Kritika: Úriemberek

Guy Ritchie az utóbbi időkben elég érdekes produkciókat készített. Miután a két Sherlock Holmes mozijával eltávolodott a gengszterfilmek zsánerétől, belekóstolt a szórakoztató, retro kémfilmek világába az UNCLE emberével, azt követően pedig a fantasy műfajban is kipróbálta magát az Arthur király-A kard legendájával. Én személy szerint mindkét alkotást kedveltem, de egyik se robbantott kasszát, viszont az élőszereplős Aladdin már annál inkább. A Disney égisze alatt születő adaptáció ugyan megosztotta a közönséget, mégis szép summát termelt, így akár ezen a vonalon is maradhatott volna Ritchie. De ő inkább visszatért a gyökereihez és egy újabb gengsztermozival rukkolt elő, és ezt milyen jól tette!

Az Úriemberek története nem definiálja újra a zsánerét. A középpontban egy gazdag marihuána király foglal helyet, aki arra az elhatározásra jut, tovább ad a kétes bizniszén. Az üzlet azonban egy véres bandaháborút indít el, melynek során kivetkőznek magukból az úriemberek.

Alvilági körökben játszódó alkotások esetében nehéz bármi újat is mondani, Ritchie-nek jól láthatóan nem is ez volt a célja legfrissebb produkciójával. Fogta az egyedi stílusát, hozzákapcsolta egy egyszerű, de működőképes, helyenként fordulatos történethez és az abban szereplő szórakoztató karakterekhez és faragott egy remek kis gengszter krimit.

Amiről mindenképp szót kell ejteni, hogy az Úriemberek hiába hasonlít több ponton is a Spílerhez vagy a Blöffhöz, mégis jól elkülöníthető tőlük. A sztori közel sincs annyira túlcsavarva, mint az előbb említett filmekben, de Ritchie stílusjegyei is jóval visszafogottabb módon érhetők tetten. Ezt a letisztultabb hozzáállást már a cím is jól visszaadja, ugyanis a cselekményszövés és vizualitás ügyesen idomul a kifinomult bűnözők világához. Persze, megijedni nem kell, akadnak ötletes vágások és kisebb-nagyobb ugrások a narratívában, ezek azonban beleépülnek a hangulatba. 

És akkor itt vannak még a karakterek. Egyrészt iszonyú erős a színészigárda és egytől egyig mindenki kihozza magából a maximumot. Matthew McConaughey remek a marihuána biznisz kiskirályaként, de segítőjeként felbukkanó Charlie Hunnam alakítását se érheti panasz. Azonban két mellékszereplő durván ellopja a showt, mégpedig Colin Farrel és Hugh Grant. Az ő jeleneteik aztán tényleg parádésak és hihetetlenül viccesek.

Igen, az Úriemberek nem mellőzi a humort, de aki ismeri a rendező eddigi munkásságát, annak ez nem lehet nagy meglepetés. Már alapból a párbeszédek kellően stílusosak és viccesek, de erre rátesznek még egy lapáttal a karakterek és a köztük kialakuló kapcsolatok, na, meg azok a szituációk, amikbe belekeverednek.

A játékidő második felében viszont a humor kissé feloldódik, hiszen ekkor a történet már kissé komolyabb vizekre evez, így akadnak igazán feszültre sikeredett képsorok is. De mielőtt túlságosan eldurvulnának a helyzetek, újra felütik a fejüket a poénok. 

Ezt lehet többen negatívumként élik majd meg, de nekem semmi bajom nem volt vele, sőt, ezért is ült az egész film alatt széles mosoly az arcomon. Ez az az alkotás, amit kár lett volna a végére túl sötétté és komorrá varázsolni. 

A lezárással nem voltam teljes mértékben megelégedve, ott elég gyorsan lettek elvarrva bizonyos szálak, még talán plusz 10-15 perc nem ártott volna, hogy teljesen kikerekedjen a történet. 

Ezen felül egy intertextualitásra épülő poén is belekerült a végeredménybe, mely kétségtelenül jól sikerült, viszont engem kissé kizökkentett a mozi fiktív világából.

Összegezve a látottakat, az Úriemberek egy közel sem eredeti, de annál inkább szórakoztató gengsztersztori lett Guy Ritchie talán visszafogottabb, de mégis könnyen észrevehető és szerethető stílusában. Simán helye van a Ravasz, az Agy…, a Blöff és a Spíler mellett.

Értékelés: 8/10