Emlékeztek arra, mikor nem is olyan rég a világ
megismerkedett egy Witcher nevű játékkal, és a közönség annyira megszerette,
hogy adaptálta az egész franchise-t könyvestül lengyelestül, így ma,
Lengyelországról sokaknak az első dolog ami eszükbe jut, az bizony Ríviai
Geralt és kalandja. Ez mára már oly nagyra nőtte ki magát, hogy több részt is
megélt a széria, kártyajáték látott napvilágot és hamarosan sorozatként is
találkozhatunk is vele, arról nem is beszélve, hogy elindult a tömeges
fordítása az eredeti lengyel regényeknek és novelláknak. A Layopi Games
és a 1C
Entertainment csapat úgy gondolták, hogy ezek a sikerek megismételhetőek
lehetnek, így ehhez a formulához nyúltak. Paweł Leśniak, egy fiatal lengyel
író, aki mindössze 30 éves és 2012-ben kezdte meg pályafutását, azóta pedig három
regényt ír, jelenleg készülőben van a negyedik. Mindnek ugyan az a témája és a
főszereplője, Desmond Pierce és a jól bevált angyalok és démonok közötti
végeláthatatlan háború. Ennek ad helyet a Devil’s Hunt, ami jószeriben teljesen
adaptálta az első könyv történetét. Nos, sok mindent nem sikerült kiderítenem
az íróról és sikereiről, bár az, hogy sikerült beindítania egy regénysorozatot,
az jelent valamit. Csak a saját nyelvükön kaphatóak a könyvek és a lengyel
oldalak alapján is közepes értékelésekkel rendelkeznek az olvasók véleményei
alapján, így számomra kérdéses volt, hogy mégis mi a bűnbánatos égért
választották pont ezt a fejlesztők és a kiadó játékuk alapjául.
Tehát főszereplőnk, akit irányítunk Desmond Pierce, akinek
rémálmában nyomhatjuk le a játék tutorialját. A képek alapján nehéz
behatárolni, hogy milyen típusú TPS dologról van szó. A Dark Souls szintű
hajtépősről, vagy a könnyedebb és pörgősebb Devil May Cry-ról. Valójában az
utóbbihoz áll közelebb, de a mechanikáról majd később, maradjunk a történetnél.
Szóval Desmond felkel, elindul munkába és elhatározza, hogy ma lesz a napja,
hogy megkéri az asszony kezét. Itt meg is állnék kicsit értetlenkedve. Én a
magam részéről nagyon szeretem a játékokban az apróbb semmit tevéseket. Például
mikor megismerkedünk a szereplő életével és gondolataival az által, hogy nekünk
kell végig vezényelnünk a reggeli rutinon, illetve hogy interakcióba léphetünk
a lakás tárgyaival és meghallgathatjuk a hozzáfűzni valókat. A Demon’s Hunt-ban
ez kimaradt, de azzal sem lenne bajom, ha csak néhány cut scene elejéig
láthatnám hősömet, ahogy elindítja a napját. Ehhez képest van néhány vágókép,
aztán lehetőségünk esik rá, hogy bejárjuk a ház részeit, még a konditerembe is
bemehetünk, de semmit nem tudunk megfogdosni, ám az ajtóból vissza kell
fordulnunk a kocsikulcsért, majd az interakció gombbal kijutni a drága
nyílászárón. Nem értettem, hogy mit akart itt a játék, mert ez a rész irányítás
szempontjából értelmetlen, semmit nem adott hozzá az élményhez, hogy felvettem
egy kulcsot, ugyanakkor bejátszásban is le lehetett volna ezt tudni, de ott is
csak néhány mozdulatsort kaptunk. Végülis kaptunk mindenből egy kicsit, de
szerintem ez inkább bénán adja ki magát, mint érdekesen vagy szórakoztatóan.
Desmond-nak legalább olyan jó a napja, mint amilyen rossz
volt az álma. Munkahelyéről elkésik, aztán egy kockázatos üzlet befuccsol,
amibe a cég az ő javaslatára fogott bele, így kirúgták, majd hazaérve, nos
fogalmazzunk úgy, hogy a barátnője jobban élvezi a legjobb barátja társaságát.
Főhősünk az öngyilkosság mellett dönt, kocsijával jól bele is hajt egy
szakadékba, és mint minden öngyilkos a vallás tanítása szerint, a pokolra
kerül. Találkozik a fő főgonosszal, magával Luciferrel, aki röviden ecseteli,
hogy Desmond porhüvelye maga a megmentő és a pusztító is, így képességében áll
bármikor visszamenni a földre és lelkeket gyűjteni be. Így főhősünk választás
elé kerül, az előbbi, vagy az utóbbi szerepét fogja betölteni a világ kezdete
óta tartó háborúban.
