ölésekért és győzelemért járó pénzből.

Pályákból egészen sokat kapunk, összesen 16-ot, és még csak a megjelenés elején tartunk, szóval a Vanguard bőségesen fog rendelkezni csataterekkel. A szokásos pályadizájn itt is megtalálható, de akadnak több szintes épületek és szűk járatok is, amelyek kiválóak rajtaütésekre. Sok helyen találhatunk rombolható pályaelemeket is, így a harcok során a csatatér a lyukas sajtokra fog hasonlítani, ami persze számtalan új lehetőséget alakít ki a katonáknak. És vívhatjuk csatoáinkat a világ számos pontján: akadnak havas vagy éppen sivatagos pályák, dzsungel és kisváros is, szóval hangulatos és változatos a környezet. Számos operátor közül választhatunk, akiknek éppen nincs semmi különleges képességük, feloldásuk mégis feltételekhez kötött, így ha valakinek ellenállhatatlan vágya lenne, hogy az online felületen is nyúzza Polina Petrovát, akkor 200 kill egy mesterlövész fegyverrel és már tolhatja is.

És végezetül, mert hát miért ne, rögtön kaptunk egy zombi módot is. Számomra meglepő, hogy itt is van egy kis történet, csak hogy ne legyen annyira nyers a náci zombi téma. Az egyik német tábornok utolsó lehetőségeként Sztálingrádban lepaktált egy ősi istennel, aki feltámasztotta neki elesett katonáit. Ebben a játékmódban, kapaszkodjatok, zombikat kell ölnünk! Engem egyelőre nem nagyon tudott lekötni, hiszen portálokba kell mászkálni, ahol egy egészen kicsi helyen kell élőhalottakat ölni, kilootolni őket, egy obeliszkhez vinni a nyersanyagot, megnyitni a visszaportált, fejleszteni magunkat, és ez ismétlődik, csak olykor, egy megadott ideig kell túlélni, vagy egy fejet védelmezni.

Összegzésnél viszont bajban vagyok. A történet mód hangulatos, de túl egyszerű és lineáris, bár tele van jó lehetőségekkel. Emiatt vegyesek az érzéseim, Az online mód viszont jó, ám nem kiemelkedő. Szóval én úgy hiszem, hogy a Call of Duty: Vanguard most esett bele a sportjátékok hibáiba: évente jelenik meg új rész, kevés újdonsággal és grafikai fejlődéssel, átlagos, vagy felejthető történettel, ahol jelen esetben dühítő, hogy csak annyit hoztak ki belőle, mégis, ha tartani akarjuk a lépést az online közösség miatt, akkor kénytelenek vagyunk ezt megvenni és ezzel játszani, mert ez a legújabb.

Review score
7.0	A Call of Duty: Vanguard egy középszerű játék lett, ami a történetmódban néha villant egy-két hangulatos dolgot, de utána gyorsan ellaposodik. Az online részen sem történt semmi forrdalmi. Pozitívum, hogy sok harctér kapott helyet, de ettől eltekintve maradt minden a régi.