Lerágott csontnak tűnik a téma, de ennek ellenére ez egy
bevált recept, amiből egész könnyen lehet jót kihozni. Elvileg a játék jól
adaptálja a regény történetét, amit mint említettem, egy középszerű könyv az
olvasók szerint, és ez meg is látszik a történeten. Hiába kecsegtet minket a
játék azzal, hogy két órányi átvezető videó van, ezzel nem lesz bonyolultabb
vagy izgalmasabb a sztori. A szokásos bizalom és árulas jelentkezik
egyfolytában, amiről nekem annyi derült ki, hogy Desmond-ot nagyon könnyen
palira lehet venni. Trilógia révén viszont azt sejteni lehet, hogy nem lesz
vége a történetnek, sőt, még egy jó kis cliffhanger is befigyel a végén, ami
nemhogy megmagyarázna pár dolgot, még több kérdést vet fel. És ha abba a
csapdába esnénk, hogy érdekel a folytatás, vagy ne adj isten tetszik a játék,
akkor imádkozhatunk, hogy legyen olyan sikeres, mely után folytatást kap, mert
ha nem beszéljük és olvassuk a lengyelt, akkor bizony kevés az esélye, hogy
megtudjuk a végkifejletet.
Így tehát a történet nem a legnagyobb húzó erő, na de ott
van még a játékmenet, talán az. Igazából két ütés közül választhatunk, a lassú
erős és a gyors, ám gyengébb, valamint három harci stílust variálhatunk.
Utóbbinak nem sok értelmét látom, ugyanis nem leszünk se előrébb, se hátrább
azzal, ha ezeket keverjük. Értem ez alatt, hogy nincsenek olyan ellenfelek,
amelyik ellen az egyik előnyhöz juttatt, még a másik nem. Szimplán a saját
játékstílusunkat finomíthatjuk azzal, hogy olyan állást használunk, amiben több
a távolsági támadás, vagy olyat, ami nagyobb tömegek sebez. Szóval amihez
kedvünk van, azt nyomjuk, sőt, inkább mindent kell egyszerre használni, úgy
látványosabb lesz az egész. Egy idő után viszont száraz lesz, és jószeriben
csak a két ütést fogjuk használni az elejétől a végéig. Izgalmas, igaz? Nem,
nem az. Később Desmond alkalmas lesz kivégzésekre is, amik az első percekben
látványosan néznek ki, de csak pár látványos animációt jelent, amit hamar meg
lehet unni, így feleslegessé válnak egy idő után.
Ha nem harcolunk, akkor sétálunk, sokat. Már az elején a
lakásos jelenetből lehetett számítani arra, hogy ha lesz ilyen elem a játékban,
akkor bizony az unalmas lesz. Látványos romok és tűzeső közepette visz az
utunk, de van, hogy percekig csak megyünk, amit úgy próbál feldobni a játék,
hogy akadályokon kell átmásznunk. Állványokon fel, harangokat leverni, ami utat
tör a padlóra és még sorolhatnám. Na most ebben az a bibi, hogy effektíve nincs
platformer része a Devil’s Hunt-nak, így ezek az elemek nem igényelnek
ügyességek vagy logikát, szimplán oda megyünk, megnyomjuk az interakció gombot
és voilá, kész is az egész, meg van oldva a feladat, fent vagyunk a tetőn.
És utoljára hagytam a legnevetségesebb dolgot, mégpedig a
Boss fight-okat. Jó hír, sok főellenség van, rossz hír, nagyon könnyűek.
Nincsen mechanikájuk, nem igényelnek taktikát, a szimpla kitéréssel
elugorhatunk a sebzések elől. Ráadásul, ha valamennyi sebzést bekapnak, elkábulnak
és akkor lehet gyakni őket rendesen. Ez utóbbira azért van szükség, mert
mindennek ellenére baromi sok életük van, de ez csak unalmasabbá teszi az
egészet. Szóval a játék nem egyedi és nem emelkedik ki semmiben sem. Vannak
nála sokkal jobban a stílusban olcsóbban is, bőven. Ennek ellenére némi
izgalmat és érdekességet tud nyújtani. Talán túl negatívan írtam róla, de
szórakoztató annyira, mint a B kategóriás filmek, amiket egyszer jó megnézni
kaja közben.
| Review score | |
| 6.5 | Hiába a könyves adaptációnak, most nem sikerült egy kiemelkedő lengyel regény sorozatot megalkotni a játék világban. A Devil's Hunt semmilyen egyediséget nem hordoz magában és mindenben, amit adni tud, legjobb indulattal is csak a középszerűséget éri el. |